Őszi Mutatvány

Kerekes Zónája

Az ArtPhoto Galériában nemrég megnyílt Kerekes Gábor kiállításon egy 35 darabos vintage sorozat látható, amit maga Kerekes Gábor hozott létre néhány éve. 16 milliméteres Bolex filmkamerájával pusztuló ipari tájakat és más sorsára hagyott objektumokat keresett fel. Az így forgatott negatív anyagból válogatott és nagyított.

(18,5x26 centiméter, ezüst baritált papír.)

Barta Zsolt Péternek, a Kerekes Gábor hagyaték gondozójának, egyben a szóban forgó kiállítás kurátorának szavai szerint Kerekes a 16 mm-es kisméretű negatívok fölnagyítása, jobban mondva „szétesése” útján kívánta megadni azt a formai keretet, ami fölerősíti a művészi szándékot, és jól illeszkedik a kizárólag múlandósággal terhelt tartalomhoz.

A kiállítás címe  - Zóna - Tarkovszkij Stalker filmjére utal.

Érthető, hogy Úhl Gabi művészettörténész megnyitó szavaiban Kerekes és Tarkovszkíj rokonítására koncentrált, s a helyesnek tűnő nyomvonal elejét keresvén a disztopikus világlátás körébe sorolta Kerekes életművének most kiállított darabjait.

Mi köze van Kerekes Gábornak a disztópiához?

Igazából semmi.

Az utópikus mű társadalmi fejleményekből, felismert tendenciákból, vagy csupán a kollektív lét s az ember természetéből következő lehetőségek mentén bont ki bizonyos képzelt társadalmi valóságot, feltárva a képzelt rendszer működésének logikáját és mechanizmusait is. Az utópikus mű szerzője igen gyakorta bizonyos jövőben elfajuló társadalmi torzulásokkal riogatja vagy nevetteti az olvasót. Az utópikus műben a képzelet szülte, leleményesen elgondolt világ, a technikai előrehaladás vagy a hatalmi formáció jelen viszonyainkra kritikailag reflektáló alakzatot ölt. (Általában szépírók vállalkoznak efféle fiktív, képzeletükkel máshol vagy más időben fellelt, és a lehetségesség logikáját is kibontó létmodellek elgondolására. Az ő képzeletük szülte működő világok gyakran átültetődnek aztán filmre is.)

A műfajról való gondolkodás mára két csoportba rendezte az utópikus társadalmi képek fajtáit. Elsősorban a lehetséges emberi és társadalmi viszonyok pozitív, az írói játék kedvéért született, vagy a jelen valót fricskázó, humoros, szatirikus képe neveztetik utópiának Az alkotói képzelet negatív fejleményekkel játszó társadalom ábrázolásait ma disztópia műfaji névvel illetjük.

Kerekes egyáltalán nem járatta elmemalmát lehetséges más társadalmi létformákon. Kerekes nagyon is az ember és valóság itt fellelt s felcserélhetetlennek ítélt és ez által lényegessé minősülő viszonylataira figyelt. Nem kellett őt személyesen ismerni, képei félreérthetetlenek. Ahogy múlt vele az idő, egyre inkább kiütközött alkotásain pusztulásba vetett hite. Ez tartotta össze habitusát, ez tette kétségtelenné művész karakterét. Az életmű ismeretében a néző jogot formálhat akár arra is, hogy fellelje Kerekes alkotásaiban a morbid iránti gyönyört.

Ami Tarkovszkíjt illeti, ő sem utópiákat alkotott. Svédországban forgatott filmjével, az Áldozathozatallal kapcsolatban talán megkockáztathatunk egy utópiára való célozgatást. Mi úgy láttuk, hogy Tarkovszkíj a Stalkerben az embert körülvevő való világ ráción túli valóságát tapogatta képzelete minden szenvedélyével. Nem azt, ami képzelhető, vagy esetleg egyszer majd lehet, hanem ami van, és ami igazából mégis hozzáférhetetlen.

