Egyenesen onnan

Kóstoltátok már
a selected
wasabi
púdert?
Még én sem.
Ez valami
körítés-féle
lehet.

mert önmagában
túl szárazak
volnának
a korall-falatok,
melyekkel
az új ízekre
vadászgató
asszony
épp most
érkezett meg
Indonéziából. 

Vasárnapi sárkányos mesénk

Élt egyszer egy felettébb gonosz celeb a hetedhét tévécsatornán is túl, akit még valamikor, tizennyolc éves, szűz korában királynővé választottak. A királynővé lett celebnek, ki az évek során szépen megöregedett, volt egy szenvedélye: rengeteg sárkánya volt láncra verve, s minden születésnapjára újabb sárkányt követelt és kapott a fővárostól, hogy nagy gonoszságában kicsit engesztelődjék, s az ország lakóit békében élni és közönséges tévéhíreket nézni hagyja.

Még első médiabotránya idején kapta ez a királynő az első sárkányt, amikor hangja hisztérikus erejével akkora bulvárhullámot kavart a fővárost ölelő hírtengerben, hogy az áradat a tenger partján veszteglő hajléktalanokat mind elsodorta. Már akkor is felettébb úrhatnám volt ez a királynő, s a rendes éves szüreti bálon oly fertelmesen tudott civódni, hogy kérői  mind véres-bús fejjel menekültek szerteszéjjel. 

Dúlt-fúlt, öregedett a királynő, s mert népszerűsége csak kopott és kopott, kastélyát - ahogy az egyszerű nép mondta: bulvárát - már csak hitelekből volt képes fenntartani. Mindenkire haragudott, de legfőképp az átszakadt árfolyamgátra, s valahányszor elérkezett a születésnapja, csak egy újabb láncra vert sárkánnyal hagyta magát engesztelni.

Hogy a láncra vert sárkányok a kastély pincéjében nyugton maradjanak, egész nap bámulhatták a tévét, ahol leginkább láncgyártók reklámjai (lám, nincs menekvés!) és a gonosz királynő által forgalmazott, az ő szépséges éveiről szóló archív filmek peregtek, ami egy sárkánynak nem igazán vonzó téma. A trükk a dologban az volt, hogy a reklámok és a celeb mesék gyakori megszakításával be-bejátszottak egy-egy nyúlfarknyi részletet a régről híres Süsü, a sárkány című mesefilmből.

E sok tévézéstől éjszaka aludt aztán mélyen a sárkány, nem mondhatni, hogy szomjazta a bajt.

Történt aztán egy napon, hogy az állami főtanácsos jajgatását legkisebb fia véletlenül kihallgatta, s megtudta abból, hogy nagy baj közelg, mert szabad sárkányt már sehol nem találni, s várható ismét a királynő bulvárhír-tenger rengető haragja.

Gondolkodván a hallottakon kicsit, odaugrott ez a legkisebb fiú a főtanácsos színe elé, s szólt:

- Egyet se bénázzon, édesapám, mert nekem, mint mindig, most is nagy ötletem van. Ellopom én a királynőtől az egyik sárkányát, és azt szépen kicsinosítva odaadjuk neki újból.

Úgy is lett. A legkisebb fiú - mivel a MédiaMicsoda és Szemfényvesztés szakot végezte épp az egyetemen - ügyesen megpiszkálta a parabola hálózatot, s miután az adás döglődni kezdett, tévészerelőnek adva ki magát, bejutott a láncon raboskodó sárkányok barlangjába. Kiválasztotta a legszebb sárkány lányt, és baj nélkül kiosont vele a kastély mögötti susnyásra néző kiskapun.

Vonulhattak hát a város elöljárói a régi-új sárkánnyal a királyné elébe. Igen ám, csak hogy a gonosz királynőt sem ejtették - még kellő időben - a fejére, s fene nagy gonoszságában nyomban észrevette, hogy a születésnapi sárkány nyakán felettébb kopott a bőr, mintha valahol már hosszú raboskodásba lett volna vetve. Ment, gyorsan megszámolta sárkányait, ám isten segedelmével tévedett egyet, hiszen sosem volt ez a gonosz királynő a tudományoknak barátja.

- Ezer szerencsétek, hogy gyanúm eloszlott, de mi akkor hát a magyarázat e nyomorult sárkány nyakán látható nyomokra? - kérdezte a kivénhedt celeb, szemöldökét viharosra vonva.

- Az történt felséges királynő - ugrott elő a legkisebb fiú, - hogy ez a sárkány a legújabb, gyémántokkal kivert, virtuális 4D lánccal volt ékesítve, de leszedtük róla, hogy ez a modern divat-kütyü kegyelmedet fel ne bosszantsa.

- Csak nem azt mondjátok itten, hogy a legmodernebb ékességek hozzám már nem valók, s engem nem is érdekelnek? - dörögte a gonosz királynő az ő vészjóslóra könnyen emelkedő hangján.  

Ettől megijedni látszott a legkisebb fiú, s máris a legalázatosabb hízelkedéseket hallatta, de amilyen tanult és ravasz volt, vigyázott arra, hogy mindig akkor képezze a szavakat, amikor a levegőt épp befelé szívja. Ettől olyan lett a beszéde, mint a halálhörgés, és azt a királynő hallgatni nem sokáig bírta.

