Kik azok a PROFIK?

 Fúrja az oldalunkat, kik is azok a profik, akik kiadvány nyomtatási felbontású pályaműveikkel "veszik a merszet", hogy megküzdjenek a tehetségesnél tehetségesebb amatőrökkel, annak reményében persze, - és ez azért nem semmi! - hogy egyszer majd talán viszontláthatják fotóikat valami online magazinban.

 

Pályázat tehetséges amatőr és profi fotósok számára

Az Itt és Most Egyesület tehetséggondozó pályázatot hirdet tehetséges amatőr és profi fotósok számára! A pályázat célja: Tehetséges fotósok karrierjének támogatása.
Pályaművek:
A programban minimum 2000*1500 Pixels, maximum 5 MB méretű képekkel lehet pályázni az alábbi témákban:
- zöld technológiák - természetközeli életmód - természet
- a természet és az ember - utazás - család - Bolygónk - az Univerzum - építészet - művészetek (zene, film, képzőművészetek, design, színház) - természettudományok - belső világunk
Fejlődés- és fejlesztésorientált hangulatú, pozitív képeket várunk.
Legalább 3 kép, illetve fényképes önéletrajz benyújtása szükséges a sikeres pályázáshoz. Előnyt jelent, ha a pályázó magyar és angol nyelven is benyújtja pályamunkáját.
Pályázók köre: Amatőr és profi fotósok.
Benyújtás módja: Elektronikus úton: az ittesmost.egyesulet@gmail.com e-mail címre tömörített file formájában.
Benyújtás határideje: 2011. március 31.
Elbírálás: A pályaművek elbírálását egyesületünk nemzetközi partnerszervezete által felállított szakértői bizottság végzi.

A pályázat díjazása: Akiknek pályaművét a legsikeresebbnek ítéli a bíráló bizottság, lehetőségük nyílik majd egy nemzetközi szintéren havi rendszerességgel megjelenő online magazinban megjelentetni képeiket a későbbiekben.

Rorschach kiindulás

Dóró - Tomsó - Taskovics képzőművészeti kiállítás nyílt a Magyar Műhely Galériában. Kiindulás a Rorschach teszttől nekibátorodott tudatalatti.
Mivel mi minden foltban lábat látunk, imígyen gyümölcsöztetjük a látottakat :-)))

LÁBRA ?

ONLY WITH A CANON G














Mi? Hogy nőnap? Valami dereng...

FILOZÓFIÁRUL

A filozófia szerintem sem tudomány. A filozófia a világ magyarázata, s mint ilyen, olyan ideologikus, vagy ha tetszik, célirányos törekvéseknek szolgál hátteréül és alapjául, mint a társadalmi élettér berendezésére törekvő hatalmi politika és az emberi hitvilág berendezésére törekvő, intézményesült vallás.

A filozófus kenyeret, joggal csak ezektől remélhet.

TGM pedig a pörgő agy. A briliáns cápa-szellem. Ha nem úszhat szembe valamilyen árral, megfullad.

Felröppent a hír, hogy kizavarják az akadémiai státusz formában mindeddig neki kijáró éltető csatornából.

Sag' schon... gondolhatta volna az ember, ha nem kezdett volna őrült szellemi pörgésbe ő maga s a rémült cápasereg. Meg a barakudák is... meg a csipogóhalak.

hogy mér írom ezeket?
Ma valahogy nincs témám... :-))

Új kibontakozás

Most, hogy áll a kiállításom, és közelg a tavasz, kezdődhet az új kibontakozás!

(Még hogy én lúdtalpas... ! és hogy nincs előttem perspektíva...!)

12 savanyú nyalóka

(csak erős idegzetűeknek!)

Megjött! Végre megismerhettem! Illetve, végre tudom, hogy sajnos miről szól!

KÉRDÉSEK AZ ÚJ ALKOTMÁNYRÓL

Látszólag 12 kérdés, de nem:

12 beugrató kérdés, illetve nem is kérdés: 12 beugrató információ és egyetlen beugrató kérdés. Majd további 42 beugrató válasz!

De hát Uraim!... bocs, Hölgyem és Uraim! az Alkotmányról van szó, a legeslegfontosabb alaptörvényről; a szerződésről az állampolgárok és az állam... helyesebben a kollektíven vallott és deklarált értékek definiálásáról, továbbá a puszta preambólikus hitvallásnak gyakorlati értelmet adó jogosítványok definiálásáról és elosztásáról, sőt, még inkább alá-fölé rendeléséről a nép és az általuk delegáltakkal működtetett hatalmi struktúra között!

