FÜLOF

Barátom kérdezte, össze tudnám-e őt mosni a neves svéd diplomata hűlt helyével, akinek emléktáblájáról galád módon ellopták a bronz arcmást a Városligetben. Első próbálkozásom.

A nagy AKÁRMI pályázat

Még a gépösszeomlásom előtt vettem hírül, hogy pályázatot hirdet az árkádunk alatt éjszakázó néhány ember - több magyar alkotó születésének és halálának évfordulója valamint minden egyéb dolgok alkalmából - versek, novellák írására, képzőművészeti alkotások, fotók és zeneművek létrehozására.

A pályázatra szabadon választott témában, legfeljebb hat A/4-es zsírtalan papírlapon várják az alkotásokat. Az ünnepélyes eredményhirdetést a Krisztus utáni 2012. év novemberében tartják árkádunk alatt.
Beküldési határidő (időjárástól függően): 2012. október 20. vagy november 1. Jelképes értékű nevezési díj: 2012Ft

A jeles évfordulók, amelyek apropóul szolgálhatnak:

125 éve született Kassák Lajos festőművész, író, lapszerkesztő, Karinthy Frigyes író, humorista. Áprily Lajos költő, műfordító

100 éve született Hegedűs Géza író, Ottlik Géza író
90 éve született Pilinszky János költő
90 éve hunyt el Gárdonyi Géza
75 éve hunyt el József Attila költő, műfordító

15 éve hunyt el Fodor András író, költő

215 éve született Franz Schubert osztrák zeneszerző

20 éve hálnak fedéltelenek a Dob utc 31. számú ház árkádja alatt.

Szabadon választott témák:
Bármi, akármi, mindegymicsoda.

Az írásműveket maximális hat A/4-es oldal terjedelemben kérjük beküldeni. Képzőművészeink A/4 méretben nedvességálló másolatokkal jelentkezzenek. A kottákat szintén így kérjük, rétegelten. Fotókat is várunk, bármilyen témában, minél kisebb méretben, minél nagyobb, vastag, jó hőszigetelésű papíron.
A pályázatokat 2012. október 20-ig kell beküldeni a következő címre:
Bazár Bezárul Művészeti Kör, Dob utca 31.

A pályázat beküldött művek nélkül is érvényes, de nevezési díj nélkül abszolut érvénytelen!
Kérjük fenti címre hozni vagy hullámkartonunk alá beküldeni (elénk/alánk tolni) a 2012 forint pályázati díjat.
A díj fejében mindenre lehet pályázni!
Érdeklődni: Bazár Bezárul Művészeti Kör, Dr.Fedéltelen (elnök), és Dr. Fedéltelenné (főtitkár), ott, a helyszínen.

e-mail: kukac pont fedeltelen, kukac pont hu!!

Az Elnök 

Egy már beérkezett, szabadon választott gasztronómiai pályamű

Néhány beérkezett képzőművészeti alkotás

A hanglemezbolt vezetője sajnálattal tapasztalja, hogy délelőtt 10-kor a BBMK elnökasszonya még a beérkező zeneművekre vár.

Ismeretlen pályázó beküldött szobrászati alkotása

UFOra várva

Ha a képkiállítás valamely téma valamekkora lélegzetű körbejárása, akkor a Vintage Galériában képkiállítás, mint olyan nem lehetséges. Egyetlen barátságos, de szűkös terecskéjében legfeljebb egy-egy objekt fér el. Gyenis Tiborból többet is szívesen vettem volna, mint az az öt kép.

A Vintage Galéria inkább találkozóhely, sem mint kiállító galéria tehát. Olyan találkozási pont, ahol valaki bemutatása/felbukkanása apropóján odagyűlik az illető szakmai környezete és a holdudvara, mutatkozni, borozgatni, beszélgetni. Kellemesen eltrécsel az árnyas májusvégi utcán az a két tucat ember. Bentről kihallatszik a szaxofon, kintről behallatszik a csacsogás.

Én meg sem mukkanok, egyetlen üdvözlésértékű ismerősöm Pőcze Attila, és jól van ez így. GÖELEVENnel keveredtem ide, kifejezetten Gyenis Tibor iránti rokonszenvem okán. 

Pohár bor talán nekem is jutna, ám mivel GÖELEVEN nem iszik, én sem iszom, mert az ökör iszik egyedül.

