Tünékenység

Játszom ugyan bátran a fotografikus képalkotás mára ugyancsak tágassá lett eszközrendszerével, de végső soron mégis csak a szóbeli megformálás, az írásban rögzíthető verbális elme-valóság embere vagyok, miként az voltam már úttörő s még inkább középiskolás koromban is.

Amíg bent voltam a MAOE fotótagozatának vezetőségében,  igyekeztem jótékony hatással lenni vezető társaim teoretikust súroló felbuzdulásaira, mint amilyen például egy kiállítási koncepció formába öntése, egy valóság-szegmens fotografikus megközelítésének irányadó vagy inkább eltévelygés-biztos körvonalazása, vagy akár csak egy közönséges körlevél nyelvi ákom-bákomtalanítása, és társaim súlyosabb helyzetekben éltek is szívesen fogalmazási rutinommal és készségemmel.

Azok az idők azonban elmúltak. A ma már konzervatív szemléletűnek számító akkori tagozatvezetők helyébe a kulturális szférába másként beágyazódni kívánó új arcok kerültek. Az invenciózusnak és nagyra törőnek is mondható fiatal, a rossz örökségből dicséretesen kikeveredni igyekvő Hupján Attila vonszolja most erős vállán az ígéretesen frissülő, de a kornak megfelelő felkészültség tekintetében még váltig gyengélkedő tagozatot. 

És mindeközben újra és újra megesik, hogy filozofikus ismeretlenbe szökellő, gondolatvezetési homályosságoktól terhes körlevelek landolnak e-postaládámban. E fogalmazványok a bölcselet színezetével közelítenek, például abban, hogy milyen mélységeket kísértsen egy-egy leendő kiállításunk. Láthatóan például szolgál ma efféle dolgokban a narratív valóságismereti fellengzősség, amikor a szakmát tanuló fiatal még a tanulópadi beszámolójához is teoretikus röpködést körít.

Annál többet nem igen tehetek, hogy jajdulok egyet-egyet a jó szándék okán dicséretes, de különösebb fotóelméleti körültekintés és mondatfűzési logika nélkül papírra fektetett kezdeményezések olvastán, de  tudom, sajnos, hogy a kellőképpen ambiciózus vezető egyben a legokosabb is remél lenni. Szégyen volna netán egy szürke tagtól fogalmazásbeli segítséget elfogadni.

Így vágtunk neki jó pár hónappal ezelőtt a Tünékeny valóság címet hordozó kiállításnak. A felvezető filozófia olyan elmélyültséggel szónokolt a valóság mibenlétéről, pillanatról, jelenről és időről, hogy az kifejezetten izgalmas lett volna a 18. században, de már a 20. század eleji természettudományi és filozófiai áramlatok között sem állta volna meg a helyét, a 21. században pedig legfeljebb vizuális csúfolódásokra sarkallja a figyelmesen közelítőt, már akinek van ugróberendezése ilyesmihez.

Milyen szerencse, hogy a felszólítottak minden ilyen, sőt, bármilyen alkotásra hívó felszólítást a maguk észjárására konvertálnak. A tagság beleérthette a körülményesen elővezetett tematikába - megnyitó beszédében Szarka Klára is célzott erre - azt a ma már közismert fotográfiai közhelyt, hogy az állapot valósága, amiről a kép referál, a kattintást követő pillanattól fizikai értelemben nincs többé. Minden a tünékenység bizonyosságává lesz, amit lefényképezhetünk. Tehát érthette úgy, aki akarta, hogy fotóról lévén szó, akármit beadhat.

Jogos volt a kiíráshoz csatolt elővigyázatossági intelem: lépjünk túl a képeslapokban gondolkodáson. Ám a konceptualitás és fejlett fotótechnika korában a fotózásnak ezer más csapdája is van. A képalkotási motiváció ma sokkal szerteágazóbb, mint a fényképezés kezdetekor volt.

De vissza a tünékenységhez!

Hajdani egyeduralma idején a camera obscura a legilletékesebb volt a valóság tünékenységéről mesélni. A camera obscurában valójában egy szemünk számára elképesztően csekély fényességű"film" pereg a kozmikus lét visszafordíthatatlan és megállíthatatlan történéseiről, aminek "pillanataiból" a fotografáló kisebb-nagyobb kötegeket próbál egybe csomagolva elmenteni (az érzékenységi küszöb fölé juttatni.)

A camera obscuránkon kívül zajló kozmikus, de akár csak földi, fényjátékbeli vagy tárgyainkban, arcunkon zajló történés igen gyakorta részben-egészben tartósan ismétlődő állapot. (ott a Fujiyama már mióta!, énrám még mindig én hasonlítok leginkább stb.) Ilyenkor a bennünket felettébb érdeklő tárgyi entitásokban egyedül csak az atomok mocorognak szolgálati helyük iránti tisztelettel, és a "film" számos-számtalan ugyanolyan kinézetű pillanata özönlik a lyukon át, a valós állapot referenciájaként, azaz, ilyen tárgyiasult esetekben rögzítésre alkalmas mennyiségű fényimpulzus gyűjthető be, és így megszülethetnek az úgynevezett állóképek. (Egyedül Bécsi Imre merje megmondani nekem, ha ez nem így van! :-)

Ám minden csak számunkra tartós látszat. A kozmikus valóság minden létezővé lett entitása tűnésben van. A fotografáló ember - ha másért nem, az ember-entitás múlandóságában való érintettsége okán - lelkileg erősen vonzódik a  tünékenységhez, még inkább annak látszólagos megállításához, vagy legalább is sok minden jut róla eszébe. Mint már fentebb céloztam rá, szerencse, hogy a többség beéri a Tünékeny valóság kiáltvány címébe foglalt jelzői szerkezettel, s hogy az utána pöffeszkedő összes többitől nem is zavartatja magát. És mi más ez, mint a naszcensz alkotói szabadság birtokba vétele?

