Szervusz tok

Triviális problémával jövök - látszólag legalább is.
Tegnap tönkre ment a hajszárító gépem.
Próbáltam kidobni, de feltűnt ekkor, amit addig szinte semmibe vettem, a tokja: öreg elnyomorodott műanyag zacskó. Az ilyen dolgokat szívesen fényképezem.

Poros volt nagyon.
Ezáltal viszont alkalmasnak tűnt szobanövényeim beporzására.

Hamarosan rájöttem, hogy ez a vacaknak látszó tok nagyon is alkalmas még valamire: a rossz hangulatot keltő tévéhírek filterezésére is.

És ami a legérdekesebb, a hajszárító féltékeny lehet tokjának eme karrierje láttán, mert ismét működésbe jött, még tán jobb is, mint azelőtt volt.

magamra ismerek

Telefirkált, sárguló papírlapok közt élek.

Néha próbálom kibetűzni, min is járhatott az eszem valaha, az átkos analóg időkben, hogy átültethessem számítógépbe.

„Sok alja hátra lévő perc ez itt? Gondoljon a jövőre! Hiányzik a biztonság? Ma gányoltnak érzi magát? Töltse gond nékül nyugdíjas persze mit! Válassza a Halálöröm idősek otthonát.”

Ez valami hirdetés lehetett, gyorsított lassúírásommal rögzítve.

És ez vajon?

„Idővel a legnyi torta elem is elkonzervenciásodik. Míg az ifjúság kérdésekkel edzi erejét, az amplitudóit lanyhulni érző idő sebporoz tán már nem is kérdez, inkább presztízsre tör. Rangját kategorássza válaszokkal lopakodózza, zsemlepózokkal álcázza tudassa hatásait. Megmondomoz. Még mondja, a hogyvant. Élete korábbról fakadó fiktív rangjához csakis a bölcs keleti harangozást, a megmondórémifászó leléseket tartja méltónak. És persze minderre kiterjedő vén leszar zenéje van.”

Most akkor ezt írhattam, tényleg? Vagy inkább ezt, amit úgy silabizáltam, hogy előtte bedobtam egy-két felest:

„Idővel a legnyitottabb elme is elkonzekvenciásodik. Míg az ifjúság kérdésekkel edzi erejét, az ambícióit lanyhulni érző idősebb korosztály már nem kérdez, inkább presztízsre tör. Rangját kategorikus válaszokkal lobogózza, elmepózokkal álcázza tudása határait. Megmondomoz. Megmondja, ahogy van. Életkorából fakadó fiktív rangjához csakis a bölcseleti hanghordozást, a megmondó szólalásokat tartja méltónak. És persze mindenre kiterjedő válasz-arzenálja van.”

Igazából mindkettőben magamra ismerek.

Nagy etika

Miközben fél szemmel, ahogy szoktam, Arisztotelész Nagy etikájával szemezek (eddig még mindig beletört érdeklődésem bicskája), másik szemem megakad a Reuters híradásán:

A neonáci tömeggyilkos, Andrej Breivik, aki 77 emberrel végzett egy Oszlói robbantás majd az Utoya szigetén lévő diáktáborban végrehajtott mészárlás során, most perli börtönét, mert szerinte fogva tartásának körülményei sértik emberi jogait.

Breivik sajátos elveibe vetett hittel mészárolt, és azok iránti hitében meg nem rendülve tengődik most börtönében, valamiféle szókratészien makacs megvetéssel jogállami és morális környezetének érvei iránt.

Kéne egy felejtésben teljes, anakronisztikus időutazás, hogy Arisztotelész Nagy etikája fényt gyújthasson elmémben, hogy fejtegetéseit élvezni is tudjam. Hiszen mennyi meglepetés érte a mindentudásról képzelgő elmét azóta, amitől az ókorban kelt bölcseleti konklúzióknak okuk volna, bizony, hátra hőkölni.

De mintha makacsul és vakon örökítenénk tovább mindama tudást - na, nem mi, hanem csak ők - a követésre születettek, a lexikális buzgalom olcsó rutinjaival gazdagodó hörcsög elmék. Mikor mi történt, ki mit mondott. Pedig mindaz már csak a tisztelendő és egyben felettébb elgondolkodtató kulturális örökség, geocentrikus logikai homály, amit rég elvakított tények fényével a naprendszer. Vértje talán az emberi szellem méltóságának, de nem iránytű egy lehetséges jobb, kevesebb csalódással kecsegtető jövő felé.

Eme március idusán, Brüsszelből hazatérvén Orbán Viktor sajátos szövésű mondatokat hallat. Mintha már csak hivatalában neki kijáró akarati szabadságát, a kormányzat méltóságát védelmezné a kötelező kvóta kérdését érintő szavaival: „Csak önkéntesen! Akkor veszünk részt benne, ha akarunk.” Nem annak a kilátásba helyezése-e ez, hogy ha szépen kérik, netán Merkel egyenesen hason csúszva kéri, akkor máris?

A társadalmi lét maga a társadalmi berendezkedésre irányuló teóriák legfőbb kritikája. Csak ki figyel oda?

Hol már az a logika, aminek mentén Szókratész zengette elméjét a nyelv pompás akusztikai köntösében?! Bár kínálkoztak az elmélkedés egyéb útjai, az eltelt századok során a filozófus mind inkább elődei önkényesen újraértelmezett szavainak hálójába gabalyodott, s ma, ennek tudatában már csak gabalyítani, feltűnősködni akar, a gyakorlat általi igazolás puszta reményéről is lemondva.