Nézgelődöm. A külhonból hazajáró, apró, vígöreg Perneczki Géza, aki megnyitó gesztusként egy kislánytól kapott apró virágot tűzetett az egyik Gyenis kép tetejére, tulajdonképpen lehetne az ismerősöm, mert együtt hallgattunk fontos témákat Zádor Annánál és Vayer Lajosnál, még 1959 és 63 között az ELTÉn, ám, nem volt metszéspontja életünknek sem akkor, sem az elmúlt 50 évben.

Miután Ágoston Béla zeneközelítő már elcsomagolta ufóra váró szaxofonját, én is irányt veszek a Károly kert felé, hátha kóborol arrafelé egy-két ismerősöm, akinek azt mondhatnám, helló, és nem bámulna rám, mint borjú Azujkára.         

képregriport

A múlt héten Németországban bújdokoltam, és betoppantam egy születésnapi buliba is. Itt született legújabb képregriportom:

részemről a baki

A Szépművészeti Múzeum pompás tereiben jókat nézgelődhettem a fotóművészet születése iránti kíváncsiságtól hajtva, egészen jókat, függetlenül attól, hogy megítéltem volna, a téma elővezetése szakszerű, vonzó, felfedezés értékű, vagy esetleg hiánypótló csapongásaival csak szédíti elmémet.

Hatalmas fal mentén, pár évtizedet átfogó időmetszeteken tovalépkedve, helyenként nem véletlen, máshol nagyon is véletlenszerű kronológiai egybeesések mentén tehettem egy hosszú, a fotográfia fontos történéseivel párhuzamos sétautat. Csemegézhettem kortörténeti összefüggésekben. Az ilyesmit szívesen fogadja az ember a mai modern információs társadalomban. Divatos az efféle random filterezése eleink hajdan volt életének. Érdekes, mert hogy minden, ami új rálátást kínál a fontos egybeesésekre, eleve érdekes. (Anyám pont vizet húzott a kútból a Csolnak utcában, amikor apámat a fronton aknatalálat érte.)

Persze, ha célirányos tudásvággyal érkezik a műveltebb látogató, történetesen a piktorializmus és a modernizmus kérdéseiben, akkor konkrét elvárásai is támadhatnak. A tudós meg egyenesen leckéztetni jön.   

Nyilván ez utóbbi motívummal érte ama súlyos kritika Baki Péter kurátori teljesítményét az ÉS hasábjain.

Ami a téma bemutatásának épületes voltát illeti, mondhatjuk, Szilágyi Sándornak igaza van: fontos szempontok fölött siklottak el a vállalkozás szerkesztői, fontos szálak mind máig kibogozatlan kuszaságai - hogy úgy mondjuk -  a paravánok mögé söpörtettek.

Na de Szilágyi Sándor is csak hallgasson! A szakszerűség kérdéseiben nyilván igaza van, pontosabban: jókor van igaza, csak talán nem jó helyen.

Nem csak azért, mert a közönségsikert célzó kiállítás nem feltétlen tudományos dolgozat is egyben, (és ilyesmit miért is várnánk Baki Pétertől?) hanem, mert a fotó új formai és szemléleti lehetőségeinek felfedezésétől ittas és elhamarkodott, múlékony érvényű summázatokkal terhes korszak ez, amit a piktorialista és a modernista korszak lefed.

A félművelt mából tekintve kicsit anakronisztikus Baki Péter témával való azonosulása.

„A festői hatás elérésére törekvő fényképkészítők elrugaszkodtak a valóság pontos leképezésétől.” – Ez az „elrugaszkodtak” eléggé sántít ma már, hiszen, ami a pontos leképezést illeti, az idő tájt éppen hogy nem volt még mód mai értelemben elvárható „pontos leképezésre”.

Joggal van nosztalgiánk ama kor iránt. Béke ugyan nem volt, mert az sosem volt, de a mai félművelt szemmel kezdetlegesnek tűnő technikával is sok nagyszerű mű született.