Elég lett volna tehát az intelem, hogy a tünékenységre legyen valamilyen nem közhelyes vizuális utalás, és a többség akkor is azt adott volna be, ami a keze ügyébe kerül, miként az mindig is lenni szokott. Mi ugyanis - szemben azzal, ahogyan Szarka Klára megnyitó beszédében kegyesen megelőlegezé - hagyományaink szerint nem egymást kölcsönösen választó fotográfusok, tehát nem alkotó műhely vagyunk, hanem egy szociális védernyő alá sereglett, ott megszorult, és csak nagyon lassan korszerűsödő, szemléletileg heterogén, fényképezgető sokaság.

Aki szerepelni akart, beadott tehát valamit, és innentől kezdve átvehette szerepét a kurátori ízlés.

Hupján Attila tagozatunk vezetője - bocs! elnöke - ügyesen építi a tagozat pillanatnyilag lehetséges legmutatósabb imázsát, ügyesen símul a kor kívánalmaihoz, ügyesen lavíroz a globalizálódó kulturális környezet olyan-amilyen feltételei közepette, és ügyesen barátkozik az előmeneteli hangadókkal. Szinte biztos, hogy érvényesülni csakis így lehet. Ha pedig kiállításunkat kezébe veszi, abból, mint a példa is mutatja, nem akármi lesz.

Szarka Klára fotótörténész, akit a MAOE tagozat vezetősége mostanában szerencsésnek mondhatóan megnyer az ügyeinek, megnyitó szövegében  készséggel méltatta a kiállításban attraktívan megmutatkozó sokféleségi erőt. Okosságként megkísérelt rendet vágni a címhez való viszonyulás rendkívül különféle megnyilatkozásai között. A sokféleséget - az alkotók habitusára tekintet nélkül - három nagy csoportba rendezte.

Úgy látom, fontos máris kimondani, hogy a  negyvennél is több kép legkevesebb kéttucatféleképpen szólal, és sokszor nem is szól az objektívnek mondott valóság tünékenységéről. Már csak azért is ez az ennyiféleség, mert - ellentétben a kiírás állításával, mi szerint a valóság tudatunktól függetlenül létező dolgok összessége volna - létezik egy másik valóság is, az elme tartalmainak valósága, ami egyszerre kollektív és individuális, és ennek köszönhetően megindulhatott a tagozati szereplők bátor ellebegése a felhívás bátorításai és zavarosságai fölött/alatt. Jogos minden ellebegés.

Amit nehezen bocsátok meg, az a mesterségbeli tudás hiányossága, a közösségi értéktől mentes gesztus és fogjukrá motívumú jelenlét. Ezeket szerencsésebb lett volna nem befogadni, már, ha nem a más okból kedvelt nevek jelentették a fő válogatási szempontot.

A kiállítás figyelemre méltó bonyolultságot mutat tehát. Az összkép jóval árnyaltabb tagolást is megérdemelne, mint amire három fiókjával Szarka Klára rövid beszédében vállalkozhatott:

1. Akik "a tünékenységre koncentráltak, vagyis valahogy az eltűnt időt, a változást, a mozgást a szó szoros vagy szimbolikus értelmében akarták volna rabul ejteni az állóképen."

2. Akik "igazából a valóságban próbálták megkeresni a tünékenység képeit. Ezeknek a szimbólumait, néha allegóriáit akarták megtalálni."

Szerintem, a Szarka fiókokba együvé terelt művek sokkal bonyolultabb eltéréseket mutatnak, sem hogy alkotóik szívesen "árulnának egy gyékényen".

Az egyik, általam itt most leginkább kedvelt - Pfliegel Bálint által szült/épített - fotógrafikának, az Egy magyar huszár portréjának, például, semmi köze a tünékenységhez. Ez a kép egy vizuális fiksön. Davidlinchi remineszcenciák bujkálnak benne. Nem szégyellném, ha rám is mondható volna ilyesmi. Ránéz az ember, egészen közel megy (ami ilyenkor igen nagy dolog) és elismerőn bólogat. Legyen bár itt tünékenység vagy akármi más a terítéken, ilyen magasról tenni tudni a központi hívó szóra, már szinte megtiszteltetés! :-)

A tünékenység, lám, gyakorta kicsúszott a kurátor markából is. Mit is tehetett: jogos volt a felhívás fölött humorizálni, aminek én magam szinte kizárólagos teret engedtem, amikor bepillantottam a bölcs költőiség mélységes kútjába: például, hogy lehet-e újraélni a jelent?

Fekete István Schwarz  Füst című képe a kiállítói jelenlét másik fura kakukktojása. Bár eredeti tárgya, a füst nagyon is tünékeny valami, valójában nem a tünékenységről szól, hanem talán a felvezető sóder bátorító szavai nyomán valamiféle nagyon is konstruktív továbbalkotásról.

De jól van ez így. A tűnékenység őszinte és szófogadó szimptomatizálásai itt-ott egyenesen unalmasak. 
Találni itt olyan fotót is, ami mesterséghez való hozzáértés szempontjából kifejezetten rossz. Na persze, gesztusnak nagyon is bejöhet - már azoknak, akik a divatba jött civilizáció-fikázást, a postneoglobális ideológiai csapatépítést vagy a kulturális gáncsoskodást többre értékelik az esztétikai hova tartozásnál, vagy ha ilyen vád nem jogos, akkor, akik a nemsikerülést szeretik szemtelen bátorsággal meglovagolni.

Konkrétan a Medvére gondolok, ami, mivel nagyon hasonlít egy technikai automatizmusok okán szokványossá lett baklövésre, bármíly bátran nagyítódik is, nem vetheti le magáról, hogy az: gyermeteg baklövés. Belesz@... na jó, kakukk beletojás ez a tagozatunk fészkébe.