- Szegény, nyomorult ifjú, mi ez a tiszteletlen hang? Vagy tán beteg vagy?! - kérdezte gúnyosan, és hívatta is nyomban egyetlen hóhérját, hogy a beteg ifjút nyakban operálja meg. Jött FoFa, a hóhér, kezében kenyérrel és kolozsvári szalonnával, mert ez a hóhér a nevét is úgy kapta, hogy olyasféle, szabad idejében Folyton Falatozó típus volt. FoFa gondosan letette a hivatásbéli cselekvését akadályozó elemózsiát, vette frissen fent pallosát, ám amikor rátette az ifjú torkára, a bőr alá ültetett, legújabb halandzsatűrő vanádium-karbon ötvözeten annak - már a pallosnak - nyomban kiment az éle.

- Hagyd azt a szar pallost! - rivallt rá a királynő. - Hát leégetsz itt engem? Nem parancsoltam-e világosan, hogy a minap erdélyből importált, világmetszőre élezett és csorbíthatatlan kerámia szalonnázó késedet használd, ha dolgodra szólítalak? Ti pedig takarodjatok most szemem elől! - borította haragját a sárkányos delegációra, - és ha nem azzal a gyémántokkal kivert nyaklánccal állítjátok elébem ezt a sárkánynémbert, rátok zúdítom a bulvárhír-tengert.

Szaladt a küldöttség fejvesztetten, hogy most aztán mi lesz, mert az országban senki nem hallott még ilyesféle láncról. Csak hogy a legkisebb fiú fejében jó előre így volt ez elgondolva. 4D nyomtatóval elkészítette már előző nap azt a virtuális gyémántokkal ékesített, bluetooth parancsra szoruló láncot, amit a sárkány lány boldogan magára is vett.

Fényes média felhajtás közepette hozták másnap a sárkányt, a gyémántokkal vártnál is kivertebb láncon, ami a királynőnek annyira megtetszett, hogy azt nyomban saját nyakába követelte. Meg is kapta, már csak szorítani kellett rajta picit, olyan bluetoothosan, s ment a gonosz királynő láncostól, mindenestől a média-lecsóba, ahogy az a mesében lenni szokott.

Mi? Nem szokott? Na, akkor kezdjen az olvasó gyorsan hozzászokni a dologhoz, mert ez most már mindig így lesz, ha nem még sokkal inkább így.

És azon se járassák az eszüket, hogy talán a legkisebb fiú vette feleségül a szép sárkánylányt, mert nincs az a legkisebb fiú, legalább is a mesékben, aki ennyire hülye volna.

Azt bezzeg nem kérdezi a sok akadékoskodó, hogy a láncra vert sárkányokkal ugyan mi lett. Pedig azok most már a főváros hontalan sárkányoknak emelt menhelyén bámulják tovább a tévét, már amelyik oda befért, a többiek meg a bulvár hírektől ím már háborítatlanul hullámzó tengerparton heverésznek szabadon.

Óbuda itt és most

Korunk kiváló és okos fotótechnikájának, és a képlátás iránti tehetségnek sokat köszönhetünk. Az, hogy a fotózás demokratikus közkinccsé válik, szorosan összefügg eme új és örök háttérfeltételekkel. A jó tendenciáknak köszönhetően az óbudai Itt és most fotópályázat megnyitó kiállításán 64 igen jó kvalitású kép került az Esernyős Galéria versenyfalaira.

Szomorkás irigységgel néztem, mert a mi erzsébetvárosi önkormányzatunk fütyül az efféle lehetőségekre. Kétségtelen, hogy polgármesterünk - leszegett fejjel bár - szépen elpenget ezt-azt a gitárján, de körülbelül ennyi, amivel a kerületben lappangó alkotó tehetség megmutatkozását ösztönözni képes.

Az óbudai fotópályázat eredményhirdető kiállításának apropóján külön termet kapott 5 életvitel szerint elhivatott, Óbudát látott fotográfus. Kettő közülük az emberábrázolás kiválósága. Ez a legnehezebb terep az amatőr fotográfusok számára, ezért igen csak figyelemre érdemes lehet a látogatóknak Stalter György azon adottságának megcsillanása, ahogyan elkapni  képes az emberek fényképezőgépnek szóló, őszinte és spontán megnyilvánulásait, ami ma már szinte nem is létezik. Az egyén ma már, sajnos, nem sajnos,  mind inkább személyiségi jogi függöny mögé húzódik a fényképezőgép láttán. Ám ha odasétál Stalter, valahogy mégis minden másképp lesz.

Mi tagadás, a riporteri felkészültséggel ide invitált sajtófotográfus nem mutat ezen a külön tárlaton többet, mint a falra került amatőrök amott: rutinos és szerencsés mazsolázás a Mindenfélék - történetesen az óbudai élet által kínált találatok - között.