Ha azonban az értékek mögé tekintve - Szilágyi elvárásai szerint - az elméleti szálak mentén haladunk, akkor ebben a méltóságos térben, bizony, nem a vintage-ok és más műkereskedelmi vonatkozású kincsek felvonultatása fogja igazolni szólalásunk értelmét. Akkor többféle síkon felbukkanó, elvont sajátosságok szemléltetéséhez kell a legérzékletesebb illusztrációt és szemléltetési módszert felvonultatnunk, és világossá kell tennünk, hogy a történet és elmélet közötti összefüggéseknek mikor melyik síkján tartózkodunk éppen, illetve hogyan látható át a korabeli törekvések sűreje.

A Straight Photography filozófiája: „ a fényképek nézzenek ki úgy, mint a fényképek.” Enyhén tautologikus kifejezésként hat ez ma. Ám ha ez a tény, akkor történeti szempontból helyénvaló felidézni. Mégis, a kiállítás tárgyát illetően nem csúsztatásos tévelygés-e az efféle cél: mazsolázás értékű kitéréseket kommentár nélkül bevetni?

Nem gondolhatom, hogy más nem kínálkozott, csak ez volt kéznél a magyar múzeumban, hiszen a világ több neves gyűjteményéből kaptak kölcsön képeket.

„Amerikában Alfred Stieglitz és társai Photo Secession néven megalapítják szervezetüket, melynek célja a fotográfia művészi rangra emelése.”  Ez valóban a művészet-vonulat történetének egyik adata, ám nem érzékeltet semmit, abból, hogy mi volt itt a tett, mi mindennel szemben állt ez az üzenet. Másrészt, nem csak kiáltványokkal, de egyetlen kattintással is lehet szolgálni a művészeti rang emelését, új utakra terelni a mindenkori szemléletet.

Sőt, a művészi erejű kattintás talán az igazi! Akkor viszont mi köze érdemében a Máté Olga epizódnak a kiállítás felvett, fontos nyomvonalához, a fotóművészet születéséhez?

Mi az, hogy műkedvelés? És mi ennek az alternatívája a fotótörténet tekintetében? Sejthetően egyszerre a technikai fejlődés ösztökélése és a teóriák mentén való előretörés, illetve szemléleti konszenzus keresése. A kísérletezés is, bármiféle maradandó esztétikai érték nélkül. Ám művészeti szempontból érnek-e, képviselnek-e bármit is Kernynek a magyar fotótörténeti múzeum birtokában fennmaradt, s ide citált angliai szoborfelvételei?

Alfred Stieglitz  A nagyravágyás városa. Semmiféle vonulatba nem illeszkedik. Nekem inkább a képcím szerepéről szól, hiszen nem a ma oly divatossá lett narratíva korabeli ízlelgetése-e ez a címadás? Mint ilyen, érdekes, bizony! De kinek jön ez le egyetlen képaláírásból? Na és ha le is jön, mi köze van ennek a korabeli művészeti törekvésekhez, amelyek ez idő tájt még kifejezetten esztétikai alapon reméltek állni?

A fényképezők zegzugos vergődései technika és szellemiség között lassan ráhangolták az embert, mint befogadót különféle helyénvaló, illetve azóta tévesnek bizonyult elvárásokkal való közelítésre. Kezdetben kevesen látták/tudták, hogy mi is lenne a fotográfia saját útja, mit várjanak el ettől a technikai sajátosságai által oly jellegzetes, addig sosem volt kifejezési eszköztől. És ez ma hogy van, nagyjából nem ugyanúgy-e?

Bennünket, jelenben tévelygőket Baki segít a régmúltban tévelyegni. Blossfeldt-ről szövegel nekünk, aztán hirtelen ott áll fél méterrel odébb Edward Steichen művészeti szempontból tévelygés-értékű virágcsendélete: Napraforgók vázában, (tudom, neked igenis teteszik...:-) és csak azután jön a következő falon egy Blossfeldt kép. Világos-e miért került ide a Steichen fotó, majd odébb a Henrich Kühn virágcsendélet, hiszen az ő szemléletük ma is, meg nem haladottan érvényes sokak szemében?  

Semmitmondó ide-oda lapozások: „Ugyanakkor a már Párizsban élő Kertész megalkotta…”

Mi közük lényegében a művészethez Tina Modotti ambícióinak? (Weston modellje volt, Mexikói politikai aktivitása tette ismertté). A törekvések történetéhez ím már nyilván oda tartozik, de a velejéhez?

