mi a ló... !

Tarr Béla filmje A torinói ló pergett a MÚOSz Székházban

Mondhatnám: lehullott... na, nem!, ránk hullott a torinói lepel.

Tarr Béla filmje, ahogyan várható volt, érzületeim gyeplőjét magához kaparintva mély, végsőnek szánt (szerencsére visszavonható) benyomást tett, jócskát billentett az eredendő optimizmusom és egyetemes kulturális elszontyolódásom mérlegének serpenyőin.

Poétikus film, életünk igaz alternatívája.

Nem értheti, mit jelent ez, aki a filmet nem látta. Két ember (fél karjára béna idős férfi és lánya) meg a lovuk. Ők hárman a film szikár történetének főszereplői.

Deprimáló, így reagáltak némelyek a vetítés utáni beszélgetés során.

Tarr Béla igazságot lát ebben: "Erről a Földről el fogunk patkolni."

A tarrbélai lét alap-attitűdje, a következetes forgatókönyvi tett: az emberi törekvések teljességének nihilisztikus filozófiai rezümévé rostálása. A rendezői tett: totális vizuális redukció: színeitől lecsupaszított kép. Értelmetlenné álmodott emberi lét atomjai keringenek önmagukért-valóságuk hurkába szorulva: ösztövér tárgyak, vegetatív tettek és történések cirkulálnak szemünk előtt a puritán környezetben.

A dramaturgiai fordulatok mind-mind negációk.

A filmben ábrázolt, teljességében értelmetlen emberi lét ínséges kerete az öt napon át tartó orkán.

Tarr Béla filmjében a megcélzott alkotói végkifejlethez a kezdő akkordot ezúttal a ló adja meg: egyszer csak nem húz többé, aztán nem eszik többé.

(A lónak szentelt figyelemhez egy Nietzsche nevével fennmaradt epizód szolgált motivációul.)

Bár hajlandóak vagyunk jelképességet látni abban, hogy a ló e szikár történetben ennyire fontos figura lett, dramaturgiailag nem nélkülözhetetlen. Igazából (lévén, hogy nincs olcsó szórakoztatás, nincsenek fogyasztói engedmények) minden elem mellőzhető lenne, de már nem mellőzhető, mert így, együtt képez egy formailag kerekre álmodott egészet. És Tarr Béla lóábrázolása pokoli jó. Semmi sem dokumentum, a roggyant tanyaépületeket is csak a film forgatáshoz rakták össze, de minden tárgy igaz lételemek kitalációja. A tűzhely, a petróleum lámpa, a dézsák, a gerendák, a kút.

Tarr Béla a körötte kíváncsiskodó moziközönségnek tagadja, hogy filmjében szimbólumokra, esztétikai építőelemekre tekintettel lett volna. Ilyet ne keressünk. Ezt viszont hamis hivalkodásnak érzi, aki a filmet figyelmesen nézte.

Mi más maga az ösztövér, folyvást ereszkedő, moll dallammotívum-párt keringető, vonós kompozíció is, (a repetitív zenék jellegzetes sajátosságaival) mi más ez a valóság minden más értelmét, a néző minden kalandos reakcióját távol tartó, szimbolikusan ható infernális zenei bánat, mint esztétikai elem, mely monotonon nyüvi filmi létünk perceit? Hasonlóképp a másik domináns hangi építő elem, a szélvihar, mely szakadatlanul kergeti a port s a faleveleket, üvölt, zaklat, háborít, hatalmasan, megfellebbezhetetlenül.

- Miért lenne ez vígasztalan helyzet, azért, mert fúj a szél? - kérdi Tarr Béla, ám ez is nagyon álságosan hat.

A torinói ló felemelően lesujtó film, igen.

A poézis tarrbélai alapfogása a filmi történés lelassítása. Például: öltözködések, cipekedések, babrálások vágatlanul. Ehhez társul, de azt is mondhatjuk, ebből következik a cselekedetek rituális hatása. A történés lelassulása teret ad a nézői ráhangolódásnak, és felpörgeti  saját képzeletünket, hogy a mi filmünket lássuk. Harmadjára, de nem utoljára meghatározó fogás az emberélet szociális viszonylatok nélküli bemutatása. Az emberélet, mint vegetáció. Az életben maradáshoz és a napok periódusának követéséhez szükséges minimális mozdulatok. Monotónia.

Apa és lánya napi étele például egyetlen dolog: egy-egy héjában főtt otromba nagy forró burgonya. Na és a pálinka reggel.

Lassan, de feltartóztathatatlanul következik be a dramatikai végkifejlet: nem húz többé, nem eszik többé Tarr Béla verhetetlen, ember-értékű, végzetesen méltóságos lova, eltűnik a kútból a víz, nem kap lángra többé a petróleum, s elveszíti késztetését az ember, hogy egyen, hogy életben maradjon, minek okán már hiába marad abba az orkán erejű szél a bibliai adatok felé célozgató hatodik napon.

Beállít egy szomszéd, kinek elfogyott a pálinkája. A filmi tempó viszonylatában őrületes sebességgel locsog, a társadalmi létről okádja ki a maga összeesküvés elméletét (Tarr Béla szerint is ostoba, mint minden kocsmai locsogás.)

Ez csúnyán kilóg a filmből. Művies plugin-ként hat. Nyugtalaníthatta valami az alkotókat filmi pusztaságuk kerekségének közepén(?)

Szekéren érkező cigány kompánia is (bizonyára család) felbukkan a filmben. Virulensek, renitensek, átkozódva tovaviharzanak. Sokakat érdekel, persze, miért pont ők?

"Mert ők szabadok - mondja Tarr Béla.

Istenem, micsoda sematikus igazság ez itt, bele az élményével még nem jóllakott, kíváncsiskodó néző képébe!

Érnek bármit is ezek a filmklubos beszélgetések?

Tar Béla filmje - szerinte az utolsó, hát igen, mélyebb pont a tari gödörben már valóban nincs! - formailag remek filmi poézis -és mi más fontos a művészetben, mint a forma, ám az értelmezéseket illetően az alkotó vagy nem mond igazat, vagy rá is érvényes, mint sok alkotóra, hogy alkosson, mert ahhoz van tehetsége, de ne állj szóba vele mindarról, amit alkotott, mert lehet, fogalma sincs, miféle késztetéseknek engedelmeskedik.

Hol van az életben maradás legfontosabbika, a törekvés, a kedély, a cél, az öröm meg a siker, na és a közösségi kapcsolat? - kérdezhetném, de nem szeretek plénum előtt hangoskodni. Nos, azok, a film esztétikailag igenis jól behatárolt olvasata szerint, szánalmas múlandóságunk távol tartandó, megtévesztő kulisszái csupán.

Milyen igaz, amikor épp (vagy végül már) rosszul mennek dolgaink! Ám épp a megtévesztések segítenek át bennünket individuális válságainkon. És az élet nem az én életem vagy a te életed, hanem AZ ÉLET, az elménk által csak csodálható know-how, ami egyedek végtelen láncolatában örökíti magát tovább, s ami így dehogy is tűnik el, amikor én eltűnök.

- Ne értsd, csak szolgáld az életet! - mondanánk, de Tarr megunta: már csak egy gyors utolsó kérdést tehetünk fel.

Valaki megelőz:
- Miért pont a krumpli? Miért pont krumplit esznek?