Az egyetlen, hangszerelten megszólaló vizuális Óbuda-concerto itt és most Vajda János tíz képből álló kollekciója. Vajda János életvitel szerinti, nem hivatásos, de mondhatni szenvedélyes (vizuálisan már-már szenvedélyesen szerteszéledni hajlamos) fotográfus. Óbuda kollekciója a formaesztétikai egységesség valamint a vizuális dinamizmus teremtés kiváló példája. Olyan Óbudát képes mutatni nekünk, ami valójában - nélküle legalább is - nem létezik. Kincses Károly kurátor sas-körültekintésére vall, hogy őt e tárlatra kiszemelte. 

Vajda János kollekciója.

Nono! Nem itt nézzük meg!

Odamegyünk!

Kérdeztem
végül a 
téren
ácsorgó
esernyős 
nőt,
hogy mi 
a véleménye
a látottakról,
de mélyen
hallgatott.

Reggeli mese

az 

a q.a.! hát már megint nincs itthon só! apropóján

A kisfiú  a boltból jövet át akarta ugrani a tócsát, lökő lába azonban megcsúszott hátra, és ő pofá... bocs!, arcocskájával bele a pocsolyába. A zacskó felszakadt, és só ömlött a vízbe.

- Tenger! - örvendeztek a sókristályok. - Hullámok, újra tenger!

- Tenger! Emlékszem, tenger! - szopta némán az oldódó kristályokat a váratlan energiáktól bizsergő pocsolya.

A kisfiú fiatal volt még és jó. Csak jajdult egyet a történtek összegzése képpen, nem terelte vétkes ijedelmét szutykos jelzőkbe ágyazott, magasságos relációkba. Már látta előre, ahogy anyukája szánakozón elmosolyodik, lehúzza róla a sáros ruhát, és odateszi a pont erre váró mosóteknőbe.

30évesa...

a rendszerváltás. Sokaknak azonban csak valami rencerváltás vót. Más sokaknak meg csak jelbeszédváltás.

1988. május elseje. Beszólás a dísztribünön lévőknek.

1989

1991. május 1. Új szelek fújnak a felvonulás téri dísztribün alatt.

1991. május Városliget. Volna baloldali kiút?

Kilencvenes évek. Közelg a megvilágosodás

2005. Fent már szinte mindent szabad

2019. Jogok és teljes szabadság

Közös EU értékek mentén

- Vohin, vohin, édes galambom?
- Áj vagyok dzsaszt megying piacra.

Rahedliszer ötven

Megjelent a közeli Sparban a Sziget Fesztivál emblémájával vonzerősített, kisdobozos  Dreher Gold sör már-már hihetetlennek mondható, 139 forintos egységáron. Vettem nyomban egy rahedlivel. Nézem aztán otthon a számlát: 189 forintot számláztak dobozonként. Rahedliszer 50 forint, hát igen, az már szép sokra rúgott. Többet is elkótyavetyéltem én már, de a kereskedelmi morál jó híre volt itt veszélyben. Gondoltam hát, megyek vissza máris. Na, semmi ajtóval házba rontás, csak szót váltunk kedvesen.

Röppent máris fölém a múzsám, s mondá: nem lesz az jó! Te meg a kedves megszólalás, nehéz elképzelni egy ilyen jelenetet.

Ellenkeztem, hiszen mindenkit megillet a jövőbeli kedvesség vélelmének joga.

Mire a múzsám:

- Na persze, eredj csak, de gondold végig előre, hogyan is lesz az adjonisten, hogy az üzletvezető is úgy érezze, jár neked is a kedves fogadjisten.

A múzsa az múzsa, kötélnek álltam, s futtomban ekként emlékeztem máris: Beütötte a kedves D-Vektornak a rahedliszer 189-et az a kedves pénztáros nő, holott ott volt az a kedves ártábla a 139 forintról.

Még mindig ott volt csakugyan: 139 forint. Az üzletvezető, mogorván ugyan, de leadminisztrálta a gépi tévedés következményeit, aláíratott D-Vektorral ezt-azt,  és máris visszaperkálta a pénzt.

A pénztárosnő - ritka véletlen - , éppen unatkozott kicsit kasszafülkéjében. D-Vektor - Pesövé Ofszi súgásának engedve - széles mosollyal közelébe perdült.

- Kegyed aztán  szép árakat ütögetett be nekem az imént. (Óvatosságból még nem toldotta hozzá a micsinálmaestét.)

- Na, nézd csak - mosolygott a nő - hogy átment maga arctalan vásárlóból szívélyes  bajkeverőbe! Mutassa csak, melyik lábával kelt máma!

- Ezzel, ni, a ballal, de csakis a jobbal jöhettem egy ilyen kedves hölgy színe előtti szépnapunkolásra.

- Akkor mit beütöttézik itt, édes úr? Én nem ütök be árakat.

- Tudom, tudom, számítógépes árkezelés van, maga csak az olvasófej elé tolja az árukódot, és a fej hozzárendeli a számítógép agyába korábban marketing-stratégiailag betáplált árat, és akkor nyomtatás közben hozzá adódik... 

- Hallod Mica, mit pofázik itt ez a bal lábbal kelt ürge? - kiáltott át a másik kasszában dolgozó hölgyhöz az én kedves pénztárosom. - Azt hittem, lesz fél perc nyugalmam.

- Hívd a Misit! Az ürge biztos részeg.