Alexander Rodchenko Balkonok: sötét tömb érdektelen átlóban. Ez inkább csak formabontó gesztus, sem mint formateremtés. Illusztráció ugyan a tárgyalt téma történetéhez, és a maga nyilvánvalósága által annak leszakíthatatlan tartozéka, ám önmagában nem művészeti objektum, esztétikai értelemben értéktelen. De vajon más is látja ezt? A fotótörténeti múzeumban jó helyen van, mert a tagadás a művészet történetében nyomot hagy, persze, de magában a művek által teremtődött művészetben csak az állítás bír értékkel.

Mintha Baki Péter ezt nem tudná.

Bár érdekesek, a lényeg nyomvonalától messze esnek az esztétikaiság új vonatkozásaira rátapintó Moholy-Nagy verisztikusnak titulált, de inkább szürrealisztikus építményei/kollázsai is.

Nincs kellő - kellő? úgyszólván semmilyen - hangsúly azon, hogy miképpen fedezték/tárták fel lassan a fotó specifikus formai lehetőségeit. Itt van például a bemozdulás. A zársebesség sajátos varázslatai. A festő is ábrázolhat, persze, bemozdulást, de annak soha nem lesz olyasféle igazság-értéke, mint a fotó esetén. Beszúrtak egy Lartigue sorozatot, de ez is csak értelmezés nélküli, mazsolázás értékű epizód maradt.

Elsikkad az árnyék felfedezésének jelentősége, az árnyék igazsága. Találunk példát az árnyék szerepének lehetőségeinek megközelítésére formalistán és pszichésen (Paul Strand, illetve Alvin Langdon Coburn absztrakt, illetve emocionális árnyék-kompozíciói), de nincs rajta hangsúly. Hogyan erősödött meg a dokumentaritás pszichés értéke, hogyan indult máig töretlen útjára, hogyan konvertálódott művészi adalékká a fotó által közvetíthető u.n. nyilvánvalóság-élmény?

A művészi látáshoz elengedhetetlen formai lépés a redukció - valamiféle redukció, ami leszűkített, célzatos szegmensbe tereli érzékelésünket és értelmezésünket. A fekete-fehér fotó a művészi látás egyik legfontosabb reduktív eszköze, amit az ember botor makacsul meg kívánt haladni, meg is haladt a színes fényképezés által. Ilyen értelemben mondhatjuk: a technikai fejlődéssel egy időre bekövetkezett az esztétikai lényeglátás értékvesztése, és nem csupán a populáris elvárások terén. Kicsit a fotográfiai kép szemléletének elvi pillérei is meginogtak. Megzavarodott a látás, a realisztikus leképzés technikai előretörése okán: a fotó egyre több vonatkozásban hasonlított, egyre több referenciát kínált a valóság felszíni másáról. Elkalandoztunk...

Mire az utolsó termekbe ér, valóban, elkezdi a halandó nem tudni, mi is itt az üzenet, a tények zegzugában merre kanyarog a fotóművészet nyomvonala.

Szilágyi Sándor és más kutatók itteni-ottani megnyilatkozásait olvasva, a művészet kérdéseit illetően ki merném jelenteni: tartozunk még magunknak a megvilágosodás néhány fordulatával (akár például a különnemű értékek szétválogatása dolgában.)

Az ÉS pengeváltás olyan összeszólalkozás, ahol az egyik elmélettel, a másik gyakorlattal érvel.

Jogos Baki Péter visszalövése, hogy a Szilágyi Sándor elvárásai szerinti kiállítást még senki sem látta. (Na persze, kapott ő lehetőséget, akár csak egy kiállítási szinopszis erejéig?)

Mivel még nem állt fel, nem rendezte meg senki, az sem bizonyos, hogy e falak közé, egyáltalán falak közé való, hogy áttekinthetően megrendezhető az a sokdimenziós, sokféle metszetet feltételező, sokféle dimenziót párhuzamosító tér, amit Szilágyi gondolatban megelőlegez.

Nem esik nehezünkre Szilágyi alapvetően tudományos igényű elvárásának helyt adni, csak kérdés, nem az elméleti ember ábrándjai-e ezek? Nem könnyű a ma már látszólag rálátással kezelhető hajdani törekvések sűrűjébe meggyőző igazságokat visszavetíteni, tévedések és varga-utak nyomvonalát kitapintani úgy, hogy a több ezer éves képzőművészet szemléletére is behatással bíró tévelygésekről se feledkezzünk meg (hoppá!... :-).