Kerekes Gábornak volt ugyan dolga a ráción túli valósággal, de élete vége felé egyre inkább az ember lehetőségeinek, még inkább a valóra való ráhatásának racionálisan is megtapasztalható korlátait, léthelyzetének kiábrándító voltát nagyította hatalmasra. A kései Kerekes fotográfia, de talán már a korai is, elszánt makacs megvetése a felhőtlen életörömnek. Ki akarna ebbe belemerülni?

Mi beérnénk annak gyanújával, hogy Kerekes Tarkovszkíjt ismerte, tisztelte, értette, és ennek az értésnek a maga életműve által hitelt és rangot adott.

Fotográfiai tudásáról és látása eltőkéltségének formai jegyeiről az u.n. hozzáértők részéről kevés szó esik. Ahhoz nem a messzeségbe, hanem a fotókópiára kéne meredni. Észrevenni fontos különbségeket.

Divattá lett a kortársi tendenciák mentén haladva gépünkkel áttekinteni egy lukon, megpillanttatni az értelme felől szociológiailag firtatható társadalmi létünket vagy annak holmi művi illusztrációját. A fényképezőgéppel való munkálkodás veleje egyre inkább a narratív szándékok illusztrálásában vagy viszonyaink tárgyszerűségeinek láttatásában merül ki. Komponálni, a képhatárok közti síknak vizuális szerkezetét elrendezni persze illik, de el is hagyható, ha a másirányú diskurzusra való késztetés célhoz érni remélhet verbális szólalással is.

Kerekes Gábor fotóinak egyik nagyon fontos sajátja az a rigorózusan megalkotott képi szövet, ami egyrészt a fizikai értelemben síkba leképzett de virtuálisan még mindig térben lévő látvány képsíkba kényszerítését szolgálja, másrészt betereli a nézőt a pszichés azonosulásnak - a kerekesi lényeg meglátásának - elkalandozástól védett csatornájába.

Mondhatjuk úgy is, bizony, szóra érdemes volna a kerekesi tónusvilág, ami rendkívül precíz manuális munkálatok közepette állt elő, és aminek, sajnos, kicsit temetése ez a mostani sorozat.

Rendkívül fontos váltig ez a kerekesi elevenségben felvirágzott magas műtárgyi minőség, bár a maga következetességéből sokat veszített. Kerekes legmorbidabb képeit is uralta kezdetben a fotográfiai matéria akkurátus hangoltsága és ekként értett szépsége.

A Zóna sorozat mintha megkérdőjelezné a látás értelmét. Nem fizikai, hanem szellemi értelemben. Erdély Miklós képzőművész is hasonlóképp kereste a vizuális minőség roncsolása útján feltáruló lényeget.

A képi látvány pusztuló volta a látó jelenlét múlandóságba vetettségére rímel. A Zóna sorozat képein az enyészetből sejlenek elő az emberi működés hajdan jövőt szolgáló, majd funkcióját vesztett s elhagyott helyei. Különféle szétdobált, veszteglő, szimbolikus értelemmel bíró tárgyak csúfolják tekintetünket: eldobott könyv, kiszolgált gumiabroncsok, valami bitófára utaló állványzat maradvány is (a benyomások felét mi generáljuk kulturális idomultságunk mentén!), az eltűnő ember hulladékai, mind-mind a beazonosíthatóság és a nyomasztó vizuális hasznavehetetlenség határán.

Felsejlik egy vak világ, ami még dolgot ad a fénynek, reflektív tényként még az emberről szól, de nem működik. Mintha ide-oda vetülne egy szétesés által mivoltát tagadó fénykéve is, és aztán a semmi e fénykéve fókuszában.

A Zóna sorozat betölti hivatását, ami itt, sejthetően, a néző látványszomjának rigorózus befagyasztása. Reménykednünk sem szabad.

Távozunk tehát. Valahol máshol reménykedni valónk van, igen. Távozunk - legnagyobb tisztelettel.

Egy Varga Tamás fotóról néz utánunk Kerekes Gábor szűkre vágott portréja. A tekintet feszült, érezni, ahogy a fej omlékony állványzatán visszaküzdi magát a pillanatba.

