Előkerült néhány régi szófoszlány a felejtés mosodájából. A kultúrgépezetek néha fordítva működnek: nem a szavakat mossák szét az időben, hanem az időt mossák ki a távolodó szavak közül, és akkor ezek ragacsosan újra összeállnak, és rákezdik megint.
2400 szóból 16 millió alkotást hoz létre a verselőgép.
"A befogadó teszi a művet azzá, ami" - mondja az alkotó reménykedve.
Volt ilyen gyanúnk már negyven éve is, de akkor még az alkotók dölyfösen tagadták ezt.
"Minden mű (már a tágabb értelmű művészetnek szántak közül - gondolom hozzá) kísérlet a kommunikáció megvalósítására." Hozzá tenném: egy ideje - de kétségtelen, hogy szinte már időtlen idők óta.
"Az alkotás a teremtés metaforikus mása." Na, azt nem, ezt azért nem kérném, túlzásba, ömlengésbe ne essünk!
Amit kell, persze, készséggel beláttam. Igen, váltig érvényes felvetés: "szót tudunk-e érteni a nyelv eszközével?" ám most, hogy már mindenki megigézve nyelvel, hozzá is tehető: egyre nehezebben.
Esztéta! Kussolj már, hagyd mozdulni a nőt, hagyd nézni a képet!
Ah, micsoda butácska arc! Nő! Micsoda különbség, vásznon vagy lepedőn!
Szólj mégis inkább Te valamit! Úszkáljunk tovább elméd teoretikus levében!
Így telt a délelőtt.
Ennyi! Türelmem vesztém.
Könnyű út volt - már visszafelé :-) Jórészt tárgyiatlan. Csak semmi tisztelet! Kizártam a sziporkázó sötétséget, ahol a megvilágosodás, hogy mit is csinál az ember, amikor alkot, mindig is messze lemaradva, messze a tevés-vevés mögött kullogott.
Ilyenkor mindig magamba fojtott költői kérdésekkel térek meg odumba, most ilyenekkel például: "Mi köze is van a versnek a költészethez?" Ennyi.
Most köhögni fogok. A köhögés emberhez méltó küzdelem a fennmaradásért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése