Széchenyit olvasva

A MAOE fotóművészeti tagozatának kiállítási céljai szolgálatában Széchenyi írásait tanulmányozom mostanában. Minap belebotlottam az osztrák döblingi - Széchenyi szavaival - tébolydából 1857-ben fiához írott levelébe, amiben szóba jött, hogy a fiú, miként ő maga, Széchenyi István is észjárás dolgában az esprit des escaliers típushoz sorolódik, tehát az u.n. lépcsőházi gondolkodók közé.

Nos, hihetetlen örömmel töltött el engem ez, és bátorítóan hatott rám a remény, hogy akár csak a legkisebb mértékben is e szellemi óriáshoz hasonlatos sajátossággal bírok, mert igen, bizony, a kommunikációs helyzetekben, a valós időben zajló gondolatcserékben nekem is lassan forog az eszem.

Széchenyi kifejti aztán röviden, hogy megvannak ennek az előnyei, mert lassabban, de mélyebbre hatolhat az ember az elméjével. Az e típushoz tartózók néha sokkal rendezettebb konzekvenciákra jutnak elkésve kibomló gondolataikkal, mint más fürge, de talán csak a felületen csapongó észjárásúak. Széchenyi esetében nem nehéz ezzel egyetértenünk.

Persze,ami engem illet, talán mert nálam mindig is hiányzott a biztonságos szociális háttér, kénytelen voltam elszenvedni sok hátrányát eme adottságnak, és nem csupán az alkalmi szóváltások terepén. Nem tudtam oly elsöprő biztonsággal és főképp tekintéllyel kiállni mindenféle közös dolgainkat jobbító gondolataim mellett, keresztülvinni meg szinte semmit se tudtam, ellentétben a meglehet esprit des escalier, de mégis csak Legnagyobb Magyarral. Hiába tudom ma már, hogy fegyelmezettség, racionális életvitel dolgában - ellentétben vele - semmit sem szedtem fel jó időben, már késő felszedni bármit is, mert itt be, amott meg kihullik.

Lenyűgöz mind egyebek mellett, hogy nemzethalál víziói miatt az őrültek házában "raboskodó" Széchenyi micsoda töretlen gondolkodással és emelkedett kulturális formába csomagolva taglalta tőle elszakadt családjának meg a világnak dolgait, és milyen részletekbe menő gyakorlatiassággal intette fiát az életvitel nélkülözhetetlen dolgaira, s mindamellett, hogy menekült már a közélettől, míly éles kritikával és akkor rebellisnek számító szívvel figyelte a 48-as forradalom leverését követő, gyalázatos magyarországi állapotokat. Valami módon mindenképp összefügg ezzel sajnálatos halála, melyet máig találgatások lengenek körül, pedig már bizonyos, hogy nem juthatunk a nyilvánvalóság birtokába.

Ama sok-sok minden, ismert nemzeti kincs mellett nekem azt is hátra hagyta Széchenyi István tehát, hogy tartózhassak felemelt fejjel az esprit d’escalier típusúak közé.

A francia kifejezés magyar változata elég következetesen a francia kifejezéshez egy észjárás típust jelöl tehát: a lépcsőházi gondolkodást. Az esprit d’escalier-eknek már csak a gondolatcserék, a vitatkozások, a polemizálás helyszínéről távozóban, vagyis a lépcsőházban jut eszükbe, mit kellett volna válaszolni.

Valószínűleg azért van ez - mondhatom én, mint a lépcsőházi gondolkodás határozott esete - mert e típusnak mások ráirányuló szellemi terében blokkolódik a gondolkodása. Ez nem azt jelenti, hogy az illető fejében termő gondolatmenetek okvetlenül hibásak, kevesebbet érnek, kevésbé rendezettek, követésre érdemtelenek. Különösen nem jelent ilyesmit a blokkolt gondolkodás, mert a gondolkodás legbecsesebb célját tekintve - értelmes összefüggésekre találni a köröttünk lévő valóság dolgai között - nem lóverseny.

Sajnálatos azonban, ha a gondolkodás érvrendszerét valamiféle pszichés ködfal takarja el akár csak rövid, átmeneti időre is. Kétségtelen, hogy a társalkodások színterein zajló, leginkább gyakorlati tét nélküli verbális sakkozásnak, különösen az elmék hiú ütköztetésének vannak bizonyos látványossági követelményei, különösen harmadik és további személyek, a saját gondolatokkal és ezirányú ambícióval fel nem töltekezettek felől, vagyis a polemizálás puszta élvezői felől tekintve. Efféle szóváltások tanújaként a többség szórakozni akar. A boxmeccsen sem éri be azzal a közönség, hogy a vívók csak-csak kihúzzák valahogy a tizenkettedik menet végéig. Valakinel le kell feküdnie, el kell nyúlnia mint a béka. Hogy aztán a lépcsőházban hogyan vesz virtuális elégtételt, az már keveseket érdekel.

A esprit d’escalier vonásait magán viselő elmére bizonyos helyzetekben még az sem érvényes, hogy szólalni ezüst, hallgatni arany. Az ilyen típusnak nagyon tanácsos az aranyra utaznia, mert az ezüst könnyen bádognak bizonyulhat.

Amit már nagy elődöm példái nélkül, pusztán magamra hagyatkozva még kijelenthetek: az esprit d’ecalier típus a fotózásban is annak tűnik lenni, ami a polémiákban. Zavarják magának a fotózásnak éppen fennálló körülményei. Túlteszek Füles barátomon, akit csak a fényképezőgép zavar, mert engem bárki zavar, sőt blokkol, aki a fotózásomkor egyáltalán jelen van, leginkább maga a portrézás alanya. Legszívesebben kizavarnám, amiért folyvást arra vár, hogy majd fényképezek. Ezért volt az átkos analóg időkben, hogy legtöbbnyire csak az előhívás után láttam napnál világosabban, hogyan másképp kellett volna komponálnom és exponálnom.

És mindezek nyomán azt szeretem igazán a photoshopban, hogy az a sok zseni, aki megalkotta azt, nem ül a hátam mögött, hogy lökdössön, ha az egérrel rossz helyen kotorászok.

D-Vektor

Íme egy jó példa: még szerencse, hogy ezúttal két barátomat fényképeztem, és a gép okos, mert így csak a kivágás van elcseszve.