És ez a pillanat nedves kollodiumos technika esetén, bizony, eléggé tágas.

Felhívás

a földhözragadottakhoz:

Dinnyék! Tudjatok már repülni!

Egy eretnek tűnődései

A híradás juttatta eszünkbe az alábbiakat. A híradás arról, hogy bizonyos menekült státuszban leledző muzulmán csoport - na persze, férfiak! - valamelyik német helység közterületén ordítva bömbölték befogadóik fülébe, hogy Allah akbar.

Ott és ama helyzetükben mi végre is?

A teremtő megelőzi a földi értelemmel bírókat, hiszen láthatóan és tudhatóan az univerzumunkat nem az ember teremtette.

A teremtő elnevezése egyszerre tolakodás és kisajátítás. Az elképesztő potenciálbeli különbségek okán mindkettőben hatalmas tiszteletlenség és tehetetlenség nyilvánul meg, ami egyrészt annak hitében fogan a földi elmében, hogy a kapcsolat iránti türelmetlensége nem leleplezhető, miközben haszonnal - akár csak lelki haszonnal - kecsegtet.

Másfelől közelítve a dolgot: a teremtő elnevezése annak feltételezésén alapul, hogy a teremtő és az ember között partneri dialógus áll fenn, és a teremtői közelítés okán helytartás/helytartó beavatottság és képviselet szükségeltetik. A helytartó pedig a maga adta elnevezéssel sajátítja ki a helytartás jogát.

Lévén, hogy a kapcsolat transzcendens, vagyis adott eszközeinkkel nem letapogatható, a teremtő felé forduló egyéni hit semmi másban nem lel bizonyosságot, mint a hasonlókkal való azonosulásban. A közösségi tendenciák felett pedig, a társadalmasodás törvényszerűségei szerint kialakul a hatalmi szféra (vezetőség), aminek dolga az informálódás eszközeinek hiánya okán fennálló dezintegrálódás meggátolása, az emberi tettek és gondolatok, különösen a hitbéli irányultság koordinálása és célszerű - a hatalmi szféra önös céljait is ide értve - mederbe terelése.

Az egyén a hit létrejövő, a teremtőt nevesítő intézményi alakzatainak valamelyikében - leginkább, amiként elméjét szocializálták - meglelni véli a fölötte álló transzcendens hatalommal való kapcsolat bizonyosságát, illetve habár annak csupán benyomását, ám ez kielégíti, lévén, hogy bizonyosságok szerzésére egyéb eszköze nincs. Az egyén a kollektívben felerősödő vakbuzgósággal veszi védelmébe a maga fölé fogadott, őt bizonyosság érzéssel tápláló helytartói hierarchiát.

Ha a teremtő iránti érdeklődés megállna a csillagos messzeségbe vágyódó és válaszra váró, szótlan kérdezésnél, nem volna szükség helytartásra, vallási intézményekre, teremtő/teremtés-teóriákra.

Elég lenne ennyire rádöbbenni, és akkor egy napon a tudás bekerítené a vak hitet, és a transzcendens hit valamennyi történeti ága-boga a közös tudás részévé lenne.

Csakhogy akkor mi lenne azokkal, akiket a tudás nem boldogít?

Széprül

A rendszerbe nem bekötött fogalomhasználat értelmetlenné teszi az ész járatását.

Nem könnyű azonban felépíteni egy működőképes fogalomrendszert, és ellentmondás mentesen bekötni abba szóhasználatainkat.

Mint már az Artmarketről kelt beszámolónkban említettük: rangosnak mondható szájból hallottuk - talán nem szószerint így - az alábbi rangosat: az esztétikai egyenlő a széppel.

Ez így üres szinonimásdi volna, ami elfedi a kérdést, mi mindenfélék s hogyan működnek a ráción túlra irányuló megismerés formai sajátosságai. Az esztétikai kifejezés, mint sajátosság az érzékileg megformálható matériák megformálásába rejtett rend formai hatásmechanizmusaira céloz. Ezeknek csupán csekély része utalható a pszichés rutinok által beazonosítható szép körébe.

