Esti mese

Pár napja letepert valami bacilus. Hatását tekintve akár többen is lehettek.
Az előzményeket tekintve a családon belüli fertőzés áldozata lettem. Törvény még nem tiltja: tehetetlen voltam.
Ma tehát korán fekszem. Hogy el tudjak aludni, kigondoltam valami kis esti mesét. Csak valami szokványosat, hogy ne kelljen így, betegen túl sokat erőlködnöm.

A szépség és a szörnyeteg

A szörnyeteg briliáns elme, a szépség tök hülye volt, ám érdekes mód micimackói jóság szorult mindkettőbe. Az egyik szörnyűségével, a másik hülyeségével nézett nap nap után farkasszemet. Na jó: a szépség talán bárányszemet... de mindegy, mert míg a szörnyeteg látta, mivel néz farkasszemet, a szépség se látott, se hallott, annyira el volt telve feneketlen szépségével.

18 éves korában tudta meg, hogy apjától, ki maga volt az Összeköttetés, fizika tanári állást örökölt az élet iskolájában. Ez az, amire Karinthy szerint azt kell mondanunk: a boldogság jutalma.

Na, ne kerteljünk! A szépség egy gazdag király egyetlen lánya volt, így intézték el neki, hogy fizika tanár lehessen a vegyes elemiben.

A szörnyeteg szegény volt és szörnyű, szörnyebb, mint a templom egere. Naphosszat hegyezte a zabot az óperenciába ömlő főcsatornán túl, és lapulevélből foltozott magának álarcokat. Így ment volna ez egy életen át, ha a mese nem vesz érdekes fordulatot.

Egy napon a szépség és a szörnyeteg elindult egymás felé a másféleség ósdi hídján, hogy a meseíró szerencsét próbáljon A szörnyeteg parázott nagyon, elméjében ugyanis minden megtörténhetett. A szépség is gondolt mindenre, ami elméjében csak megfordulhatott, így aztán nem gondolt semmire. A legújabb kiadású, A3-as méretet közelítő hülyeség-lexikonnal ügyesen egyensúlyozott a csatorna fölötti elaggott instrumentumon, de kecses menésétől a híd mégis lengedezni kezdett. Ekkor a szörnyeteg gyors, ritmustalan toporzékolással összezavarta az interferenciákat, s tompította a híd veszélyes kilengéseit.

A szépség végül baj nélkül átért, és beírt egy csillagos ötöst fizikából a szörnyeteg szegénységi bizonyítványába, amit az a szerencsétlen ott felejtett ama parton, ugyanis ő maga meg szintén átért már a híd túloldalára, ahol most magába roskadva nézhette volna a szépség hűlt helyét. (De lehet persze, hogy a meseíró volt ilyen piszok, hogy kiverte a szörnyeteg emlékezetéből azt a szegénységi bizonyítványt.)

Nem elég, hogy a szörnyeteg szörnyeteg volt, még ennél is rosszabb dolgok vártak reá. Amikor átért, többen is rádurrantottak sörétes puskájukból a történet számos, de szóra méltatlan mellékszereplői közül. A szörnyeteg megúszta, persze, de az összes lövés a híd tartópillérét találta telibe. Egyiküknek sem volt tehát többé visszaút.

Azóta is könnyeket hullat a szépség a szörnyeteg bizonyítványába, s csak engedi és engedi, át és át fizikából. A szörnyeteg közben ideát, a lövésektől visszhangzó ugratóban leérettségizett, és a hasadt királyság udvari bolondja lett.

A mesének vége.

Nem, a szörnyeteg nem jár folytatásért reklamálni a meseíróhoz, mint talán vélni tetszenek, mert tudja ő, hogy a szépség múlandó, ellentétben a szörnyetegséggel, ami viszont egyre mesésebb lesz.