Egy eretnek tűnődései

A híradás juttatta eszünkbe az alábbiakat. A híradás arról, hogy bizonyos menekült státuszban leledző muzulmán csoport - na persze, férfiak! - valamelyik német helység közterületén ordítva bömbölték befogadóik fülébe, hogy Allah akbar.

Ott és ama helyzetükben mi végre is?

A teremtő megelőzi a földi értelemmel bírókat, hiszen láthatóan és tudhatóan az univerzumunkat nem az ember teremtette.

A teremtő elnevezése egyszerre tolakodás és kisajátítás. Az elképesztő potenciálbeli különbségek okán mindkettőben hatalmas tiszteletlenség és tehetetlenség nyilvánul meg, ami egyrészt annak hitében fogan a földi elmében, hogy a kapcsolat iránti türelmetlensége nem leleplezhető, miközben haszonnal - akár csak lelki haszonnal - kecsegtet.

Másfelől közelítve a dolgot: a teremtő elnevezése annak feltételezésén alapul, hogy a teremtő és az ember között partneri dialógus áll fenn, és a teremtői közelítés okán helytartás/helytartó beavatottság és képviselet szükségeltetik. A helytartó pedig a maga adta elnevezéssel sajátítja ki a helytartás jogát.

Lévén, hogy a kapcsolat transzcendens, vagyis adott eszközeinkkel nem letapogatható, a teremtő felé forduló egyéni hit semmi másban nem lel bizonyosságot, mint a hasonlókkal való azonosulásban. A közösségi tendenciák felett pedig, a társadalmasodás törvényszerűségei szerint kialakul a hatalmi szféra (vezetőség), aminek dolga az informálódás eszközeinek hiánya okán fennálló dezintegrálódás meggátolása, az emberi tettek és gondolatok, különösen a hitbéli irányultság koordinálása és célszerű - a hatalmi szféra önös céljait is ide értve - mederbe terelése.

Az egyén a hit létrejövő, a teremtőt nevesítő intézményi alakzatainak valamelyikében - leginkább, amiként elméjét szocializálták - meglelni véli a fölötte álló transzcendens hatalommal való kapcsolat bizonyosságát, illetve habár annak csupán benyomását, ám ez kielégíti, lévén, hogy bizonyosságok szerzésére egyéb eszköze nincs. Az egyén a kollektívben felerősödő vakbuzgósággal veszi védelmébe a maga fölé fogadott, őt bizonyosság érzéssel tápláló helytartói hierarchiát.

Ha a teremtő iránti érdeklődés megállna a csillagos messzeségbe vágyódó és válaszra váró, szótlan kérdezésnél, nem volna szükség helytartásra, vallási intézményekre, teremtő/teremtés-teóriákra.

Elég lenne ennyire rádöbbenni, és akkor egy napon a tudás bekerítené a vak hitet, és a transzcendens hit valamennyi történeti ága-boga a közös tudás részévé lenne.

Csakhogy akkor mi lenne azokkal, akiket a tudás nem boldogít?