Javaslatunk:

Szimplifikált, zárt kimenetelű, evidensként összecsengő és életigenlő rend referenciákból táplálkozó harmónia élmény = szép.

A befogadói rutin a kezdetben káotikusnak vagy élettagadónak ható formai benyomásokat - átlátván idők során azok rendjét - átemelheti a szép, azaz a már ismertként ható formai viszonyok körébe. A nyitott kimenetelű formai összefüggések tartósan - elvileg örökre is - megőrizhetik a fentiek szerint széppé nem minősíthető státuszukat. Mindamellett a meggondolatlan vagy más értelmezési rendszerhez* igazodó empatikus hév ezeket is mondathatja szépnek. 

A szép érzete tehát kollektív kulturális rutin fejlődése mentén fejlődő pszichés viszonylagosság.

* Egy ilyen - más fogalmainkkal együttműködni képes és így sikeresnek mondható - definíció-kísérlet sem zárja ki, hogy más valaki a maga másképp felépített rendszerében, más irányból megvilágított funkciók** mentén, más értelmezések céljára kisajátíthassa bármelyik szavunkat, hiszen a szó és értelmezésének összetartozása a mindenkori tudás által felülírható, szellemi hangadók önkényességét sem nélkülöző történeti konszenzuson alapul.

Lássuk azonban a rendszeredet, ágálj bármilyen irányban is egy szó értelmezését érintően!

** Egyedül a funkciók azok, mint egy működő mechanizmus működésének nélkülözhetetlen feltételei, melyeket nem konszenzus tart érvényben. A kerék - funkcionális rendeltetése szerint - nem lehet szögletes (leszámítva természetesen a - leginkább forgatókönyvileg előállt - kényszerhelyzeteket :-).

Nem vitatjuk mind e fentiekkel, hogy micsoda megnyugtató érzés lehet gyötrelmes gondolkodás helyett kész gondolatpanelekkel játszadozni!

Artmarket 2015

Pillantásunk nem igazodik, nem respektálja a kultúrpolitikai keresztmetszetet sem.

Sőt, megpróbálunk egyéb vonatkozásokban is renitens lenni, szem elé tárni szubjektív metszetünket.

Az Artmarketen felvonulni kulturális megmérettetés - hangsúlyozza Szijjártó Péter miniszter katalógus-köszöntőjében, ám a piaci jelleg (hogy a négyzetmétereket bérbe kell venni) átírja az érdemi viszonyokat, és ez esetleg megtéveszthet sokakat, akik a mérleg nyelvének következetességét keresik.

Érdeklődésünk fotográfiai hangsúllyal bír, azon belül a minősített idő, a művészi megformálás e sajátos szférája iránti elfogultság jellemez bennünket, ami eltávolít ugyan az Artmarket fotóművészeti szekciójában domináns, az unatkoztatást sem szégyellő mutatkozási aspektusoktól, de művészetértésünk átfogó természete okán koránt sem vagyunk az illetéktelen véleménynyilvánítók körébe taszíthatók.

Fő tartózkodási területünk a fotókiállítás volt.

A kiállítás felületes megnevezés, amire feljogosítanak feltehetően az Artmarket vonzásmechanizmusai. A potenciális vásárlók, műgyűjtők domináltak-e a látogatók között? Vásár volt ez, vagy inkább csak kiállítás - kérdé Tomas Opitz a TOBE galéria alapítója, talán jogos kritikai éllel.

Nekünk felmentésünk van, sem vásárolni, sem szabad órákat elütni nem akartunk, de úgy véljük, aligha voltak távol tarthatóak a potenciális vevők egy ilyen hírverésű rendezvénytől, ha léteznek egyáltalán.