A hatalommal nem bírók számára alapvetően életbevágó kérdésekről szól az alkotmány. Lehet, persze, hogy csupán a reménykedés jogáról szól (hiszen a hatalmon lévők az ő jogi csűrcsavaró szerszámaikkal úgyis kijátsszák azt, ha akarják,) de mégis, az alaptörvény a törvény betűivel van tele!

Így hát kénytelen vagyok beugrani.

Lehangoló, hogy az egyetlen beugrató kérdés így szól: ÖN MIT GONDOL? Miközben láthatóan senkit nem érdekel odafent, hogy én mit gondolok.

A 42 beugrató válaszból 12 a leghülyébbeknek szól: "NEM TUDOM MEGÍTÉLNI A KÉRDÉST". Vajon, tudván, hogy erre a válaszra ikszelni az inautentitásunk nyílt vállalása lesz, hányan ikszelik be inkább akármelyik másik választ, azt a látszatot keltve odafent, mintha tudnák, mivel is jobbíthatnák sorsukat?

Olyan választható válasz, hogy ÉN EGÉSZEN MÁST GONDOLOG, mint amiről ezek a fentről diktált információk és kényszerpályás válaszok szólnak, vagy hogy: ÉN EGÉSZ MÁST TARTOK FONTOSNAK!, ilyen válasz lehetőség persze nincs! Aki másképp gondolkodik, az csak zavarná a hivatal-érdekű sematikus alkotmány-képet. Pedig egy ilyen lehetséges válasz beikszelése rávilágítana arra, hogy relevánsak-e, mennyire relevánsak ezek a kérdőíves felvetések és alternatívák a megszólított magyar társadalom szemében!

Komoly hiányosságokról árulkodik ez a - szabadjon mondanom - ügyefogyott kérdezősködés!
....

Bocs, Kedves Olvasók...!
Most ocsudtam rá, hogy ez az egész alkotmányos kérdezősködés a FÜRDŐSZOBÁba való (jobbra fent! :-)
hiszen ennél nagyobb befürdést aligha ígérnek a tavaszi hónapok.
Így hát lamentációim imént még itt olvasható zömét (alkotmányos jogaimmal élve :-)  áttettem a Fürdőszobába.

!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Időközben elküldtem dörgedelmes nyafogásomat az igencsak illetékes Szájer Józsefnek.

A postmaster azonnal aszonta:

Your message cannot be delivered to the following recipients:
  Recipient address: jszajer@europarl.eu.int
  Reason: Remote SMTP server has rejected address
  Diagnostic code: smtp;554 5.1.2 <jszajer@europarl.eu.int>: Recipient address rejected: Domain not found
  Remote system: dns;relay.invitel.net (TCP|10.4.0.200|39534|62.77.203.3|25) (Invitel a-Relay SMTP Server)

Nem tudja valamelyikőtök, hogy ilyen esetben mit kell gondolnom?

FEKETE ZEN

Vannak, akik nem hisznek a Mikulásban, mert még sohasem látták, és vannak, akik hisznek benne, pedig még sosem láttak Mikulást. Ám mondhatjuk-e biztosan ez alapján, hogy nincs Mikulás vagy pedig, hogy van?

Ezért aztán van olyan ember, aki azt mondja, hogy ő a Mikulás, és vannak, akik hisznek neki, és vannak, akik nem.

De mondhatjuk-e biztosan, hogy ez a Mikulás nem az a Mikulás, hogy azoknak, akik hisznek benne, nem ő a Mikulás?

Valóság, utómunkában

Dozvald János

Út önmagamhoz

című kiállítása elé

Melyik valóságos? Sőt: melyik a valóságosabb? A hajó az utcai lefolyócsatorna alján vagy a fasor a csányi határban? A H betűt formázó aszfaltrepedés vagy a mélyen alászálló felhő a szűk Dob utcában? A ’Megállni tilos’-tábla a vízzel telt földbarázdákban vagy az aszfaltba süllyedt s ugyancsak vízzel telt cipőnyomok? Csakhogy nem találós kérdések Dozvald János fotói, hanem költői képek. A költészetben érhette tetten legelébb az ember, hogy a valóság se nem ez és se nem az, hanem valami más – az, amire a művészet mutat. Amit a művészet megidéz.

Mert a valóságra csak mutatni lehet. A valóság nem a realitás.