Szilágyi Sándor elvárása talán csak egy nemes ábránd, oly sok dimenziót feltételező történeti kép, hogy esetleg kezelhetetlen, követhetetlen az egyszeri befogadás számára. Nem elvileg, hanem gyakorlatilag. Mert nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy míg a könyv akármikor becsukható, és akárhányszor újra kinyitható, a kiállítás egyetlen menet, aminek végén vagy birtokba vettünk valami épületes lényeget vagy sem.

Aztán el ne feledjük, vagy inkább vegyük észre: a művészeti vonatkozású törekvések, összefüggések és vetületek értelmezése, és gyakorlatias keretbe töltése csak egy kisebb része a fotográfia történeti egészének! És, szerintem, még ma sem néztünk szembe reálisan és végérvényesen azzal, hogy az ím már 170 esztendőnél többre rúgó történet esztétikai vonatkozásban hogyan rostálandó, hogyan célszerű eljárnunk a csak történeti és a valóban esztétikai, művészeti értékek szétválasztása dolgában. Mi az ember érdeme, és mi a kozmikus szabályok érdeme itt? Blossfeldt tette, a nagyon apró, szabad szemmel nem látható, formailag gazdag részletek felnagyítása mágikus tett, az esztétikai érdem azonban legalább annyira a rügyé meg az optikát szárnyalásra segítő geometriáé.

A fotográfia történetén belül a fotóművészetnek, mint egy tévedésekkel jócskán terhelt nagyobb gyakorlati teljesség részének, magának is külön választandók a történeti tényei és az érzékeinkhez ma is érvényesen és meggyőzően szóló eredményei, a művészi hatású művek.

Ez máris két szál, amin haladhatnánk, ám itt van még a technikai lehetőségek vonulata is. Művészeti felismerések és technikai megoldások tényei és fejleményei egymásra reflektálnak. (Pécsi József árnyékkal játszó aktjai, vagy akár reklámfotóinak plasztikus esztétikai rendje elképzelhetetlen az akkor birtokolható korszerű világító arzenál nélkül.

Szilágyi Sándor általam megítélt igazát még egy szempontból megzárójelezném: Tudjuk-e, miféle ravaszul összetett élményekkel számol az elme, mondjuk, egy színű-szagú-vastagságú könyv olvasásakor, s miféle befogadói síkokat céloz meg, célozhat meg a múzeumi kiállításokon, akár olyan értelemben is, hogy mire ösztönzi elméjét az installáció vagy a témát lefedni igyekvő szerkezeti keret, a térbeli tagozódás – na és a teremőr? A közönségpszichológiára tartozik, mire fogékony az elme a sokadalomban (minek örül a pénzéért stb.) s mit respektál magányos szituációiban; mit profitálhat abból az ember, ha tágas terekben szabadon mozoghat, szemben például azzal, hogy szűkös zugában felüt valamely témáról egy illatos (ma már egyre inkább digitál-büdös) könyvet.

Az ember a kultúra közösségi terein referenciákat keres, azokba kapaszkodik. Nem ritkán mások érdeklődése nyomába szegődik, és persze, fenét a tudóséba! 

Ami engem illet, a hely puszta eleganciájától is képes vagyok katarzisba esni.

Szóval nekem azért teccett.

a hozzászólás művészete

Olvasóim kérdezik városszerte, hol a p...-ba vagyok, nem írok semmit.
Nos, súlyos adatvesztéseim fölötti bánatomban elbújdostam kicsit Németországban.
Ám már itt vagyok megint, és erősen dolgozom egy, az ÉS-ben kipattant fotókiállítás vitához fűzendő hozzászóláson. Vázlataimat, melyek a zsúfolt nemzetközi vasúti járaton termettek, még át kell konvertálnom olvasható és érthető (esetleg szép) mondatokká, de semmi gond,  hamarosan megleszek vele.