Na és nem annak jele-e, hogy a filozófiája ködéből kihajoló, vizualitás iránt jó szemű elnökünk, itt most mint kurátor, önimázsa érdekében úgyszólván válogatás nélkül dörgölőzik kulturális környezetéhez?

   

Tünékeny pillanatokat kiszabadítani az idő jármából, úgy nézem, senkinek sem sikerült.  

Azt sem igazán sikerült megmutatni, hogy a valóság az idő és érzéseink együttműködésének köszönhetően bennünk állandósul.

Úgy vélem, az alkotók inkább csak a történések velejét magukba sűrítő és formailag is frappáns pillanatokat keresik olyannyi megszállottsággal.

Halvány vizuális kukk se született arról, hogy újra élhető-e a jelen. Naná, hogy nem! A jelen, mint identitásunk tükre, egy, a történéseinktől folyvást elváló, míg élünk, velünk maradó fiktív pont. A jelent csak élni lehet, újra élni - badarság. Mind ama történés pedig, aminek tanúja voltunk, fényképezőgépünk számára sem jeleníthető meg többé.

Ja, a digitális képfeldolgozás! Na igen, annak lehetősége valóban határtalan, s ha a kurátor erre gondolt, szólhatott volna nyíltabban.

Érdekes, hogy Hupján Attila milyen nagylelkűen beválogatta Transzparencia című saját képét, ami lyukkamerával készült. A rendkívül hosszú expozíciós időnek, azaz, a lassú berajzolódásnak köszönhetően folyamatosan változtatható volt a szereplő figurák összetétele. Ez a kép azonban lényegtévesztés. Az elmegyonnan - értsd: most maga és aztán majd maga is  elmegy onnan - nem a tünékenység, nem a valóság eltűnésének mozzanata, ugyebár!

Bocs érte, de mágiának is elég unalmas, formaesztétikailag pedig ahogy-esik-úgy-puffan dolognak látom. A camera obscura korlátaiból következő képi pongyolaság ma lejárt kultusz-közhely.

Szóljak inkább fontosabb tettekről! Erővel ragyog fel egy-két vizuális gondolat: Gáti György Műanyag és repülő. Kiválóan megformált kép egy globálisan vágyott tűnésében (azért is) megtorpant, drótokon fennakadt makacs nylonfoszlányról. Ha tetszik, mint az el nem tűnés, a visszafordíthatatlanság fejlődésünk által megidézett cinikus, rossz szelleme.

A tünékenység másik nem konvencionális és meghökkentő tetemre hívása itt és most Tulok András Szerelmetes emléke, ami a fotográfiáinkban megtalálni és kiállításaink által is tovább építeni remélt maradandóságról tol kiábrándító igazságot a szemünk elé. A fotográfiai hordozók, az emulzió tünékenységének ijesztő bizonyosságát.

  

A harmadik fiókról még nem szóltam.

Megnéztem újból azok képeit, akikkel Szarka Klára - holmi ismérvek alapján - engem egy fiókba tett. "...valószínűleg sokat gondolkodtak, nagyon erőteljesen elméleti oldalról próbálták a témájukat megközelíteni, szinte metafizikusan, absztrakciókat alkotva, sőt, valamiféle varázslatot létrehozva,..."

A nagyon erőteljes elméleti megközelítés volna talán a leginkább közös vonás? Vagy a gondolatra törő utómunka? Minden szóba hozható szempont szerint kilógni látszik a tizenegy névből minimum a fele, néha több is.

A szépségre törést nem számítanám gondolatra törésnek, például a Zsila Sándor bokeh csokrában eltűnő kacsára gondolva.

Tünékenység varázslatot legerőteljesebben Simon Csilla Égi jelek című alkotásán érzek, a tünéshez már előfeketült, égi zordonsággal körülvett indákkal. De - hálistennek! - nincs itt semmi erőteljes elméletiség.

A jó szemmel mellé társított, Seres Géza nevével jegyzett Absztrakt című kép megragadóan tömör látvány, de nem ad számot, így érzéki szimpátiát sem kelt az irányban, hogy mi dolog tünékenysége volna itt a téma, s voltak-e kreatív pluszgondolatot célzó, manipulatív beavatkozások. Azt is mondhatnám, ő is, mint Simon Csilla, jó irányba lóg ki az átlagon felüli "agyalással" megvádolt csoportból.

Nagy István utómunkálatai kétségtelenek, ám nem tűnnek túllépni a formajáték keretein, különösen nem a gondolati lelemény irányába.

Fekete István Schwarzról már írtam. Nos, ő abszolút kakukktojásossá teszi ezt a Szarka fiókot.

Baricz Kati ezúttal mintha csak játszadozott volna egy közhelynek számító utólagos technikai beavatkozás lehetőségével, minden nagyot gondolás nélkül.

Varga Tamás elméje a nedves kollódiumos hiper-rajzolat mostani kultusza és az általam is tisztelt archaikus tónusokban való gyönyörködés körül forog, nem sikerült kihámoznom képeiből a tünékenység mivoltára adott bármiféle spekulatív választ.

Vizúr János a ravasz címadással (Álmomban), az álom tünékenységére célozva próbálja ideillőnek tűntetni a random erejéről ismert defókuszáló játszadozást.

Nem zárnám ki, hogy Dömötör Mihály Zártosztálya az eltűnésnek valamiféle allegóriája volna, de ha van is benne kreatív utómunka, vagy agyongondolás, ez dicséretére legyen mondva, mert nem látszik.

Mandur László nem túl bonyolult tűnődés után egyszerűen lefényképezett egy tárgyat, egy órát az árnyékával, ami elég közhelyes asszociáció által kötődik Hupján Attila vádbeszédének egyik központi eleméhez, a tünékenységért felelős időhöz.