Ám a bevásárló tér utca felőli oldalán ekkor már csilingelve tárult fel a csiki-csuki üvegajtók legszélesebbike, s tolták rajta befelé a helyi zeneiskola isteni szerencsével, azaz, kormányzati támogatással szerzett Steinway zongoráját. A kerületi tévé legjobb fogdmegjei eldobták álcázó vásárló kosaraikat, és kapcsolták a fényt, amennyi csak belefért, a zeneiskola gyermekkórusa pedig rázendített a "Míly drága vagy nekem" kezdetű zsoltárra.

A pénztáros által riasztott üzletvezető nő csodálkozva ejtette ki kezéből a raktárból előparancsolt vasvillát. A felvágottas pultos ember is köpenye zsebébe csúsztatta védőöltözet értékű üvegszemét, hogy jobban lássa, mi a fene veszi itt kezdetét.

Mihelyst lecsengett a zsoltár, előpattant a tévé moderátor (az öregasszonyok nyomban felismerték, s máris híre ment, hogy ma alighanem ingyen van minden.) A moderátor széles mozdulattal hátrafelé terelte a tekinteteket, ahol három spárolósan öltözött kisgyerek várakozott hatalmas dobozokkal. A pénztárosnő kapott egy Yamaha villanyzongorát bontakozó tehetségű gyermekének, a férje számára két karton arannyal kivert fesztiválsört, ő maga pedig, ki elálló lélegzettel csak annyit tudott kinyögni: miért nem mondta, hogy kandikamera, máris visszakapta gyöngyházzal fényesített réges-régi mosolyát, s csak állt ott könnyezve.

- Ölelje meg! - kiáltott oda az adásrendező asszisztense. A rendező közbe vágott:

- De előbb az üzletvezető nő kérje vissza, hogy most adhassa majd át ünnepélyesen a rahedliszer ötven forintot!

A bevásárlók felujjongtak. D-Vektor szeme könnybe lábadt: Ezek ismerik az én József Attila parafrázisomat, csakis arra célozhattak ezzel a visszaadja, hogy újra kapja ötlettel!

Az üzletvezető nő eme összefüggésekről semmit sem tudván visszavette, és aztán széles mosollyal átadta a pénzt, s nyomban kapott egy  tejszínhabonnyal töltött Gucci táskát.

A felvágottas pultos ember üvegszeme is könnybe lábadt valahol. Kivette volna, hogy megtörölje, de nem találta.

A pénztárosnő suta mosollyal megölelte még D-Vektort, miközben a reflektorok sorra szemet húnytak.

Fél perc sem telt el, s már elhúztak a tévések. A zongora farával kicsit nekivágódott a türelmetlen szárnyasajtónak, de aztán szerencsésen visszamenekült a körzeti zeneiskolába.

- Na, jóvan! Most aztán menjen!

- A fenébe? - kérdezte Pesövé Ofszi, a virtuális lélektakaritónő, ki ott téblábolt a megilletődött D-Vektor mögött.

- Nem, nem, csak haza! S jöjjön máskor is! Szeretettel várjuk - mosolygott az üzletvezető nő. - Remélem, felfogta, hogy a Spar részéről kis flashmob volt ez az egész. Maga sem járt rosszul, ott vannak a sörök.

A felvágottas pultos ember lehetett az egyetlen, aki alighanem rajtavesztett ezen az egészen: váltig nem találta az üvegszemét. Kieshetett a zsebéből az utolsó nagy kavargásban. Talán egy kíváncsi kutya acsarog majd rá a telepre kerülő szemétben.

- Nem baj - vigasztalta a bolt vezetője - most már úgyis hamarosan zárunk. Mosolyogj, próbáld eltalálni, amennyit kérnek, hiszen látod, mindenki mosolyog.

A fotó tehetetlensége

Néha tehetetlen, igen. Itt van például ez az eset, amikor képtelen referálni arról a bűzről, amit némely SZÉP dolog magából lehelni képes. Megkísérelhetnénk áttételes képi utalást ilyesmire, például, esetleg egy vécékagylóba vetett virágcsokorral, vagy gusztustalan kinézetű, bűzre asszociáltató pépes dolgokba mártással, de ez inkább csak egy szépségnek ártani akaró, otromba beavatkozóra terelné a figyelmet, mert a fotót néző ember, ha képileg közvetített "élmény" hátterében kutakodik, ritkán képzelődik szinesztézikusan (magyarul: összeérzőn), vizuális figyelmét legkevésbé tereli holmi szaglások lehetséges orgiája felé. Nekem meg  - a magam reggelizős valóságában - itt van ez a névnapot köszöntő ajándékcsokor a maga rettenetesen illatos valóságában.

Hulló ábrándcsillagom

Miért nem hiteles a politikus egyetlen szava sem? Mert a politikai szerepvállaló a hatalmi szférát a többiek használatra fogása végett keresi (zsigerek felől közelítve: uralomvágyból), na meg a jóléti kiváltságokért. Demokratikusan alulról nézve én mindig e kettőt látom legelöl. Ez kerül majd minden választási beszéd mögül leges legelőre (nem ahol a birka leget rág :-)

Az ország érdeke messze e kettő mögött van valahol.

Világ életemben szociális ösztönű voltam, az a bizonyos, hatalomtól idegenkedő, csupán egy jó társadalomról ábrándozó fajta. Aztán a megfigyeléseim mentén nőtt és nőtt a szkepticizmusom.