Nem csupán a D épületrészben voltak fotók, hanem a képzőművészeti pavilon egész területén is eléggé szembeötlően. A képzőművészek rendre használnak fényképezőgépet, fotót az alkotáshoz. Megkülönbözteti e valami jellegzetesen a B és a D pavilonokban felvonultatott fotókat? Nos, igen! A képzőművészek, akik alkotói szándékaikkal egyfajta alávetettségben tartják a fotográfiát, dominánsan nem tartanak igényt a fotó formai specifikumaira, amelyek paraméterezésével - mint például a fókusz-defókusz, mélységélesség, viszonyok, zársebességhatások, megvilágítási nüanszok stb., valamint a kópiák szuverén műtárgysajátosságai, mint a tónusok és színek s a papírtextúrák árnyalt hangolása - a fotográfusok viszont hangsúlyozottan élnek. Két kivétel van a fotóspecifikumok semmibevevése terén a képzőművészeknél: a teljes mélységélesség választása meg a tónusok árnyalatgazdagságának időnkénti végletes lerontása, ami tulajdonképpen éppen két fontos esztétikai befolyásolási lehetőség teljes eliminálásával egyenlő. A konceptuális szándékoknál még ilyesmire sincs szükség, na persze nem csupán a képzőművészek között, hanem a magukat fotográfusnak vallóknál sem.

A képzőművész szekcióban mi a fotót mindig úgy nézzük, hogy na, mit is akar az ürge - a manuális munka gyarló megspórolásától eltekintve? Vagy esetleg hogy, mi formátlanságról süketelnek itt nekünk :-))

A D épületrészben felvonultatottak körében megtaláljuk az erre jövő válaszokat: ha a tónust mi is le tudjuk rontani, ha teszünk a fotográfiai specifikumokra, akkor ma már mi is képzőművészek vagyunk tulajdonképpen.

A két szekció fölött, egyszerre jótékonyan és kártékonyan (na, talán csak untatóan!), minden formai vonatkozást összemosóan lebeg a korunkon elhatalmasodott kommunikáció, az ezerféleképp zajló lökdösődés-tülekedés. Ember legyen a talpán, aki ebből kihámozza a lényegit és maradandót.

Élettagadó - mondja a kortársi fotográfiára egyik szembe jövő klubtársunk olyan sommázatosan.

Mi azt mondanánk, nem tudni, a kortárs vonás hol kezdődik, és hol végződik. Néha nem tűnik egyébnek, mint kulturális szféránkon belüli, belterjes csoportosulások elkülönítő szavának. Érték szempontjából kisajátító és diszkriminatív szóhasználat, annyi szent. Hogy mást ne említsünk, attól, hogy fotográfiailag iskolázott, formailag tiszta, kontrollált felületeket garantál, vagy hogy eltekint a látható valóság lefényképezésének elcsépelt megközelítésmódjaitól, még lehet dög unalmas valami. Lásd bármelyik stand egy, több vagy összes darabját!

A Magyar Fotográfiai Múzeum például - akinek ugye okvetlenül itt kellett lennie - az egyetlen Pecsics Máriával húzatta meg horizontját. Sírjunk vagy nevessünk?

Itt vannak például (okvetlenül) a vásár mivoltában megkérdőjelezett kiállításon a MOME legfiatalabbjai, akik az ő jelentőséggel még nem bíró létezésük látleleteit mutatják nekünk jó sok négyzetméteren.

Befizette valaki azt a bizonyos levlap kópiákkal tapétázós, a művészettel komolyabban semmiféle vonatkozásba nem hozható, de szerteszét firkálásai és tálalása jellege okán is eladhatatlan gesztus-művészkedést egy kiállítási stand erejéig.

Kétségtelen vásári megfontolásból szoronghat itt viszont az egyebet tanult képzőművészekből gründolt Elektrografikai Társaság a maga felsőbb kategóriás fotószakköri egyvelegével.

Hasonló céllal és több joggal mutatkozik Barta Zsolt Péter (Dorsy) egyebek mellett Kerekes Gábor hagyatékának utolsó, nem éppen szív derítő, de kétségtelen fotókereskedelmi ranggal bíró darabjaival.

Az Artmarket kiemelt programjaként pillantást vethettünk a Nyugat-Balkán országainak fotókirakataira. Valamiféle retro-hangulat lett úrrá rajtunk. Mintha egy másik korba csöppentünk volna, szinte nyomát sem láttuk a nálunk oly domináns kortársi jelenségeknek.