Ezzel körül is jártam csoportomat, de még nem ítélkeztem magam felett:

Az én képem az emléktartalmak tünékenységére céloz, amitől átlagon felül szenvedek. Fotóként semmi különös. Harsány és precíz utómunkával készült - és ne tagadjátok meg tőlem: leleményes! - formajáték, s minek okán én legszívesebben a huszáros Pfliegel Bálinttal fiókosodtam volna :-)

Na de a SORS, az a tünékenységet bezzeg soha sem mutató, az mást akart.

Mekkora a semmi?

Vettem egy új ÖtszázGigásVinyót, és nekiláttam bedöglött KétszázGigásVinyómról átmenteni az elveszett fájlokat.

- Nesze, mind a nyolcszáz gigát kiástam! - mondta az Adatbányászó Szoftver. 

Elsiklottam a számszerűségek eme felvillanó kollíziója felett, mert annyira örültem, hogy az elveszett adatok hamarosan átkerülnek az új Ötszáz Gigásra. Még jobban örültem, amikor gépem jelentette, hogy az összes adat ráfért. Na persze! Kettőszázasról az ötszázasra, már hogy ne férne?!

Nem volt azonban feltárva a disznóság, ami az adatvesztést okozta. Azonnal formatáltam tehát - mit formatáltam? gyökeresen lesikáltam! -  KétszázGigásVinyómat.

Nem zárhattam ki azonban, hogy a gépem fertőződött meg Valaki idekóborolt virtuális "Jóakarásával", ezért egy Makulátlan Új Gépet is vettem. Éjszakába nyúlt az installálás. Aludtam rá gyorsan egyet. Istenem, de szép is lesz viszontlátni reggel életművem gerincét képező alkotásaimat.

Másnap azonban aszonta a MakulátlanÚjGépem, hogy

- Ezen a vinyón csak egy nagy semmi van. Újraformázzuk, Főnök?

- Anyád! -válaszoltam. Nem zárhattam ki, hogy a legmodernebb kibernetika tesztelni akarja, kivel van dolga. Elő a Photoshopot! Nyitottam volna nyomban kedves fájljaimat, csak hogy azok nem voltak sehol.

- Montam, b@..meg! - jött az operációs üzenet.

Lám, az okos gép mennyit okosodott szinte egyetlen pillanat alatt!

- Ne mondd nekem - ordítottam a tasztatúrán keresztül - hogy ezen az új ÖtszázGigásVinyón nincs semmi!

- Nem is mondtam. Ezen a vinyón egy nagy semmi van, azt mondom. Újraformázzuk a vinyót, Főnök?

Az anyját már nem akartam említeni, azt ne gondolja, hogy én bezzeg fejlődésképtelen vagyok! Keresztkérdezésre váltottam:

- Mekkora az a nagy semmi, te nagyokos?

- Nyolcszáz gigabájt, Főnök!

Hűha! Ennek már fele sem volt tréfa. Előparancsoltam az Adatbányárszó Szoftvert:

- Mi a fenét mentettél Te nekem, Te adatszomorító, az én vadiúj ÖtszázGigásVinyómra?

- Már nem tudom, Főnök! Elfelejtetted a feltárást széjfelni.

Mit mondjak, megütött a guta.

Már jobban vagyok, és előkerült elmémből az eset is, amikor Niels Bohr aszonta Einsteinnek, hogy a Hold nincs ott, amit persze Einstein percig se hitt el, de jócskán megütközött, és e bohri kijelentés nyomán rájött aztán pár, a nincs ottra is érvényes tudomány-forradalmi dologra. De hogy mire, már semmi sincs... illetve bocs, csak egy nagy semmi van az emlékezetemben.

Sárkányfesztivál

Megpillantani a fesztiválozó Sárkánydombot a zebegényi Westel átjátszó magas pontja felől érkezve, valamiféle kegyelmi állapot modernitástól hajszolt pillantásom számára:

A hatalmas dombfennsíkot belepi az egyszerre vígan futkosó és békésen heverésző emberi sokaság. Messziről felismerni a különös alkalomból kiválasztódott tömény emberi jót, a békességet és szeretetet, amit vékony, feszülő zsinegek kötnek össze a magasságokkal.

A fesztivál páratlan varázsát az adja, hogy az összesereglés középpontjában egy ősi játékszer áll: a pille könnyű papírsárkány, ami által istrángra fogható a békés nyári ég.

Jelen vannak persze itt is holmi modern sárkány-alakzatok, de ezeket az aerodinamika láthatatlan igazságai általában földre parancsolják. Ezen azonban senki nem háborog. Fáradhatatlan apró futkosók rángatják, ösztökélik mafla kis sárkányaikat a magasság felé, s egészségesen vihorásznak minden kudarcon.

A felrepítés trükkjeit láthatóan kevesen ismerik. A fenti Láthatatlanban rendíthetetlenül állnak már az oda jutott (feltehetően boldog) sárkányok: a magasban húzódó erős légáramlatok a gondosan kiegyensúlyozott, könnyű szerkezeteket befogadják, s ragadnák is magukkal. A vékony pányvára fogott égiállat maga is kívánkozik feljebb és feljebb, s ha a pányva már nem enged, a kényes, kecses instrumentum lecövekelni látszik az égben. Gazdája ilyenkor kisujjára kötheti szökevényét, s maradék kilenc ujjával előkotorhatja szendvicsét, hanyatt fekve gyönyörködhet talpalattnyi égi birtokában, s tűnődhet azon, hogy milyen nagyszerű is lehetett valamikor régen gyereknek lenni.

A fennsíkot ellepő sokaság zöme sárkányával földközelbe ragad. 








 

Viszont senki nem irigy, mindenki boldog, de minimum heppi, fáradhatatlan próbálkozó, kedélyes társbérlője a dombnak. Sárkányokkal bélelt családi fészkek kerekednek. Az apa mehet talán sörért, az anya tartja a gyorsan száradó ragasztót sárkányt szépítő vagy szerelő gyermekeinek.

Nincs turbótechnika, nincs hivalkodás, könyökölés, célozgatás jóléti státuszokra. A legtehetősebb ember sárkánya is fejre áll, ha gazdája nem tiszteli a felülírhatatlan törvényszerűségeket.