Ím, itt látható A fotóművészet születése alcímű, a Szépművészeti Múzeumban látható nagyszabású kiállítás vitáját érintő hozzászólásom faximiléje, melyet Szilágyi Sándor és Baki Péter ebben a jelenlegi, vonaton kelt formában akár még ki is tudna tenni az ablakába. Ezt elkerülendő dolgozom még pár napot rajta - engedelmetekkel.

vonószene

Hogy bővítsem a kínálatot, illetve tágítsam a szakadékot, illetve hígítsam a kultúrát, illetve mélyítsem az értékválságot, illetve zongorázzam a különbséget, Komor Zsuzsa videóm után közreadom itt a Magyar Műhelyben felvonultatott Koroknai- avantgard művészeti tettről készült minivideómat.
Nekem tetszett, akarom mondani, én az ilyesmin is tudok szórakozni, akarom mondani látok benne fantáziát - az enyémet :-))

elérés:
http://youtu.be/9EI0U529Lpw

Lábra mentem

Első szárnypróbálgatásomat feltoltam a YOUTUBEra. Asszem, itt tágas tér nyílik előttem, mert zenében aztán tényleg mindenki fejre megy, vagy esetleg kézre.
Urbán Ádám megírta múltkorában, hogy megy a video beágyazás, de oktató levele a múlt heti nagy kataklizmában elveszett. Ezt azonban - állítólag - ma már a csecsemő is be tudja másolni: 

http://youtu.be/i5jJoAc04eI

Női olvasóimnak kárpótlásul
fejre is mentem:
Szabadi Vilmos

patakpart

Azt hiszem, sikerült kalibrálnom a monitoromat a rencergazdi jó voltából. Az alábbi kép a Rákos patak medrét ábrázolja a Vizafogónál, ennek az idei május elsejének káprázatos nyári estéjén. Akinél e mesébe illő patakmeder betonja nem szürke, kezdhet maga is kalibrálni. :-))

NOSZTALGIÁZTAM

Tegnap nosztalgiáztam, mert páratlan szép április 30-a volt, s mert valahol az interneten azt olvastam, hogy az a liberális pojáca a nosztalgiát lelkem elkorcsosulásának tartja.

Nosztalgiáztam tehát azért is kicsit.

Szerintem a nosztalgia egy bizonyos életidő magasában igen is értelmes dolog: az idő mosógépében szétbomlott szövetnek, hajdani kötődéseink szakadozott szálainak virtuális átmentése valamiféle lelki múzeumba, abba a restaurátori műhelybe, ahol lepergethető film készül egyre hihetetlenebbnek tetsző ifjúságunkról, s egyáltalán: minden dolgok múlásáról. Kárpótlásról is van szó. Miért is? Jóvátétel nélküli kifordulásunkért a meg-megújuló korból, a mi korunkból.

Itt áll a liget közepén ez a hajdan pompás épület, nem rég még a MAOE, a művészek egyesületének székháza, egy hányatott közösség fészke, ami a rendszerváltozás után az államtehetetlenség MAK nevű formációjának élősködő fennhatóságába lett beágyazva.

Néhány hónapja államilag kitakarították belőle a művészetet. Lenullázták a MAOE kiváltságos, ám új divat-áramlatokra érzéketlen, ezért zátonyra futott, gazdaságilag mind terhesebbé vált létezését.

Voltunk vagy hétezren, akik hagytuk, hogy mindez így legyen. Nem most, nem ebben az utolsó utáni pillanatban, nem is ádáz herdálásból hagytuk, csupán csak tudatlanságból. Nem most hibázunk, amikor már nem is lármázunk, amikor már kétségbeesésünk is elülni látszik, hanem réges-rég, már a nagy rendszer földindulásnak előtte. Évtizedeken át. Ha egyáltalán hiba az, hogy kollektív életfunkcióink lassan összezavarodtak.

Ám én arra voksolok most, hogy igen, hibáztunk, arra voksolok, már csak azért is, mert ettől fényesedik nosztalgiám :-) Önelégülten és vaksin herdáltuk, amink volt: összetereltségben fogant összetartozásunkat. Erős, nagy tömb voltunk egy rendszerrel azelőtt. Ám lassan elaggottunk, és sztentori rikkantásaink kunyerbálássá vékonyodtak. 

Úgy állhatna itt ez a szépséges kerámia-idomokba burkolt ház, mint egy ékszerdoboz, mint egy ereklyetartó, amiben a mi eleven szívünk dobog.

De nem. Romosan vöröslik a késő délutáni fényben. Romos és most már üres is, míg valami kormánykörökben bennfentes vállalkozó rá nem teszi a kezét. Na, a mancsát!

