A költő és a fÉNy

Amikor a fotográfia elméletének síkján alaposabban kifejtem valamely jelenséggel kapcsolatban kritikai meglátásaimat, sokan neheztelnek, hogy túl bonyolult a szöveg. A bátrak egyenesen olvashatatlanoznak :-)

A hiába fáradozókat most handabandázásom könnyebb terepén szeretném kárpótolni valamivel, ha ez egyáltalán még lehetséges.  

A Mártírok útján dúló fegyveres zavargások peremén, még jó rálátást biztosító távolban ácsorgott az alanyi költő, és időnkint azt gondolta: ÉN.

Egy céltalan repesz véletlenül mellen találta.

Jajdult a költő, majd hozzátette magában: Micsoda gyalázat! Hát így kellett  közfigyelemre érdemesülnöm!

Ebben bízott, miközben szaladtak vele a kórházba. Kivették a repeszt. Hálistennek fontos szervet nem ért.

- ÉNnekem most, amit csak lehet - suttogta az alanyi költő.

Beadtak neki valamit, amitől hogy, hogy nem, rátört - mi más? - az ihlet.

- Rőzséje parázslik lelkem erdejében megbúvó anyámnak - gondolta a költő, és már nyúlt a tollért, de hiába, mert dzsekije belső zsebében azt is találat érte.

- ÉNvelem most mi lesz? - gondolta rémülten, és nézte, hogyan közelít cseppről cseppre bal kari ütőeréhez az infúziós nedű. Kezdte kutyául érezni magát.

- Jajajj ÉNnekem! - suttogta időnkint, hogy tartsa az életet magában.

Kicsivel odébb ápolónő toporgott fehér jelmezében.

- Én - suttogta ő is, szerényen befelé, lelke zugába, míg bámulta a hófehér plafont. - Mi minden szépet tudnék én írni oda, ha e bús szolgálattól nem volna megcsonkítva szárnyam!

Mindig költő szeretett volna lenni. Csupán egy a sok közül, de sosem volt benne annyi erő, hogy betörhessen a magasztos önösség ama sűrejébe.

- Nővérke! - jajdult most az idő haszontalan múlását fájlaló alanyi költő. - Lenne oly múzsám, és tartaná azt a borulékony infúziós palackot, míg más írószert találok? - kérdezte ellentmondást nem tűrő suttogással, és oldalra csavarodva felemelkedett. Frottír zoknijának bokazsebét próbálta elérni, ahol kis ceruza csutkának kellett rejtőznie legrosszabb esetekre. 

Az sem volt ott.

- Most nem kéne ilyen szilaj mozdulatokkal próbálkoznia! - szól aggodalmasan az ápolónő. - Tudom én, milyen érzés, ha az ihlet papír s cerka nélkül talál bennünket.

A vén alanyi költő szemei egy pillanatra kikerekedtek, végigmérte az ápolónőt, aztán dúlt lelke boltozata alá visszadőlt. De nem bírta sokáig.

- Elfelejtem! - jajdult nagyot, s emelkedett megint. Mellén a kötés recsegve engedett.

- Jajj, ezt nem kéne, én nem javaslom! - ugrott az ápolónő.

- Nővérke, lelkem! - hanyatlott hátra az alanyi költő újabb reccsenéssel. - Mint költő, kérdem, mint megsebzett sorstársa kérdem, hogy versenyt futna-e most ÉNértem a halállal? Az irodákban kell, hogy legyen toll. Akármilyet, de gyorsan!

Mire az ápolónő a halál fölötti győzelme biztos tudatában a kórterembe toppant, az alanyi költő két keze már imádkozásba fordult. Rímeit, miként időmértékét is a leírásokból már ismert alagútban végleg félre dobta.

- Pont ÉN - suttogta még két-háromszor, mielőtt az útvégi fÉNyességen túl beköszöntött a kegyes halhatatlanság.