Első lépések a sárkánytervezésben

Áruba bocsátott zsebsárkányok

Apa sárkányával és gyermekével















   

A békés sárkánynyájat közelíti egy békés ragadozó










 

A sárkányok törődnek környezetükkel

Sárkánybűvölés
















 

Repülni nem kívánó Bauhaus sárkánykísérlet















  

Égbe szánt vitorlás sárkányhajó
















 

Sárkány Mondrian stílusban 

Meleg sárkány a hűvösödő estében

Gazdátlannak tűnő sárkány iramodik a távoli bokrok felé










 

Bukott sárkány

Tisztelgésem a földnek ütközött, halott sárkány előtt 

A hatalmas fennsík oldalából már kiharapdálnak holmi gazdagok, de széles homlokával még kitárulkozva pillant a Sárkánydomb a Duna feletti, páratlan naplementébe.

 






Ami a legkedvesebb az egészben, hogy ilyenkor lehet össze-vissza kattintgatni (na jó, talán csak mobillal!) A domb fölött lebegő vidám békesség elcsitítja a személyiségi jogok csaholását. Mindenki fényképez mindenkit. Remélem, rólam is készült pár eszméletlen jó kép.

HÁBOROGVÁNY

tervezet

Az ART-PORTÁL hírleveléből értesültünk, hogy

"A múzeumok nagy nemzetközi szervezete, az ICOM új javaslattal áll elő, mi legyen a múzeum, mint intézmény meghatározása a jövőben. Éles viták vannak a közelgő döntés előtt.Az ICOM (International Council of Museums) közelgő, kiotói rendkívüli közgyűlése dönthet arról, megváltozik-e a múzeum sok évtizede használt és nemzetközileg elfogadott meghatározása."

Máris szúrnánk ide:

Minden ilyen döntés a köznyelvet érinti, a KÖZ pedig - teljes joggal - maga is egyszerre őrzi és formálja nyelvét, egyszerre tartja érvényben és hangolja át szavaink jelentését. Nem illő - és az ideológia megszállottjainak törekvéseit és módszereit ismervén nem is ártalmatlan - az élő nyelv érvényben lévő értelmezéseit hatalmi szférák felől önkényesen piszkálni.

De idézzünk tovább az Art-Portáltól:

"A jelenleg asztalon levő tervezetben benne vannak a társadalmi igazságosság, a globális egyenlőség és  jólét fogalmai is, de a világ húszezer múzeumát és mintegy negyvenezer múzeumi szakemberét összefogó szervezetben egyelőre éles belső viták vannak arról, kell-e új definíció és ha igen, mi legyen az – számol be cikkében a Hyperallergic."

Nagyjából egyetérthetünk az Art-Portállal abban, hogy  ötven évre (vagy akár ennél jóval többre is) becsülhető az idő,  mióta a múzeumok olyan non-profit intézményként definiálják magukat világszerte, amely gyűjti, megőrzi, kutatja, bemutatja és közvetíti az emberiség tárgyi, illetve nem kézzelfogható - hozzátesszük: TÖRTÉNETI - örökségét az edukáció, a kutatás, a szórakoztatás, de mindene előtt az EMLÉKEZET céljaira.

Kétségbe vonható-e, hogy e fentiek TOVÁBBRA IS AKTUÁLIS FUNKCIÓK, melyeket a MÚZEUMOK bizonyos identitás, illetve szakterület körvonalai közé szűkítve jelenítenek meg (mondjuk: Magyar Hadtörténeti Múzeum, Göcseji Tájmúzeum, Rádió Múzeum stb.)

"Az új meghatározás kidolgozása egy munkacsoport feladata volt az ICOM-on belül, amelyet Jette Sandalh, dán kurátor vezetett, a cél pedig az volt, hogy a közelgő szeptemberi kongresszusra álljanak elő egy javaslattal. Az új definícióra azért van szükség a kidolgozók szerint, mert a régi “nem a 21. század nyelvén...

(?????? - nyelvén?? -  talán szemléleti keretei között!!)

...szólal meg” és nem veszi figyelembe a “kulturális demokrácia” szempontjait.

Hoppá! Ha a kevéssel fentebb említett klasszikus funkciók továbbra is aktuálisak, akkor

nem az volna-e az ésszerű, hogy a Jette Sandalh az általa jogosan fontosnak ítélt új funkciók, mint például a  kulturális demokrácia  és sok egyéb más, évezred követelte funkció számára kíséreljen meg ÚJ FOGALOMNEVET!!! - és következésképp funkcionálisan új INTÉZMÉNYEKET is!?? - gründolni, és ne az elméletben, hanem az élet gyakorlatában kössék össze  a MÚZEUMOKAT ezekkel a bizonyos, még ki nem talált új intézményekkel?

Az új MICSODÁK  lehetnek aztán már demokratizáló, inkluzív és többszólamú terek, amelyek a múltról és a jövőről szóló kritikai párbeszédet erősítik. Felismerik és megszólaltatják a jelen konfliktusait, kihívásait a társadalom érdekében, illetve megteremtik az ehhez az örökséghez fűződő egyenlő jogok és hozzáférés lehetőségét mindenkinek.

A világszerte megfigyelhető ideológiai tendenciákat tekintve, sanda gyanúnk, hogy a múzeum szót elbirtokolni kívánók, az új funkciók szorgalmazói nem az emlékezet őrzői kívánnak lenni, hanem inkább  a történeti (egyebek mellett nemzeti) identitás kikezdői, lerombolói.

"Az új definícióban az is helyet kapna, hogy a múzeum non-profit, részvételi alapú és transzparens intézmény."

Ehelyett - szerintünk tehát ismét csak  - egy világosan még ki nem talált új társintézmény fajtának kellene e kívánalmakat szolgálni. Csakhogy : részvételi alapú (??) - tisztázott-e, milyen ambíciókat takar ma a RÉSZVÉTEL, és fog takarni XX év múlva?

