részemről a baki

A Szépművészeti Múzeum pompás tereiben jókat nézgelődhettem a fotóművészet születése iránti kíváncsiságtól hajtva, egészen jókat, függetlenül attól, hogy megítéltem volna, a téma elővezetése szakszerű, vonzó, felfedezés értékű, vagy esetleg hiánypótló csapongásaival csak szédíti elmémet.

Hatalmas fal mentén, pár évtizedet átfogó időmetszeteken tovalépkedve, helyenként nem véletlen, máshol nagyon is véletlenszerű kronológiai egybeesések mentén tehettem egy hosszú, a fotográfia fontos történéseivel párhuzamos sétautat. Csemegézhettem kortörténeti összefüggésekben. Az ilyesmit szívesen fogadja az ember a mai modern információs társadalomban. Divatos az efféle random filterezése eleink hajdan volt életének. Érdekes, mert hogy minden, ami új rálátást kínál a fontos egybeesésekre, eleve érdekes. (Anyám pont vizet húzott a kútból a Csolnak utcában, amikor apámat a fronton aknatalálat érte.)

Persze, ha célirányos tudásvággyal érkezik a műveltebb látogató, történetesen a piktorializmus és a modernizmus kérdéseiben, akkor konkrét elvárásai is támadhatnak. A tudós meg egyenesen leckéztetni jön.   

Nyilván ez utóbbi motívummal érte ama súlyos kritika Baki Péter kurátori teljesítményét az ÉS hasábjain.

Ami a téma bemutatásának épületes voltát illeti, mondhatjuk, Szilágyi Sándornak igaza van: fontos szempontok fölött siklottak el a vállalkozás szerkesztői, fontos szálak mind máig kibogozatlan kuszaságai - hogy úgy mondjuk -  a paravánok mögé söpörtettek.

Na de Szilágyi Sándor is csak hallgasson! A szakszerűség kérdéseiben nyilván igaza van, pontosabban: jókor van igaza, csak talán nem jó helyen.

Nem csak azért, mert a közönségsikert célzó kiállítás nem feltétlen tudományos dolgozat is egyben, (és ilyesmit miért is várnánk Baki Pétertől?) hanem, mert a fotó új formai és szemléleti lehetőségeinek felfedezésétől ittas és elhamarkodott, múlékony érvényű summázatokkal terhes korszak ez, amit a piktorialista és a modernista korszak lefed.

A félművelt mából tekintve kicsit anakronisztikus Baki Péter témával való azonosulása.

„A festői hatás elérésére törekvő fényképkészítők elrugaszkodtak a valóság pontos leképezésétől.” – Ez az „elrugaszkodtak” eléggé sántít ma már, hiszen, ami a pontos leképezést illeti, az idő tájt éppen hogy nem volt még mód mai értelemben elvárható „pontos leképezésre”.

Joggal van nosztalgiánk ama kor iránt. Béke ugyan nem volt, mert az sosem volt, de a mai félművelt szemmel kezdetlegesnek tűnő technikával is sok nagyszerű mű született.

Ha azonban az értékek mögé tekintve - Szilágyi elvárásai szerint - az elméleti szálak mentén haladunk, akkor ebben a méltóságos térben, bizony, nem a vintage-ok és más műkereskedelmi vonatkozású kincsek felvonultatása fogja igazolni szólalásunk értelmét. Akkor többféle síkon felbukkanó, elvont sajátosságok szemléltetéséhez kell a legérzékletesebb illusztrációt és szemléltetési módszert felvonultatnunk, és világossá kell tennünk, hogy a történet és elmélet közötti összefüggéseknek mikor melyik síkján tartózkodunk éppen, illetve hogyan látható át a korabeli törekvések sűreje.

A Straight Photography filozófiája: „ a fényképek nézzenek ki úgy, mint a fényképek.” Enyhén tautologikus kifejezésként hat ez ma. Ám ha ez a tény, akkor történeti szempontból helyénvaló felidézni. Mégis, a kiállítás tárgyát illetően nem csúsztatásos tévelygés-e az efféle cél: mazsolázás értékű kitéréseket kommentár nélkül bevetni?

Nem gondolhatom, hogy más nem kínálkozott, csak ez volt kéznél a magyar múzeumban, hiszen a világ több neves gyűjteményéből kaptak kölcsön képeket.

„Amerikában Alfred Stieglitz és társai Photo Secession néven megalapítják szervezetüket, melynek célja a fotográfia művészi rangra emelése.”  Ez valóban a művészet-vonulat történetének egyik adata, ám nem érzékeltet semmit, abból, hogy mi volt itt a tett, mi mindennel szemben állt ez az üzenet. Másrészt, nem csak kiáltványokkal, de egyetlen kattintással is lehet szolgálni a művészeti rang emelését, új utakra terelni a mindenkori szemléletet.

Sőt, a művészi erejű kattintás talán az igazi! Akkor viszont mi köze érdemében a Máté Olga epizódnak a kiállítás felvett, fontos nyomvonalához, a fotóművészet születéséhez?