A barázda, az aszfalt, a tábla, a felhő, az út, a fasor, a csatorna, a hajó: realitás. Mindez együtt pedig: valóság. De képesek vagyunk-e egységben látni mindent? Alig-alig. Teljes érzékelésünknek és gondolkodásunknak együttvéve is csak felvillanásai, „bepillantásai” lehetnek a valóság felé.

Dozvald János fotói ilyen felvillanások, de nevezhetjük őket capriccióknak is, goyai, Huszárik Zoltán-i értelemben. Szeszélyek – az elme csapongásainak leképezései. A képeknek nincs egyetlen témájuk – legfeljebb kedvenc visszatérő motívumok tűnnek fel, mint a cipő, a lábnyom –, hiszen az elme csapongásának témája nem a tárgy maga, hanem a dolgok közötti kapcsolat. A kapcsolatot a dolgokhoz fűződő személyesség teremti meg. Dozvald nem médiaszenzációkra éhes sajtófotós, aki kívülről tekint motívumára; a tárgyakhoz s a helyszínekhez személyes viszony, tapasztalat, érzelem fűzi. 

Dozvald fotósként is írói fejjel gondolkodik, verbalizálja a képet, s még a leghétköznapibb tárgyat is gondolattal tölti meg. Egykori diaporámakészítőként a diaképek egymásra és egymás mellé rétegezésével eleve a dolgok közti összefüggés volt a témája, s mostanában sincs ez másként, csak épp az idő mintegy besűrűsödött, egy-egy képbe préselődött, s nincs már látható előzménye és következménye – csupán az alkotó és a néző tudatában. Vagyis önmagában hordozza időbeli előzményét és következményét; nem kibontva, hanem lepecsételve az így enigmatikusabbá váló jelentést.

Noha képeit nem fűzi össze monomániás témaválasztás és jelentés, a fotográfus mégis felfedi érdeklődésének irányait: a politikai és a társadalmi ’klíma’ például hol egészen direkten (Változtatásaink a rendszeren, Átmenet), hol rejtőzködőbben (Valami dereng) megjelenik a fényképeken. Érdeklődésének következő területe a filozofáló, az életút állomásain tűnődő ember – az alkotó maga – aki látszólag stabilan áll a kibillent perpektívájú épület peremén, szemközt a végtelennel (az Utolsó egyetem című képen). Fotóinak harmadik csoportját a természet és a város jelentéktelennek tűnő részletei inspirálják: ezeken az alkotó összefüggésekre éhes tekintetének kiélesített koncentráltsága mutatkozik meg. Ám akárhány képtárgya legyen is Dozvald Jánosnak, mindegyiket áthatják-átformálják a tudatos asszociációk, s ilyen értelemben a képek témája inkább az elmeműködés maga.

Dozvald János szerencsétlensége és szerencséje egyaránt az, hogy a fotográfia átmeneti korában él. Azért szerencsétlensége (s ebben mindannyian osztozunk, akik a technikával bármilyen területen kapcsolatba kerültünk), mert sokszorosát kellett megtanulnia a szakmából, azokhoz képest, akik egy megállapodott kor szülöttei. A diaporáma művelőjeként a diafényképezés, a fotókémia, a montírozás, a vetítés- és hangtechnika tökéletes mesterévé képezte magát, hogy aztán a vetítőgépeitől is megválva a legelsők között jelentse ki: „Többé nem fűzök filmet a fényképezőgépembe!”. Azonban paradox módon éppen a digitális technika lett az a szerencsés momentum, ami „utolérte” Dozvaldot, illetve az általa képviselt gondolkodás- és munkamódszert, melynek a lényege, ahogy ő maga írja: „…érzéki élmények katalizálására törő, formaesztétikailag is hangsúlyos utómunka.” Az utómunka hangsúlyozása fontos, hiszen ennek segítségével éppen a fotó hagyományos dokumentáló funkcióját, a riportázsét, a jókor jó helyen levés értékét cseréli föl (egészíti ki) a konstruálás, feldolgozás, átalakítás eszköztárával; mindazzal, amit korábban is már szinte ugyanígy művelt. A különbség a technikain túl csekélynek látszik, ám annál lényegbevágóbb, s mára már akár közhelynek is tekinthető: a digitális fotón a valóság és valódiság többé nem bizonyíték és nem bizonyítható. Természetesen a fénykép érzéki-optikai leképezése révén nem tűnt el a látvány szépsége sem, s még a dokumentáló funkció is működik (a sajtófotók, a tévéképek is még makacsul közvetítik a „valóságot”, hiszen akarjuk azt hinni, hogy amit látunk, az valóság) ám Dozvald János számára, azt hiszem, amit lát, sohasem „A” valóság, hanem pusztán ilyen vagy olyan realitás, amelyen egyéniségének makacsul ironikus, olykor szarkasztikus, de a végén mindig megbocsátó, sőt együttérző karakterét felszikráztatja.