Mintha a lengyelek is őriznék réges-régi kollázsoló szemléletüket. Még mindig előszeretettel keltenek morbid hangulatot játékbaba végtagokkal és fejekkel. Az oroszok meg makacsul őrzik az analóg fotografálás tónusvilágát és a régies indulatok hagyományát.

Mindamellett befértek szép számmal (volt rá pénzük), akik tetszelegni jöttek.

Ide sorolnánk a pszeudo-kortársi felhangos Loffice standot a maga konzervatívan míves népszínművies fotószínházával.

Bár inverz és messzebbre mutató értelemben az, nagyon is ilyesmi, tetszelgés volna a lomografálásba szerelmesült divatfotós, Dobos Tamás archaizáló standja is.

Kikezdve a kortársi értelmezést, klasszikushoz közelítő márkanevekkel és darabokkal vonulnak fel a galériák, az Artphoto, a Körmendi, a Várfok. A Várfok kivételével az ő kópia méreteik szerények. Na és megemlíthetjük a távoli B épületben helyet foglaló Erdész Galériát is, ami főképp Tóth György fotográfiái által jelentősen képviseli a fotóművészetet.

Az Artphoto standján láttunk egy eladott képet!! Ez ráadásul kitűnő barátunk, Markovics Ferenc jócskán nem mai keletkezésű alkotása volt. (Kis kép! Semmi fúrás árán nem éri meg a széfjéhez nyomulni!)

Felvetődik itt az, hogy a mekkora a kép kérdése mögött három szempont tör érvényre manapság: mi a divat/szemszoktató tendencia, mekkorának tartja magát és mennyire tehetős/forrásokkal jól barátkozó a fotós, és legvégül, mekkora akar lenni maga a kép. Ez utóbbi kérdést sosem volt könnyű megválaszolni, de voltak s vannak logikai és esztétikai szempontok, melyek néha szemlátomást kihatnak a kérdés megválaszolására, még ha az alkotó azt semmibe veszi is.

Érdekes és örökérvényű hatással bír a képre az üveg. Minél kisebb a kópia, annál inkább a tükröző üveg alatt rejtezik a látvány valósága. Ez a vizuális birtokbavétel érdekes játéktere, sokszor nem haladható meg antireflex megoldásokkal, sem az üveg és keret nélküli installálás korszerű eszközei által.

Láttunk dibond lemezt görbülni („ez csak szerzői példány, a vevő majd új kópiát kap!”), láttunk koncepcuózusan egyetlen művé épített nagy sorozatot, amiből („ha csak az egyik fotó tetszene meg a vevőnek, hát akkor persze nagyítanánk abból egyet neki.”)

Az egyébként okosan mindenki útjába ejtett, mutatós Random fal előtt hallottuk rangosnak mondható szájból - talán nem szószerint így - az alábbi rangosat: az esztétikai egyenlő a széppel.

Ezt hallván elsüllyedtünk az istanbuli Pi Artworks standjának bőrfotelében, hogy eldöntsük, sírjunk vagy nevessünk. Itt pillantottuk meg aztán Maria Friberg Erna című videóját, ami a híres fotógép konstruktőr feleségének, Erna Hasselbladnak állít emléket.

Leleményes, tiszta formai játék a tenger hullámaival és egy pár tűsarkú cipővel. A halálról szól, csak nem úgy, mint Kerekes Gábor nagybecsű fotói, hanem felemelően. A kreatív lelemény formájában tiszta, pompás audiovizuális darabja. Bár ez már kiment a divatból, van dramaturgiája, és minden spekulatív terelés tiszta formákra és természetességre alapoz. Jó volt a szűgyünkben lapuló, költekező szándékot végre - ha csak virtuálisan is - kiönteni valamire.

