Együtt-Lét vagy Együtt-Külön-Lét?

Van-e lencsevégre kapható együtt-lét a különféle etnikumhoz tartozók között a Kárpát medencei civil világban, vagy ez csupán ideológiai álom?

Ez a kérdés ötlik az ember eszébe, amikor végigsétál a Kossuth téren a kormány által kezdeményezett fotópályázat eredményét bemutató tablók előtt.

Itt nyoma sincs ilyesminek. Végiggondoltam azidőtájt, a kiírás megjelenésekor, hogy készítettem-e valaha is fotót olyasmiről, amit a felhívás körvonalaz. Sajnálattal konstatáltam, hogy nem.

Most látom azonban, hogy az elvárásnak szó szerint megfelelő felvételük a többieknek sem volt. Hehe!

Mégis áll a kiállítás és rajzottak a díjak.

Mint általában, azok a bátrak voltak a nyerők, akik a kiíró szándéktól nem zavartatták magukat. Előkapták, amijük volt. A megcélzott felszín töredékeit.

Akárhány fotós sereglik köré, a politika az általa vallott képet igaz voltában nem, hanem csupán vallott voltában ragadhatja meg. Illik persze feltételeznünk, hogy az absztraktum azért mégis megtestesül néha-néha emberi eseményekben is, de úgy látszik, nehéz ott lenni és lencsevégre kapni.

Éppen az etnikai elszigetelt lét az, ami könnyen fellelhető, talán mert tradicionális, érett formája van. Sokadalmas, de etnikai vonatkozásban éppen hogy nem-együtt-lét ez. A képek tanúsága szerint (ha nem tudnánk még) nagyon fotogénnek bizonyul az ember magányos léte. Az ilyen témájú, őszinte fotókból kiérzi a néző, mennyire keveset számít az, hogy a politika a tudati háttérből hívószavakat ereget. A mi Kárpát medencénkben élők sok-sok milliója egyedül küzd a fennmaradásért, akként persze, mint bárhol a világon, legfeljebb kicsit drámaibb mértékben.

A sajtófotósok készséggel szállítanak hangulatos riportokat, ezek általában őszinték és buzgók, ám vizuálisan gyakorta csikorognak, és ezek a sorozatok általában az etnikailag egzotikusnak ható attrakciókról készülnek. Itt és most nem tesznek túl a jó amatőrökön.

Végül is mondható, hogy a fotográfusok a kormányzatilag megcélzott összkép építő elemeit hordták össze, és most ott tündököl a Kossuth téren egy tetszetősen installált globális benyomás, hogy a Kárpát medencében - a történelmileg jól ismert etnikai antagonizmusok és kataklizmák ellenére - van élet, persze.

Eme nyilvánvalót tovább színesítendőn még a kategóriák határai is összemosódnak, az emberábrázolás a mindennapi élettel, a hagyomány a környezettel. Igazából építészet például nincs is, csak környezet van.

Haáz Sándor színben igen szépen hangolt sorozata is, például, inkább emberábrázolás, mint mindennapi élet.

Sánta István Csaba Tél Erdélyben című sorozata, melybe már a Sajtófotó kiállításon belekóstolhattunk, de ábrázoló ereje igazán az itteni kópia méretekben érint meg bennünket, inkább szól az emberi létről, mint a mindennapi életről, (hozzá tesszük az akadékoskodóknak, hogy értünk mi is a zanzásítás nyelvén: persze, csak az az ember él, aki létezik is :-)

Az emberábrázolás kategóriába soroltak helyenként sokkal inkább a vizuális antropológusok elvárásait szolgáló környezetleírások, s mint lényegi ilyen, gyakorta ízléstelenségbe hajlón zavarosak - már a vizuális rendet illetően, legjobb esetben esztétikailag-semmilyenek.

Szerencsére a rendezők elégedettek voltak a maguk kanyarította medence-globális összképpel, és a díjazás felülemelkedett az ideológiai elváráson.

Így lett méltán első díjas Egyed Ufó Zoltán építészet kategóriába sorolt, de egyáltalán nem építészetről szóló, sokkal inkább az erőltetett nagyvárosiasodás groteszk egzotikumát felmutató sorozata, Vargyasi Levente Őrzött álom cimű fotója (ami úgyszintén legalább annyira környezet-, mint emberábrázolás, valamint a már említett Sánta István Csaba monumentális téli sorozata.

Egyed Ufó Zoltán 1. díjas Digimánia sorozatából

Felbukkannak itt-ott holmi divatos "kortárs" erőfeszítések nyomai, a világítási és más művalóságok, például, valamint az önmaguk pillanatnyiságán túlmutatni képtelen pillanatábrázolások.

A kópiák helyenként túl vannak nagyítva belső felbontás-tartalékaikhoz képest, itt-ott kilukad, helyesebben  belukad a kép feketéje, otromba tömörítési algoritmusok boldogtalanítják a vájt szemet, durva algoritmusokról árulkodik a print, amin persze lassan túltesszük magunkat: prapagandisztikus vizuális parádék ezek, melyek után jön az mindent elsöprő - utcasepdő. 

Haáz Sándor koloritásban finoman hangolt képsora kapta a közönség díját

a megörökített továbbörökítése, avagy ezúttal képtelen voltam lábra menni :-))



________________________________________________________________

...egyébként most veszem észre utólag, hogy mégis csak mentem én lábra aznap, nagyon is!