Lajta Gábor

2011 március 3.

Védekezzünk filmnézéssel!

Olvastam a helyi Hogyishívjákban, hogy a mi kis csallóközi gányoló jányunk unja a telet. A hangulatromboló szürkeség ellen filmnézéssel védekezik.

Hm!

Most, hogy aludtam rá egyet, kattant be nekem valami, ami már - azt hittem - sose kattan be:

hogy a strucc miért dugja a fejét a homokba...

Filmnézéssel védekezik a nyár ellen, amit már annyira un.

Igen!

Tévé, ott a homokban?...  Persze hogy nincs! Nem is kell, kizárt dolog, hogy a struccnak ne lenne jóval több fantáziája, mint ennek a mi kis Hogyiskicsodánknak. 

senkiségek

 A senki, a Senkidesenki meg a másik senki

Az egyik banánt evett a hídkorlátnak dőlve. Szép délelőtt volt, s nem csak azért, mert sütött a nap, nem csak, mert langyos májusban járt már a tavasz, hanem azért is, mert Senkidesenki nem akarta elvenni tőle a banánt, ettől a senkitől. Kirabolni sem akarta Senkidesenki ezt a szerencsétlent, akinek alig volt többje, mint ez a gyorsan elnyelhető banán. Itt a szellős hídon Senkidesenki nem lök félre senkit, mintha útjában lenne, koldulni sem látja értelmét itt Senkidesenki, pláne egy senkitől!

Talán, hogy lassítsa a folyamatot, mely a kényeztetés érzületét erősítette ebben a tavaszban, aprólékos gonddal bontotta lefelé a banánhéjat, így fékezte éhes indulatait ez a senki, és közben ráérősen bámulta az uszályokat.

A másik senki távolabb, a szigeti törésnél bukkant fel, kétkerekű kordéval közeledett a budai oldal felől. A kerekes láda oldalából magasba meredezett a szögletes lapát és az enyhén balosra kopott, sokat látott nyírfaseprő. Lassan közelgett az a másik senki, megállt jóval odébb, szemügyre vette emezt a banán hullni kész héjával kezében. Kiemelte a seprőt és a lapátot, begyűjtött egy cigarettás dobozt, aztán döcögve közelített, mint kinek itt még dolga lehet.

Uszály haladt át a híd alatt. Épp az utolsót nyelte a senki, s már libbentve kereste legívesebb módját, hogy a héjat a mélybe hajítsa, amikor a másik senki aszfaltot kaparintó kis zajjal odatolta a lapátot. Emez, aki bölcsészetet tanult még a hatvanas években az ELTÉn, megmerevítette mozdulatát egy pillanatra, míg belebámult az ormótlan lapátba. Bár kicsit összezavarodott, hogy ím valamit most felkínál az élet, mégis  inkább a semmibe terelte tekintetét. A banánhéj bánatosan lógott a megtorpant időben.

A másik senki, aki nagyjából ugyanaz idő tájt ugyancsak az ELTÉn tanult, de a TTK-ra járt, csak állt ott a lapáttal senkisége eddigi csúcsán, némán szolgálatára áldozva magát egy senkinek.

Az uszály, mint súlyos köztisztasági érv csak tódult, csak tódult a híd alatt. A kapitány rezignáltan bámult fel, mint aki magától értetődőnek veszi, hogy Senkidesenki nem dob semmit a hajóra.

Az egyik senki, aki tollunk kaparászása nyomán időközben banánossá jelzősödött, gyötrelmes arccal tűnődött további lehetőségek fölött, aztán a délelőtti verőfényben a banánhéjat a szürke aszfaltra dobta.

A másik senki felmérte a nyilvánvalót, komótosan visszahúzta, majd vissza is tűzte a lapátot az arra rendszeresített helyre. Kis senki volt ez, de volt méltóság a tartásában. Így gördült tovább szemetes targoncájával a másik senki előtt, aki ekkorra akkora nagy senki volt már, hogy többé még a rekesznyi banánt sem akarta volna tőle Senkidesenki elvenni. 

Bőrövet sem akart volna eladni neki, kettőt háromezerért, csakis rá tekintettel Senkidesenki. Még a tovahúzó tömött villamosból sem nézte őt Senkidesenki. A lágy májusi szellő úgy járt rajta át, mintha ott sem lenne.