Ne találgassátok hosszan, hogy abból mi lett, elárulom: roppant szkeptikus vagyok. Átlátván az Ember és a társadalmat államként összetartó hatalom természetét, már nem hiszek a sokaság, a "népfelség" bárminemű hatalmának lehetséges voltában.

A hazai vagy EU parlamenti szavazatunk csak lódítás választott hatalmi szerepjátékosainkon, akik aztán befutnak, és beteljesítik Ember mivoltukat: jelen vannak, ahogy nekik zsigerileg leginkább tetszik. Esetleg verbális kardot is ragadnak következő választási siker érdekében, vagy ha a politikai összecsapások porondján rákényszerülnek. Néha megüli a pártközösségeket holmi országjobbító köd, amiben könnyű eltévedni.Országépítő ötletek helyett leginkább csak országfoltózóakra futja. Nem is arra kerül a folt, ami a leghiányosabb. Az egész csak játék. 

Előre törnek a szocialisták? Csak az ő ködös, valóságunkon még ki nem próbált, ismeretlen kimenetelű fikciójukat erőltetik.

Előre törnek a zöldek? Valójában hányadik helyen van személyes értékpalettájuk rendjében a Föld megmentésének ügye? És ugyan mit tehetnek, amit a többiek még nem tehettek volna meg? És ugyan hogyan kerekednek felül szólamaikkal, miközben a fél világ visszalő, a lehető leghatékonyabban, bármi áron, a fegyvertelen másik felének pedig ott a médiaeszközökkel jól felszerelt, világot átfogó aknamunka, kicsiben és nagyban. (lásd például a face beavatkozásait az EU kampányba!)

A politikusok dobálóznak a számokkal, csakhogy a hatalmi szférában nem ugyanaz a számtan működik, mint a civil világban: 1 meg 2 az egy teljesen más minőségű 1, például.

A Fidesz elbukta a kétharmadot, örvend a nagy baloldali arc. De hát az EU parlamentben nem számtanilag játszanak a magyar oldalviszonyok! Nem tudná? Ott csak szétszéledő beolvadás van nagyobb csoportosulásokba, frakciókba. Így egyik magyar oldal sem írhatja felül hazai százalék-alapon a másik oldal akaratát. Csak beleszellenthetjük a magunkét egy-egy nagyobb áramlatba, ami viszont nem igazán rólunk szól.

A rendszerváltásunk óta idehaza minden igazságossághoz fűzött remény elpiszkolódik.

Kit válasszunk?

Inkább kit ne!

Fürkésző eszem azt mondatja ős-szocialista szívemnek: a hatalmi szférában csak akkor játszódhatna le az igazán elhivatottak kiválasztódása - anélkül, hogy lehúzná őket a korrupció mocsarába a mögéjük sereglők mohósága -, ha a kiváltságok nem játszanának. Ha a fizetés a hatalmi szférában sem lehetne magasabb mint bármelyik intézményben a hasznos sürgölődés legalsóbb szintjein - oktatás, mezőgazdaság, közterület felügyelés, infrastrukturális egységek stb.  És csak akkor, ha a mindenkori infláció - az emberi törekvés egyik ravasz kis motorjának tűnik lenni - mindenkori mértékét kifejező fizetés- emelkedésről a választók lennének jogosultak dönteni - a demokratikus néphatalom!

Az Embert ez azonban dehogy is érdekli! Az Ember, így, nagy E-vel - akiről mindannyian reméljük, hogy mi vagyunk - folyvást érvényesülni akar (de már az ember mint állat is folyvást ezt akarta!) A társadalomban élő Ember - élen a nyugati társadalmakban élővel - főképp jóléti értelemben akar érvényesülni. Tisztelet a kivételnek - na, hol a nagyítóm!   Hogy az Ember érvényesülni akar, annyit tesz: többre jutni, mint a többiek, lehagyni az így-úgy mérvadókat. Egy hatalmas süketelésbe csomagolt, törvényekkel megcinkelt etetve kibaszós birokrakelés a mi civilizációnk.

A többiek meg, odaát... azok talán kicsit jobbról vagy akár még sokkal rosszabbról süketelnek.

Ki nem próbálnám, abból nekem mi jönne ki.

ÉV MAGYAR FOTÓJA

Észrevételek hirtelen lenyugvásból

Tegnap megnéztük a MAFOSZ hagyományteremtő céllal kiírt  Év Magyar Fotója – Év Magyar Fotósa pályázatának beszámoló kiállítását a Balassi Intézetben. Komoly dolog, Pesövé Ofszi inkább mukkanni se fog.

Megerősíti meggyőződésemet, hogy a fotó végső értelmi viszonya a művészeti mesterségekkel, de egyáltalán a kulturális értékszemlélettel igen lassan tárul fel az előző és eljövő korok félreértései mentén. Maradt még jócskán újragondolni és megérteni való a következő generációknak is,  hogy hova, hogyan tagozódhat be a képalkotási vágy mostoha és egyben fenegyereke kulturális értékszemléletünk rendjébe. Minden innen eredő meglátás visszahat az ábrázoló művészet, sőt, a képzőművészet egészére.