Mi az, hogy műkedvelés? És mi ennek az alternatívája a fotótörténet tekintetében? Sejthetően egyszerre a technikai fejlődés ösztökélése és a teóriák mentén való előretörés, illetve szemléleti konszenzus keresése. A kísérletezés is, bármiféle maradandó esztétikai érték nélkül. Ám művészeti szempontból érnek-e, képviselnek-e bármit is Kernynek a magyar fotótörténeti múzeum birtokában fennmaradt, s ide citált angliai szoborfelvételei?

Alfred Stieglitz  A nagyravágyás városa. Semmiféle vonulatba nem illeszkedik. Nekem inkább a képcím szerepéről szól, hiszen nem a ma oly divatossá lett narratíva korabeli ízlelgetése-e ez a címadás? Mint ilyen, érdekes, bizony! De kinek jön ez le egyetlen képaláírásból? Na és ha le is jön, mi köze van ennek a korabeli művészeti törekvésekhez, amelyek ez idő tájt még kifejezetten esztétikai alapon reméltek állni?

A fényképezők zegzugos vergődései technika és szellemiség között lassan ráhangolták az embert, mint befogadót különféle helyénvaló, illetve azóta tévesnek bizonyult elvárásokkal való közelítésre. Kezdetben kevesen látták/tudták, hogy mi is lenne a fotográfia saját útja, mit várjanak el ettől a technikai sajátosságai által oly jellegzetes, addig sosem volt kifejezési eszköztől. És ez ma hogy van, nagyjából nem ugyanúgy-e?

Bennünket, jelenben tévelygőket Baki segít a régmúltban tévelyegni. Blossfeldt-ről szövegel nekünk, aztán hirtelen ott áll fél méterrel odébb Edward Steichen művészeti szempontból tévelygés-értékű virágcsendélete: Napraforgók vázában, (tudom, neked igenis teteszik...:-) és csak azután jön a következő falon egy Blossfeldt kép. Világos-e miért került ide a Steichen fotó, majd odébb a Henrich Kühn virágcsendélet, hiszen az ő szemléletük ma is, meg nem haladottan érvényes sokak szemében?  

Semmitmondó ide-oda lapozások: „Ugyanakkor a már Párizsban élő Kertész megalkotta…”

Mi közük lényegében a művészethez Tina Modotti ambícióinak? (Weston modellje volt, Mexikói politikai aktivitása tette ismertté). A törekvések történetéhez ím már nyilván oda tartozik, de a velejéhez?

Alexander Rodchenko Balkonok: sötét tömb érdektelen átlóban. Ez inkább csak formabontó gesztus, sem mint formateremtés. Illusztráció ugyan a tárgyalt téma történetéhez, és a maga nyilvánvalósága által annak leszakíthatatlan tartozéka, ám önmagában nem művészeti objektum, esztétikai értelemben értéktelen. De vajon más is látja ezt? A fotótörténeti múzeumban jó helyen van, mert a tagadás a művészet történetében nyomot hagy, persze, de magában a művek által teremtődött művészetben csak az állítás bír értékkel.

Mintha Baki Péter ezt nem tudná.

Bár érdekesek, a lényeg nyomvonalától messze esnek az esztétikaiság új vonatkozásaira rátapintó Moholy-Nagy verisztikusnak titulált, de inkább szürrealisztikus építményei/kollázsai is.

Nincs kellő - kellő? úgyszólván semmilyen - hangsúly azon, hogy miképpen fedezték/tárták fel lassan a fotó specifikus formai lehetőségeit. Itt van például a bemozdulás. A zársebesség sajátos varázslatai. A festő is ábrázolhat, persze, bemozdulást, de annak soha nem lesz olyasféle igazság-értéke, mint a fotó esetén. Beszúrtak egy Lartigue sorozatot, de ez is csak értelmezés nélküli, mazsolázás értékű epizód maradt.

Elsikkad az árnyék felfedezésének jelentősége, az árnyék igazsága. Találunk példát az árnyék szerepének lehetőségeinek megközelítésére formalistán és pszichésen (Paul Strand, illetve Alvin Langdon Coburn absztrakt, illetve emocionális árnyék-kompozíciói), de nincs rajta hangsúly. Hogyan erősödött meg a dokumentaritás pszichés értéke, hogyan indult máig töretlen útjára, hogyan konvertálódott művészi adalékká a fotó által közvetíthető u.n. nyilvánvalóság-élmény?

A művészi látáshoz elengedhetetlen formai lépés a redukció - valamiféle redukció, ami leszűkített, célzatos szegmensbe tereli érzékelésünket és értelmezésünket. A fekete-fehér fotó a művészi látás egyik legfontosabb reduktív eszköze, amit az ember botor makacsul meg kívánt haladni, meg is haladt a színes fényképezés által. Ilyen értelemben mondhatjuk: a technikai fejlődéssel egy időre bekövetkezett az esztétikai lényeglátás értékvesztése, és nem csupán a populáris elvárások terén. Kicsit a fotográfiai kép szemléletének elvi pillérei is meginogtak. Megzavarodott a látás, a realisztikus leképzés technikai előretörése okán: a fotó egyre több vonatkozásban hasonlított, egyre több referenciát kínált a valóság felszíni másáról. Elkalandoztunk...