Mazsolázzunk még kicsit:

"Az újítók azt kívánják, hogy a múzeum (értsük ide inkább a még ki nem talált fogalomnevet!) álljon aktív partnerségben a társadalom különféle közösségeivel. Megőriz, kutat, bemutat és elősegíti a világ (VILÁG - micsoda poétikusan csengő szó! csak mikor, kinek, mit jelent?) jobb megértését, célja, hogy hozzájáruljon az emberi méltósághoz (tehát szerintünk az új intézményesített MICSODA járuljon hozzá, és persze mihez ?!?, mert az emberi méltóság úgyszintén sok-sok évtized óta egy és oszthatatlanként újrakonstituált értéke az emberiségnek) és a társadalmi igazságossághoz, a globális egyenlőség és jólét” megteremtéséhéhez."

"Az ICOM-ban egyelőre viták övezik a javaslatot, 24 ország, köztük Franciaország, Olaszország, Spanyolország, Németország, Kanada és Oroszország képviselői azt kérik, halassza el a szervezet a szövegről szóló döntést, és egyben jelezték, új változattal állnának elő."

Tehát van még remény (?!?), hogy a történelmi múltat eszetlenül gyarmatosítók esetleg észhez téríthetőek :-))

"A bírálók azt vetik a dán kurátor vezette bizottság szemére, hogy az új szöveg túl ideologikus, átpolitizált, és miközben adós marad a feladat megoldásával, terjengős és nem lehet rá jogszabályokat alapozni. Arról nem beszélve, hogy szerzői nem próbáltak köré nemzetközi konszenzust teremteni."

Csak úgy mellesleg kérdezzük: Ki a fenékből - ideológiai önjelöltekből - áll a dán kurátor vezette bizottság????

"A The Art Newspaper beszámolója szerint a szervezeten belüli kritikusok azt mondják, a javaslat inkább manifestó és nem meghatározás, ez utóbbinak tömörnek, egyszerűnek és pontosnak kellene lennie. Hugues de Varine, a szervezet korábbi igazgatója, a hetvenes évekbeli új muzeológia egyik megteremtője szerint a szöveg nem különbözteti meg a múzeumot a kulturális centrumtól, a könyvtártól vagy a kutatóhelytől."

Igy van! És vajon hallgat-e még valaki Hugues Varine-re?

"Arról, hogy mi lesz a múzeum új definíciója a jövőben, elvileg az ICOM közgyűlésén, szeptember 7-én kellene dönteni."

ISTEN MENTS!!!!

El a kezekkel a múzeumoktól, és igenis maradjon az egyébként nélkülözhetetlen értékeket IS ( :-(  hordozó MÚLT!

Nyárcsinálás

Apa és kisfia sétálnak a strand felé, a gyerek már fecskében, az apa még vastag ingben, mert bár süt a nap, hűvös szellő fújdogál.

- Hát, hiába, - mondja - egy fecske nem csinál nyarat.

- Apu, hány fecske csinál nyarat? - kérdezi a fiúcska.

- Hét. Ennél kevesebb nem.

- De mié'?

- Bonyolult. Mindenek előtt, páros számuk nem lehet.

- De mié'?

- Mert az élők szeretnek ellenkezni. Vélekedéseikkel legszívesebben egymástól el, két ellentétes pólushoz húzódnak. Páros szám esetén az ellentétes szándékok patthelyzetbe kerülhetnek. Ez néha csak később tisztázódik, mikor már félig nyár van, aztán vissza az egész. Érted? Három fecske nem képes leszavazni hármat.

- Na jó, de öt?

- Az se jó, mert ha két táborra szakadnak, az a három alig bír a kettővel. Nem cselekvőképes az erőfölény. Az a három fecske folytonos feszültségben van, hogy kiszúrja a többi kettő aknamunkálkodását. Nem marad idő a nyárcsinálásra.

- És ha ezek hárman fölényben vannak, miért nem azzal a kettővel csináltatják a nyarat?

- Na, az aztán olyan is lenne. Csak széttúrnák a tavaszt, aztán az életben nem jutnánk ki a strandra.

- És a kilenc, apu?

- Nem jó. Ott még mindegyik fecske hangadó szeretne lenni, de a fecskebanda egyik része már szakszervezetet alapít, frakciót meg minden egyebet hozhat létre, és a nyár rámenne a törvényi marakodásra.

- És ha rengeteg fecske...?

- Látszólag jó az irány. Ám minél több a fecske, annál valószínűbb, hogy akad köztük egy vezér típus, egy erőszakos, talán még zsarnok is, akinek gőze sincs a nyárcsinálásról, de híveket szervez maga köré, felfegyverzi őket, parancsuralmat hirdet, és a nyarat követelő ártatlan fecskékkel erőszakosan lerohantatja a más, kisebb közösségben élő fecskék által csinált kisebb nyarakat. Azokat annektálja. Mi az, hogy mi az? Elrabolja nekünk, illetve magának. De mert nem értjük, hogy az a másoktól elrabolt nyár hogyan működik, mert ugye, azt más ész találta ki, kettőt strandolunk, és már szét is esik az egész. És egyébként is, ilyenkor minden nyárra vágyó fecske a háborús halottaival van elfoglalva.

Úgyhogy hét, hidd el. De rájössz majd magadtól is. Csak én azt már nem tudnám kivárni. Nézd, itt egy jó kis cukrászda. Akarsz fagylaltot inkább?

Hamarosan már a cukrászdában ülnek. A fagyi kicsit gyorsan csorog, de ez pont így jó ebben a hűvöskés időben.

Reggeli fényfürdő

avagy valóságvizsgálat So-Bo módra

BULINEGYED

Jó kis hely

Nyelvújítás reggel

Képzelje a kedves Olvasó!