Később átjutottunk a B épületrészbe, és ott, a képzőművészet szellemileg ingoványosan elterülő territóriumán rábukkantunk a litvánok standjára, ahol kényelmes fotelezés nélkül bár, szemünknek kínálták Rimas Sakalauskas litván vizuális művész videó alkotásait. Rimas a vilniuszi művészeti akadémián és a londoni Royal College of Arts-on tanult fotó- és médiaművészetet, és már diák éveiben sok nemzetközi trófeára érdemesült.

Amit ott láttunk (részben a You tube-on is megtalálható), elképesztően kortársi és mindaközben teljesen szuverén és mesterségileg zseniális volt.

Ahogy így, utólag elhamarkodott szuperlatívuszainkat radírozzuk kifelé, még mindig azon gondolkodunk, hogy korunk globálisan eluralkodó langyos és szenvedélytelen kulturális törekvései közepette ez hogyan lehetséges.

Beszámolónkban belső szakmai szempontok mentén haladtunk, vagy ha tetszik, szökdécseltünk ide-oda. Kívülről elegáns, látványos és szórakoztató egy ilyen művészeti felvonulás. Szinte kimeríthetetlen. Írhatnánk még sok mindenről, de úgy döntöttünk, a többit most már könyörtelenül honoráltatjuk a kíváncsiakkal valamelyik Főzelékfalóban.

Egy kedvünkben járni igyekvő kiállítás látogató pillanatfelvétele a Friberg videóról

Parainesis

a hibiszkuszhoz

A vízmolekula, ami a harmatcsepp részeként a virág szirmán oly szépen ül, más törvényszerűségek mentén sodródik a folyóban. Falakat dönt le, sárlavinává oldja a földet, elrongyolja szépséged minden alakzatát, ha úgy diktálják a törvényszerűségek, s már nem időszerű azt kérdezni tőle, jobb szeretett-e harmatcseppnek lenni.

Kívánd hát, hogy legyen, de ne keresd a harmatcseppet az áradatban!

Tart a lom és forma

Gránátot találtak megint a Széll Kálmán téri munkálatok során. Tizenkét centiset. Gyengébbek kedvéért: nem a hossza ennyi, hanem az átmérője. Hoppá!
A tér megújulása mélyre ható földmunkákkal és egyéb felfordulással jár.
Elugrottunk tegnap, hogy lássuk, mi folyik ott, mialatt mi -már nyár eleje óta - csak szkennelünk, mint az állat.
Miközben látszólag minden megújul, makacsul tartja magát a Moszkva tér legmarkánsabb szocbeton alakzata.
Elnézést kérünk az u.n. Hága Bis dőlésért, látószögünkbe csak így fért bele.

Mumifikázás

Ha spirituálisak volnánk, észre sem vennénk, hogy a halál már nem az élet része.

Ám mi nem vagyunk azok. D-Vektor ugyan úgy tesz néha, de Pesövé Ofszi csak kajánul mosolyog ezen. Egyszerű avagy mezei pogányság a végső kicsengés.

Taszítanak bennünket a múmiák, pedig micsoda meló van abban!

Tudjuk azt, érezzük is a spiritusz szagát, és mégis, fúj, múmiák!

A holtra vetített virtualitás bezzeg az élet része!

Nem rég sikerült ilyen mód életre keltenünk a hibiszkusz elvirágzott szirmát.

Aki lát, látja, mit tud ez a torzó.

Eleven, igen!

Kerekes képek

Megnyílt az ArtPhoto Galériában Kerekes Gábor Stalker sorozatának posztumusz kiállítása - Zóna.
Kicsi a hely, regisztrálni kellett volna. Így aztán a kirakaton át kukkantottunk befelé. Bent Uhl Gabi mondta a magáét, kint meg dübörgött az élet. Még nem sikerült megnéznünk a képanyagot, de hamarosan visszatérünk egy nyugis délutáni órában, és referálunk benyomásainkról.

Képünk azt a pillanatot ábrázolja, amint az élet úgy dönt, hogy megy tovább.

Légy piaci!

Megnyílt ma a Klauzál téri vásárcsarnok és piac.
Feltehetően vasárnap is nyitva.
Ez alkalomból közöljük digitális megfigyeléseinket.