Mire az utolsó termekbe ér, valóban, elkezdi a halandó nem tudni, mi is itt az üzenet, a tények zegzugában merre kanyarog a fotóművészet nyomvonala.

Szilágyi Sándor és más kutatók itteni-ottani megnyilatkozásait olvasva, a művészet kérdéseit illetően ki merném jelenteni: tartozunk még magunknak a megvilágosodás néhány fordulatával (akár például a különnemű értékek szétválogatása dolgában.)

Az ÉS pengeváltás olyan összeszólalkozás, ahol az egyik elmélettel, a másik gyakorlattal érvel.

Jogos Baki Péter visszalövése, hogy a Szilágyi Sándor elvárásai szerinti kiállítást még senki sem látta. (Na persze, kapott ő lehetőséget, akár csak egy kiállítási szinopszis erejéig?)

Mivel még nem állt fel, nem rendezte meg senki, az sem bizonyos, hogy e falak közé, egyáltalán falak közé való, hogy áttekinthetően megrendezhető az a sokdimenziós, sokféle metszetet feltételező, sokféle dimenziót párhuzamosító tér, amit Szilágyi gondolatban megelőlegez.

Nem esik nehezünkre Szilágyi alapvetően tudományos igényű elvárásának helyt adni, csak kérdés, nem az elméleti ember ábrándjai-e ezek? Nem könnyű a ma már látszólag rálátással kezelhető hajdani törekvések sűrűjébe meggyőző igazságokat visszavetíteni, tévedések és varga-utak nyomvonalát kitapintani úgy, hogy a több ezer éves képzőművészet szemléletére is behatással bíró tévelygésekről se feledkezzünk meg (hoppá!... :-).

Szilágyi Sándor elvárása talán csak egy nemes ábránd, oly sok dimenziót feltételező történeti kép, hogy esetleg kezelhetetlen, követhetetlen az egyszeri befogadás számára. Nem elvileg, hanem gyakorlatilag. Mert nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy míg a könyv akármikor becsukható, és akárhányszor újra kinyitható, a kiállítás egyetlen menet, aminek végén vagy birtokba vettünk valami épületes lényeget vagy sem.

Aztán el ne feledjük, vagy inkább vegyük észre: a művészeti vonatkozású törekvések, összefüggések és vetületek értelmezése, és gyakorlatias keretbe töltése csak egy kisebb része a fotográfia történeti egészének! És, szerintem, még ma sem néztünk szembe reálisan és végérvényesen azzal, hogy az ím már 170 esztendőnél többre rúgó történet esztétikai vonatkozásban hogyan rostálandó, hogyan célszerű eljárnunk a csak történeti és a valóban esztétikai, művészeti értékek szétválasztása dolgában. Mi az ember érdeme, és mi a kozmikus szabályok érdeme itt? Blossfeldt tette, a nagyon apró, szabad szemmel nem látható, formailag gazdag részletek felnagyítása mágikus tett, az esztétikai érdem azonban legalább annyira a rügyé meg az optikát szárnyalásra segítő geometriáé.

A fotográfia történetén belül a fotóművészetnek, mint egy tévedésekkel jócskán terhelt nagyobb gyakorlati teljesség részének, magának is külön választandók a történeti tényei és az érzékeinkhez ma is érvényesen és meggyőzően szóló eredményei, a művészi hatású művek.

Ez máris két szál, amin haladhatnánk, ám itt van még a technikai lehetőségek vonulata is. Művészeti felismerések és technikai megoldások tényei és fejleményei egymásra reflektálnak. (Pécsi József árnyékkal játszó aktjai, vagy akár reklámfotóinak plasztikus esztétikai rendje elképzelhetetlen az akkor birtokolható korszerű világító arzenál nélkül.

Szilágyi Sándor általam megítélt igazát még egy szempontból megzárójelezném: Tudjuk-e, miféle ravaszul összetett élményekkel számol az elme, mondjuk, egy színű-szagú-vastagságú könyv olvasásakor, s miféle befogadói síkokat céloz meg, célozhat meg a múzeumi kiállításokon, akár olyan értelemben is, hogy mire ösztönzi elméjét az installáció vagy a témát lefedni igyekvő szerkezeti keret, a térbeli tagozódás – na és a teremőr? A közönségpszichológiára tartozik, mire fogékony az elme a sokadalomban (minek örül a pénzéért stb.) s mit respektál magányos szituációiban; mit profitálhat abból az ember, ha tágas terekben szabadon mozoghat, szemben például azzal, hogy szűkös zugában felüt valamely témáról egy illatos (ma már egyre inkább digitál-büdös) könyvet.

Az ember a kultúra közösségi terein referenciákat keres, azokba kapaszkodik. Nem ritkán mások érdeklődése nyomába szegődik, és persze, fenét a tudóséba! 

Ami engem illet, a hely puszta eleganciájától is képes vagyok katarzisba esni.

Szóval nekem azért teccett.