Vigye csak! Számunkra elveszett.

Angkori rom a lemenő nap vöröses fényében. Még nem törtek át falain a makacs gyökerek, de már volt pár ilyen indába fojtott kísérlet.

Először csak tönkre ment a ház, ám most aztán el is veszett. Nem tudtuk, mi a teendő. Nem volt már erőnk figyelni és gondolkodni. Az akarnokaink pedig túl bután akartak.

Miközben új anyagokra tapintott, új beszédmodorra váltott, új tévelygések felé sodródott az emberiség, miközben menekülési útvonalakat vágott a mi becsődölt tudásunk fojtogató sűrűjében az eleven stratégia, mi csak okoslottunk, ranglottunk meg kunyerbáltunk, és régen oly szép köldökünket bámultuk a horizont helyett. Sok nagyságunk kiváltságlevele foszlásnak indult – nem magamról beszélek, nekem ilyesmim sohasem volt.

Új falak emelkedtek elénk, ezeken nem fog míves nosztalgiánk, ezeken csak kozmopolita, globális jelbeszéddel lehet áthatolni. Érvénytelenné lettek az őszinte tehetség szép ívű tollvonásai. Ma fakezek firkálják narratíváikat az ő tudálékosságot csorduló tollukkal. Ebből nő ki majd egyszer valami. Mert ugyan mi másból?  Oldószerekkel impregnált fapofák önmaguk iránt büszkén képünkbe nevetnek, ha visszaszólunk, sziszegnek is.

Kis idő múltán ennek is divatja múlik majd, széttöredeznek az új teóriák is a kételyek meg az  új trónkövetelések alattomos frekvenciáitól, de hol leszünk mi már akkor!

Nincs az az új, ami olyan lehetne majdan, mint amilyen hajdan volt. Minden ábránd legfeljebb egyszer van érvényben. Minden, amit áramlat visz, partra sodródik, minden, ami építve van, leomlik. És van aztán, ami úgy van, hogy egyszer sincs érvényben. Itt áll a közelben, a felvonulási tér és a Városliget határán az évezred homokórája. Sosem működött.

Nem a tudatlanság győzött le minket, hiszen jórészt pontosan azt tudtuk, amit akkor tudni kellett, akkor, a mi időnkben. Csak hol van már az az akkor, hol van már a mi időnk?

És mi még most is, kormányzatilag beígért vesztünket várván, váltig csak azt kavartuk, ami a hajdan kovásza volt és semmi többet, és most, miután kiűzettünk, és kétségtelen már, hogy valami új előtt állunk, nincs már erőnk kíváncsivá lenni, nincs már erőnk tanulni, nincs már erőnk összetartozni.

Messze, a bánatosan csillanó kerámia burkolat fölött ereszkedik egy repülőgép. Alakra, mint az óriási busa, ami még ma este sülni készül.

A művészetek háza meg, ez a nagy bedöglött szív éhtelen, szomjútalan kushad idelent.

Dorbézoltak, üzleteltek is benne sokan. A rendszerváltás vállalkozói meglopták, lelakták, nem csak ezt, akit-amit csak lehetett, aztán huss, cégbejegyzésük veszett. Birtokba vettük nagy sokára az adósságokba fúlni készülő objektumot, túl későn és hiába jöttünk: az egész ittlétünket, ezt a pusztulásában is oly szép házunkat áthatotta valamiféle lusta pöffeszkedés, olyan hivatal-féle önmagáért valóság. Amit április végi nosztalgiám vak-szemüvegén át most látok: néhány passziánsszal hímezett cyberköpenyébe burkolózó, önmagáért való hivatalnok. 

Jönnek a turisták, nézik, mi fene lepukkant épület ez itt, amit tégláról téglára lefényképezek. Egy, bár gazdagnak tetsző, ám kívülről már végképp nem érthető múlt tanúköve ez  -  de hiszen nekik mindegy.

A bicajozók is csak száguldanának fütyörészve tova, az őrt álló, ülő, fekvő portás is csak tévézne, vakarózva ásítozna odabent, ha a sarkánál kezdve elkezdeném most ezt a nemes romot széthordani.

_______________________________________________
az értelmiségiektől elnézést kérek nyelvújítási kísérleteimért :-))