Sok hangadó fújja a magáét az eszköz adta lehetőségeiben tobzódó fotográfia körül, én is, de a szomjazott végső megvilágosodás, ha eljő is, csak társadalmi tudati szinten tehet szert számot tevő jelértékre.

A megmutatkozást érintő hozzáférési erőfölény csak egyik volna  a sok zavaró körülmény között, ami a fotografálás körüli érték- és besorolási viták hátterét képezi.

Megy az államilag támogatott fórumokon a trendre, a világtekintély-érvekre való hivatkozás. Az esztétikai következetesség korlátai közül kisurranó,  a mindennapiságban leledző befogadói szféra által pedig követhetetlen, belterjes okosságok csak halmozódnak és kuszálódnak az intézményileg  futtatott fejekben. 

Nem tisztességes azonban ki nem mondani, és alultámogatottság zokszavával félresöpörni a tágabb kulturális lét által igazolt (na jó, még csak derengő!) tényt, hogy a fotóban az amatőr státusz a művészi érték teremtésének lehetőségével nagyon is összefér (pláne, mivel hogy az itt termő sikert sem adják ingyen.) Az érzéki felfedezni valók korábban gondoltnál jóval szélesebb spektrumáról van itt szó, már ami a kattintás nyomán születő fotó eredendő mivoltát és lehetőségeit illeti.

E státusz - amatőr - például sokkal közelebb esik a Roland Barthes-i értékpalettán jegyzett noémához, vagy az ez volt katartikus formába foglalásához, mint az elméleti útkeresők által terelt "kortársak" pozíciói és attitűdjei - mindamellett, hogy kétségtelen: ez utóbbiakat a felfedezés új és egészen másnemű lehetőségei felé mozdítja a képzéssel irányított és közös gondolkodás.

Mióta létezik felsőfokú fotográfiai képzés/oktatás, mind inkább érzékelhető, hogy a diplomások érték-szakadékot mélyítenek maguk és a nem diplomások között (mi kortársak és ti, csupán jelenkoriak!) Az ember bizonyos, teremtéssel szerzett (ki ne mondjuk, hogy tehetség alapú!) ambíciójának lényegét tekintve nem egészen érdemi ez az utólag (nem kevesek számára vastag pénztárcával) elfoglalt felsőbbrendűségi attitűd.

Érzékelhetőek e megkülönböztetés jelei az Év Magyar Fotója pályázat terepén is. A tényszerűséget tekintve kevesebb ugyan ez a kiállítás, mint ha az u.n. " kortársak" is idedugták volna az orrukat (feltételezni merem, hogy a hírdzsungelben egyáltalán nem is szereztek tudomást róla), de a pályázat értékbeli hozamát tekintve egyáltalán nem kevés, ami itt felvonul.

Az u.n. "kortárs fotósok" távolmaradása, ha úgy veszem, akár örvendetesnek is mondható, mert távol maradt a konceptuális ködevés. Nincs az ihlet és a látványérték alacsony voltát kompenzáló vizsgálós, kutatós narratíva sem. Nyomában sincs jelen a fotószínház, ahol az alkotó az "igaz világ" helyett önmagát és barátait mutogatja valamiféle nyakatekert konceptuális mondandó ürügyén, aminek legtöbbször semmi köze a belterjesség falain túli, fotografikusan igaznak mondható vizuális valósághoz. Ide nem tolakodtak be a fotózni nem eléggé vagy egyáltalán nem tudó, vagy becsvágyaikkal azon túlröppent, ezért a képzőművészet ködében mimikriző u.n. fotó felhasználók.

Fotó csak az, amit a kattintással szereztél meg, vagy a felénk mostanság divatos sörszállóigével szólva: amennyit kattintással beletöltesz. Ránézésre pedig - hogy a befogadásról, ama demokratikus fajtájúról se feledkezzünk meg! - a múlékony létezésünk* iránti nosztalgia - ahhoz méltó tálalásban. (*ez a kifejezés ma már a maga emberéleten túli egyetemességében értendő.)

A többi, amit utómunkával vagy pusztán tálalás általi helyzetbe hozással adtál hozzá, lényegében másneművé teszi a fotót. Ha képed ilyen, és ha még mindig a valódiról akar szólni, fotográfiai lényege veszített elektrografikai hamisságként bukkan fel a l'art pour l'art terepén. Vagy a kor kiterjedt vizuális kommunikációjában esetleg alkalmi jelölője lesz olyan fiktív pontnak, ahová diszkurzív gondolatok, szemléletváltó köldökbeszédek irányulnak. Vagy csupán esztétikai vonatkozásoktól megfosztott, pillanatnyilag érvényes illusztrációként funkcionál valamely hozzáragasztott társadalmilag, politikailag fontos kontextusban. Esetleg csak a hogyértés hogyanértésének végeláthatatlan szerteértéseit szolgálja. Vagy az ábrázolási leképzés fáradságát megspórolva  (esetleg a valóságra irányuló, más mesterségi reflexiók megtépett hivatkozási objektumaként) képzőművészeti szándékok szolgálatára rendelődik.