 Jóllehet megfordult pár vendég, valahogyan mégis rengeteg kaja maradt vasárnapról a frigónkban, félig feldolgozott és Vásárlás Által Kifejezett Szándéknyilatkozat Értékű izék is (továbbiakban csak IZÉk :-).

IZÉk, mik ízzé még nem lettek :-)

Aztán meg mindenféle gyümölcs. Jól tudnám tartani a Kedves Olvasót.

Feleségem elviharzott reggel a telkünkre, végső búcsút vesz a zivatarokban edződött fűtől. Segítője is lesz. Ketten meg a motoros valahogy csak-csak felülkerekednek, míg én itthon filózgatok.

Búcsúzáskor utána szóltam, hogy hogyishívjákot nem viszel? - és metakommunikációsan ráirányítottam figyelmét a turmixoló-fejes üvegcsőre.

Ja, szmúszit, csakugyan! - kiáltotta, és már aprította is a szerteszét heverő, magukat a nyárnak épp megadni készülő gyümölcsöket. Bedarált egy csőre valót, én is kaptam kóstolót a lila mixből. Még kimondta kéjesen a sűrű lötty angol nevét, és huss, elviharzott.

Onnantól kezdve lassan beindult elszakadásom a magyarok valóságától:

Smoothy - micsoda hülye kozmopolita alázattal felkapott, magyar-idegen szó ez! Félre ne értsd, Kedves Olvasó! Idegen szó jöhet, na persze, ahány csak akar, hiszen igazából nem a szavak, hanem a nyelvtani struktúra teszi a nyelvet.

Csakhogy ez a smoothy a mi nyelvünkben kakukktojás. A magyar nyelv ugyanis hangzáskövető, ebben pedig van egy olyan hang, ami a magyar hangzáskészlettől idegen.

Miért nem alkotunk mi magunknak életünk mai, új jelenségeit követő magyar szavakat?

Kezdtem gondolkodni - mint nalássuknagyokos, hogy mi válthatná ki azt a magyarban nyamvadtul hangzó nevet. Mire bereggeliztem méregcsípősre sikerült salátamixemet, már találtam is egy alkalmas szót, egyben a fentebb már szóba hozott legkézenfekvőbbet - és most kapaszkodj, Kedves Olvasó:

Bedari

Látom, amint a kozmopolitáknak és sznoboknak fennakad a szemük. Nyugi, a Kedves Olvasót sosem számítanám közéjük!

Szokatlan nekik, na, persze! Bedari. Jobbat viszont nem tudnak. Vagy mégis? Nosza!

Hát majd meglátjuk...

...hogy mennyire nem lesz ebből semmi :-)

Mi? Mit mondott a Kedves Olvasó? - hogy pesszimistán el ne kiabáljam?

Köszönöm a pártoló bizalmat :-)

Pesövé Ofszi 

--------------------------------------------------------------------- 

Na, igen! A tőlem elválaszthatatlan Pesövé Ofszi szereti elvetni a sulykot, különösen a mások lekicsinylését illetően. Pedig ím, máris érkezett egyik Kedves Olvasónktól egy, az övénél százszor körültekintőbb javaslat:
SELYEMSZÖRP
Na, ez gyönyörű! Nem otrombán viccelődő, hanem az angol szó jelentéskörét pontosan kitapintó, magyarul is szépen, lágyan röppenő új szó. Kiötlése finom női lélekre vall, úgy hogy, ha a kedves olvasó megadná címét vagy telefonszámát, máris átpártolnék hozzá, arany D-nárra váltván P.O. baráti társam egyébként - néha -  vidító filléres röpködéseit. 

D-Vektor 

Egyenesen onnan

Kóstoltátok már
a selected
wasabi
púdert?
Még én sem.
Ez valami
körítés-féle
lehet.

mert önmagában
túl szárazak
volnának
a korall-falatok,
melyekkel
az új ízekre
vadászgató
asszony
épp most
érkezett meg
Indonéziából. 

Vasárnapi sárkányos mesénk

Élt egyszer egy felettébb gonosz celeb a hetedhét tévécsatornán is túl, akit még valamikor, tizennyolc éves, szűz korában királynővé választottak. A királynővé lett celebnek, ki az évek során szépen megöregedett, volt egy szenvedélye: rengeteg sárkánya volt láncra verve, s minden születésnapjára újabb sárkányt követelt és kapott a fővárostól, hogy nagy gonoszságában kicsit engesztelődjék, s az ország lakóit békében élni és közönséges tévéhíreket nézni hagyja.

Még első médiabotránya idején kapta ez a királynő az első sárkányt, amikor hangja hisztérikus erejével akkora bulvárhullámot kavart a fővárost ölelő hírtengerben, hogy az áradat a tenger partján veszteglő hajléktalanokat mind elsodorta. Már akkor is felettébb úrhatnám volt ez a királynő, s a rendes éves szüreti bálon oly fertelmesen tudott civódni, hogy kérői  mind véres-bús fejjel menekültek szerteszéjjel. 

Dúlt-fúlt, öregedett a királynő, s mert népszerűsége csak kopott és kopott, kastélyát - ahogy az egyszerű nép mondta: bulvárát - már csak hitelekből volt képes fenntartani. Mindenkire haragudott, de legfőképp az átszakadt árfolyamgátra, s valahányszor elérkezett a születésnapja, csak egy újabb láncra vert sárkánnyal hagyta magát engesztelni.

Hogy a láncra vert sárkányok a kastély pincéjében nyugton maradjanak, egész nap bámulhatták a tévét, ahol leginkább láncgyártók reklámjai (lám, nincs menekvés!) és a gonosz királynő által forgalmazott, az ő szépséges éveiről szóló archív filmek peregtek, ami egy sárkánynak nem igazán vonzó téma. A trükk a dologban az volt, hogy a reklámok és a celeb mesék gyakori megszakításával be-bejátszottak egy-egy nyúlfarknyi részletet a régről híres Süsü, a sárkány című mesefilmből.