Az Év Magyar Képe pályázat kiállításán a mesterségbeli színvonal a távol maradó iskolázottak nélkül sem hiányzik. A gyárilag kiokosított modern fotótechnika az amatőrök energiáit kiszabadítja a mesterségi képzetlenséggel járó kudarcos botorkálás nyűge alól, a fotógép okos, a tudás és a legkiválóbbak ösztönző mintái pedig megtalálhatóak a világhálón. A fotografálás múltja, története mind magasztosabb formában tárul fel az új generációk előtt, így mind több önzetlen erő koncentrálódik az amatőr szférában, és mind több "profi" érték kerül ki onnan. Különösen, mert ma már amatőr státuszban is eljuthat valaki a megélhetés biztos talajára, és fordított irányból tekintve: a hivatásos fotográfus is könnyen megleli a módját annak, hogy atavisztikus belső késztetései mentén kalandozzon, és a befogadás nonprofit világszínpadán mutatkozzék. A képek mögött tehát elhivatottak, akár csak az igaz látvány iránti elhivatottságú és magasan rutinírozott, technikailag jól felszerelt amatőrök állnak. Ez utóbbiak jó része csak azért nem a fotográfiából él, mert fotográfiai ocsúdása előtt már odaáldozta magát valamiféle szeretni való hivatásnak.

Ennyi rengeteget gondoltam bevezetőnek.

Nem olvastam utána, nem nyomoztam, nem vettem tekintetbe a hozzám fűződő mindenféle viszonyulásokat, azt sem mérlegeltem, hogy jó lesz-e ez nekem. Azt mondom, amit magam meggyőződése szerint gondolok.

101 kép, nem igazán kerek szám, és bár az összkép ígéretes és jövőképes kerek egész, egyet (egy-kettőt) azért könnyedén el tudnék hagyni a százegyből (na persze, ki vagyok én :-)

A kiírás egyként szólította az amatőröket és a hivatásosokat, de ahogy fejemben pörgetem a neveket, a magukat - joggal, nem joggal - túl nagyra tartó befutottak - még ha nem velejéig "kortársak" is, nem tartották érdeminek az itt való mutatkozást. Akad viszont  jó néhány sajtófotózásnak elkötelezett, kinek személyes tevékenységét nem ismerem eléggé. Számukra ez egy kicsiny rév, mert a kortárs szféra a sajtófotósokkal ugyanúgy nem szeret mit kezdeni, mint az amatőrökkel. Mindamellett, hogy szeretjük őket, kissé furcsállható, hogy a sajtófotókból jó pár tipográfiai háttérkép értékű formajátékot mazsolázott ki a zsűri.

A százegyes összkép azt mutatja, nem vált szemponttá, ki itt a hivatásos és ki nem az. Itt ez így helyes. Eme észrevételem arra konkludál, hogy a fotónak joga és kellő esélye is van, hogy a lényegi pillanatnak éljen, hogy érdemileg elkülönüljön a fotó alapú "felhasználásoktól", s hogy a kattintásba torkolló tiszta lényegű és fotó-specifikus esztétikai formát valós időben teremtő megpillantás társadalmi-tudati szinten védett értékteremtésnek számítson. 

Ehhez persze fel kell ismerni, be kell azonosítani és nagyra kell értékelni a fotózásban rejtőző sok fenomént, (mint ami a már említett "ez volt"-on túl, például, a pillanat, a záridő, a mélységélesség, a geometriai rendre visszaható nézőpont választás, a tónusgörbe stb.) és még inkább fel is kell nőni ezek érdemi szerephez juttatásához.

Talán a kor hozza magával, de feltételezhetően a zsűrorokat is dicséri, hogy az amatőr témalátásban előtérbe tolakodni szerető szentimentális hangütés meg a dekadenciára fogékony témaválasztás itt, eme érdemi seregszemlén (lehet hogy máshol is) megnyugtatóan háttérbe szorul. Ugyanez mondható az amatőr szférát régóta sújtó "ollóbiztos" formavadászatról és üres struktúraszomjról is.

Tíz kategóriába rendeződött a csaknem három ezer beérkezett pályamű. 70 százalékos arányával előtérben áll az élővilág, azon belül is az ember, igen megtisztelően őszinte, sőt, "profi" megközelítése. Az élet hű ábrázolása nem könnyű terep. Zömében olyanok mutatkoznak itt, kik nem szégyellnek rácsodálkozni. Nem szégyellnek létező, igaz és a képi látvány mögötti maradandó értékekről vizuálisan mesélni, és akik fáradhatatlanok.

Szólalásunk most is zsurnalisztikai természetű. És talán gyanakvó is. A közel háromezerből csupán száz fotót kínáltak szemünk elé. Igazából már ezért sem juthatunk garantáltan végső érvényű, garantáltan mérvadó meglátásokra. Hiszen a zsűror is ember. Sőt, ha maga is fotográfus, akkor esetleg akaratlanul is potenciális konkurenciája az övétől távolabb eső, konkrét ízlésbeli megnyilvánulásoknak, világképi szegmens választásnak, mesterségbeli tudásnak. Esetleg! Másrészt meg hány és hány példáját látjuk, hogy lehet valaki valakinek az elfogult valakicsodája is, és ha nem is öröktől van ez így, manapság egyre nehezebb kizárni. Ez persze csak légből kapott mentegetőzésül áll itt, ha észrevételeinkkel esetleg mellé lőnénk jobb helyismerettel bírók véleményének :-)

A befogadásra szánt fotó hozzá méltó rangját a hozzá méltó tálalás adja meg. Ez semmiképpen nem lehet a modern ember e-pillantás-seprűjének útjába tolt tenyérnyi kópia. Az Év Magyar fotói megkapták a rangos és jól áttekinthető tálalást.