E sok tévézéstől éjszaka aludt aztán mélyen a sárkány, nem mondhatni, hogy szomjazta a bajt.

Történt aztán egy napon, hogy az állami főtanácsos jajgatását legkisebb fia véletlenül kihallgatta, s megtudta abból, hogy nagy baj közelg, mert szabad sárkányt már sehol nem találni, s várható ismét a királynő bulvárhír-tenger rengető haragja.

Gondolkodván a hallottakon kicsit, odaugrott ez a legkisebb fiú a főtanácsos színe elé, s szólt:

- Egyet se bénázzon, édesapám, mert nekem, mint mindig, most is nagy ötletem van. Ellopom én a királynőtől az egyik sárkányát, és azt szépen kicsinosítva odaadjuk neki újból.

Úgy is lett. A legkisebb fiú - mivel a MédiaMicsoda és Szemfényvesztés szakot végezte épp az egyetemen - ügyesen megpiszkálta a parabola hálózatot, s miután az adás döglődni kezdett, tévészerelőnek adva ki magát, bejutott a láncon raboskodó sárkányok barlangjába. Kiválasztotta a legszebb sárkány lányt, és baj nélkül kiosont vele a kastély mögötti susnyásra néző kiskapun.

Vonulhattak hát a város elöljárói a régi-új sárkánnyal a királyné elébe. Igen ám, csak hogy a gonosz királynőt sem ejtették - még kellő időben - a fejére, s fene nagy gonoszságában nyomban észrevette, hogy a születésnapi sárkány nyakán felettébb kopott a bőr, mintha valahol már hosszú raboskodásba lett volna vetve. Ment, gyorsan megszámolta sárkányait, ám isten segedelmével tévedett egyet, hiszen sosem volt ez a gonosz királynő a tudományoknak barátja.

- Ezer szerencsétek, hogy gyanúm eloszlott, de mi akkor hát a magyarázat e nyomorult sárkány nyakán látható nyomokra? - kérdezte a kivénhedt celeb, szemöldökét viharosra vonva.

- Az történt felséges királynő - ugrott elő a legkisebb fiú, - hogy ez a sárkány a legújabb, gyémántokkal kivert, virtuális 4D lánccal volt ékesítve, de leszedtük róla, hogy ez a modern divat-kütyü kegyelmedet fel ne bosszantsa.

- Csak nem azt mondjátok itten, hogy a legmodernebb ékességek hozzám már nem valók, s engem nem is érdekelnek? - dörögte a gonosz királynő az ő vészjóslóra könnyen emelkedő hangján.  

Ettől megijedni látszott a legkisebb fiú, s máris a legalázatosabb hízelkedéseket hallatta, de amilyen tanult és ravasz volt, vigyázott arra, hogy mindig akkor képezze a szavakat, amikor a levegőt épp befelé szívja. Ettől olyan lett a beszéde, mint a halálhörgés, és azt a királynő hallgatni nem sokáig bírta.

- Szegény, nyomorult ifjú, mi ez a tiszteletlen hang? Vagy tán beteg vagy?! - kérdezte gúnyosan, és hívatta is nyomban egyetlen hóhérját, hogy a beteg ifjút nyakban operálja meg. Jött FoFa, a hóhér, kezében kenyérrel és kolozsvári szalonnával, mert ez a hóhér a nevét is úgy kapta, hogy olyasféle, szabad idejében Folyton Falatozó típus volt. FoFa gondosan letette a hivatásbéli cselekvését akadályozó elemózsiát, vette frissen fent pallosát, ám amikor rátette az ifjú torkára, a bőr alá ültetett, legújabb halandzsatűrő vanádium-karbon ötvözeten annak - már a pallosnak - nyomban kiment az éle.

- Hagyd azt a szar pallost! - rivallt rá a királynő. - Hát leégetsz itt engem? Nem parancsoltam-e világosan, hogy a minap erdélyből importált, világmetszőre élezett és csorbíthatatlan kerámia szalonnázó késedet használd, ha dolgodra szólítalak? Ti pedig takarodjatok most szemem elől! - borította haragját a sárkányos delegációra, - és ha nem azzal a gyémántokkal kivert nyaklánccal állítjátok elébem ezt a sárkánynémbert, rátok zúdítom a bulvárhír-tengert.

Szaladt a küldöttség fejvesztetten, hogy most aztán mi lesz, mert az országban senki nem hallott még ilyesféle láncról. Csak hogy a legkisebb fiú fejében jó előre így volt ez elgondolva. 4D nyomtatóval elkészítette már előző nap azt a virtuális gyémántokkal ékesített, bluetooth parancsra szoruló láncot, amit a sárkány lány boldogan magára is vett.

Fényes média felhajtás közepette hozták másnap a sárkányt, a gyémántokkal vártnál is kivertebb láncon, ami a királynőnek annyira megtetszett, hogy azt nyomban saját nyakába követelte. Meg is kapta, már csak szorítani kellett rajta picit, olyan bluetoothosan, s ment a gonosz királynő láncostól, mindenestől a média-lecsóba, ahogy az a mesében lenni szokott.

Mi? Nem szokott? Na, akkor kezdjen az olvasó gyorsan hozzászokni a dologhoz, mert ez most már mindig így lesz, ha nem még sokkal inkább így.

És azon se járassák az eszüket, hogy talán a legkisebb fiú vette feleségül a szép sárkánylányt, mert nincs az a legkisebb fiú, legalább is a mesékben, aki ennyire hülye volna.

Azt bezzeg nem kérdezi a sok akadékoskodó, hogy a láncra vert sárkányokkal ugyan mi lett. Pedig azok most már a főváros hontalan sárkányoknak emelt menhelyén bámulják tovább a tévét, már amelyik oda befért, a többiek meg a bulvár hírektől ím már háborítatlanul hullámzó tengerparton heverésznek szabadon.