A rendezettség okán sok minden szembe ötlik a magamfajta lényegfürkészőnek. Például, hogy a kattintó körültekintés mintha dominánsan horizontális volna.Na de hát persze!

A kiállítás rangjához illően mondható: alig került falra társadalmi vagy természeti jelentőséget nélkülöző témaválasztás.

Kevés olyan képet láttam, ami ne lenne alkotóját dicsérő mesterségbeli teljesítmény. Bár megcsillan itt-ott a kérdőjeles értékű formai modernkedés (lásd például fentebb!), a fotók elsöprő zöménél megállapodott egyéni látás érvényesül, még az elkapás elsődleges terepén, a sport fényképezésben is.

Szembeötlő a képekhez társított bőséges szöveg, ami itt egyrészt az alkotó bemutatkozása, másrészt a kép tárgyának vagy a fényképezés körülményeinek bemutatása (nevezhetem jótékony WorldPressPhoto hatásnak :-)

A kiállításon nagy részt olyanok jutottak falra, akik tudnak a fények húrjain játszani, és a látható valóság iránti szeretetüket kívánják kifejezni, akik velük született jó barátságban vannak a pillanattal, akik fogékonyak a vizuális különösségre, akik fáradhatatlanul szegődnek nyomába eltűnőnek és születőnek, az emberi sorsok alakulásának. 

Bár éppen hogy nincsenek eltűnőben a fotografálás más terepein, itt alig jutottak szóhoz a hajdan felkapottá vált, de mára kiürültté lett formajátékok, az önmagáért való geometrika.

Lejárni látszik az úgynevezett "pillanat a pillanatért" elkapások ideje is. Helyébe kerül lassan a pillanat a lényegért bravúrja.

Ez a kiállítás megerősíteni látszik azt a sejtésemet, hogy a fotografált táj, mint képi szép, mint gyönyörű, bámulatos és egzotikus, lassan világhálós közhellyé leszen. A drónok korában új viszonyulás születik, és a százból négy fotó itt is megmutatja a divatosság veszélyeit hordozó, de még üdítően különös felülnézet esztétikailag már jól kontrollálható érdekességét.

A mesterségi színvonalon túlmutató kérdés: nem mindegy, hogy van-e a látogatóként értékítéletet mondókat lelkesítő relevanciája annak, amit falra szánunk. Na de a befogadói ítélkezésnek is igen széles a spektruma. E dologban engem nagyon meglepett valami. A csekély, 5 képet számláló aktfotó kínálat itt és most egyféle szellemi zátonyt képez. Mindenek előtt, mert feltűnő eme igaz képi beszédre hangolt környezetben, mennyire semmi, de semmi köze a tesformákban való műtermi gyönyörködésnek, de még inkább az azzal való dobálózásnak és nyűglődésnek az érdemi valósághoz. Hirtelen megvilágosodom: a nő itt most az a másik ember, akiből az egyik ember - a maga örömére leginkább - bolondot csinál, anélkül, hogy legcsekélyebb teret nyitna a női test őszinte önvallomásának. És mindegy, hogy észbeli vagy hiúsági okokból tetszett/tetszik az ilyesmi annak a nőnek, aki modellt állt (fetrengett :-) mert e környezetben most itt is az ember iránti áldozatos tiszteletnek kellene dominálnia. A kiváló tehetségű és roppant alkotó energiájú Eifert Jánost, akinek tehetsége előtt én már több laudációval tisztelegtem, megtisztelőbb lett volna e montázsaival távol tartani. Montázst mondok, mert ezek az itt érvényes mérce szerint nem is fotó-teljesítmények, hiszen számítógépen terelődnek végső, figyelembirizgáló formává, tehát csöppet sem a kattintásnyi pillanatba torkolló megfontolások szülöttei.

Talán a Szentesi Aktfotó Biennálé magnetikus ereje vonta el az aktfotográfusok figyelmét?

Összegzésül:

Az Év Magyar Fotója - Év Magyar Fotósa kiállításon sok díj talált gazdára, a két fődíj mellett ( a Fujifilm Magyarország főtámogatásával) még további 35.

Sajnálatos, hogy az egyébként "beszélő" kiállítás nincs bemutatva a látogatóknak, pedig a hatalmas kiállító térben egy impozáns méretű tábla, összefoglaló és értékelő szavakkal még jól elfért volna.

Az Év Magyar Fotója - Horváth Csaba Tamás: Mesterséges intelligencia - nagyszerű kép. Míg nézem, mintha régi erejére kapna világproblémáktól ostromolt optimizmusom.

Az Év Magyar Fotósa pedig - Kerekes István - a képeiből sugárzó fény és méltóság által megemelteti velem a Gáborok összes kalapját (mert hogy nekem nincs :-)