Az önmaga jövőjét védelmezni képes társadalomban egy 21 év börtönre ítélt tömeggyilkosnak nem lehetnének önmagára vonatkozó rendelkezési jogai. Az ember jogainak érvényéről gyakorlatiasan gondolkodó társadalomban az emberi méltóság Breiviket is érintő kérdéseiben az igazságszolgáltatásnak kellene, hogy legyenek őt, Breiviket is érintő kötelezettségei. Ez volna a jogfosztottság állapotának jogi ellentétele az emberi méltóság nevében.

Mintha még nem sikerült volna elgondolni szabadság és korlátozás nélkülözhetetlen társadalmi egyensúlyának mechanizmusát, feltárni törvény és erkölcs egymással való összefüggéseit. Vagy éppen hogy a modern értékszemlélet bonyolult szövevénye nem engedi ezt?

Egy jövőképes társadalomban kell, hogy működjön valamiféle morálisan domináns önvédelmi mechanizmus. E nélkül a gépies viselkedés (elidegenedés) felé, a falanszter felé haladunk, az élet váratlan helyzeteiben érzéketlen lényekké leszünk, akiknek valamiféle papírforma szerint életeséllyel egyenlő mértékben kijár a megsemmisülés, a halál esélye is.

Egy egészséges társadalomban bárki perelheti, és kell is, hogy perelje a börtönt Breivik fogvatartásának emberhez méltatlan viszonyai okán, csak Breivik nem.

Breivik - nyilatkozatai alapján legalább is - már egy lelketlen ideológiai robot. És érdekes mód, a vele szemben állók az ő pózát készséggel visszatükrözik. Az igazságszolgáltatás hagyja egy Breivik által megnyomni magán a gombot. A per meglesz. Mintha kéjelegnének a svédek annak tudatában, hogy mennyire magasan enervált az ő társadalmuk.

Nem szeretnék az lenni, aki betéve tudja Arisztotelész Nagy etikáját, és nem látja, hogy ez a könyv kérdésessé lett európai jövőnk szempontjából mennyire hasznavehetetlen szófüzérekkel van teli.

A szavak értelme közti hézagokban bujkál a hitnek, az érdeknek, az előítéletnek, az érvényesülési taktikának, a hatalmi orrnál fogva vezetésnek sok-sok mozgató motívuma, na meg az álcázott precedens meg a törvényi vakság és még mi minden, amire nincs is szó. Se szó, se hézag. Elébe vágni mindezeknek nem lehet, mert már (még mindig) nem tudni, valójában mi az etika, egyáltalán, minek kéne fogalmi nevet adni. Már az is dicséretes, ha ezt-azt, rossz dolgokat megszimatolunk, hogy aztán kesereghessünk miatta.

Én magam váltig nyúlkálok még a könyv után, talán mert szeretek átlátni a szavakon, Arisztotelészén is, Breivikén is, Orbánén is, és erre vágyom még a magam szófüzéreit illetően is. Talán mert rosszul kulturált ember vagyok.

A Jóság virágos réteken bolyong inkább, nem gondol semmit bölcseleteket megcsúfoló fejleményekről, csak szívja magába a Nap melegét, s hálát zenget lelkében a virágos rétekért - már amíg lesznek virágos rétek, már amíg lesz szerencséje megvédeni ösztöneit: felismerni a virágos réteket, s szeretni azokat.

TIZENBÖKÖDIKE

Március tizenböködike volt, legalább is így maradt meg aztán ez a nap a nép emlékezetében. Századok óta várt már a magyar valamire, ami elérkezett végre, mert ama esztendőben március tizenötödike keddre esett, minek folytán pártunk és kormányunk elcserélhette hű népének a hétfőt egy korábbi szombatra, amikor bemegy dolgozni a hazafi, és a szombat bénító aurájában dekkol munkahelyén, de erőt merít annak boldogító tudatából, hogy hétfőn majd nem kell dolgoznia.

Március tizenböködike volt tehát, s már jó késő este. A nyomda ördöge ott volt mindenütt. Felettébb sokan könyököltek most a kocsma ezerszer tisztára sikált asztallapjain, tudatukat megbökte ugyanis a hír, hogy kinéz az ingyen pia.

A falon Kossuth Lajos újságból kivágott képe lógott, aki azt üzente, hogy elfogyott a regimentje. Csak halk neszezés hallott a máskor lármás térben, mintha mindenki azt várná, hogy még egyszer azt üzeni.

Kossuth mellett, a történelmi távlatok érzékeltetése végett, a fényezett tekintetű Kádár János meredt egy hajdani fotóműterem feslett messzeségébe.

Volt némi borfogyasztás a levegőben, de a falu csapszékének színe-java azt várta inkább, hogyan is lesz az ingyen piálás. Ezúttal más okból is, nem csupán az ünnepnapra tekintettel, ott lebegett a haza a kocsma tágas terében, némán, nem bízván senkiben, mert hát mit is szerethet a falusi ember egy ilyen nehezen kikristályosodott entitásban, mint a szocialista haza.

Tíz óra közelgett már, amikor a tanácselnök végre megkocogtatta villájával poharát, mert ezúttal csöppet sem véletlenül ott ült most maga is a Kiskoszos lepukkant söntése közelében. Jó ember volt, szerette mindenki, mert Imre bácsi össze tudta rántani a tetterőt, amikor annak ideje volt.

A tanácselnök csavaros ötlettel készült idén az ünnepre. Félregépelt hirdetményben tudatta a lakossággal, hogy aki március tizenböködike alkalmából ezen a hétköznapok fogságából kiszabadult hétfőn valami nagyon szép vallomást tesz a szocialista hazáról, az a párt és a tanács vendége egy italra a Kiskoszosban.

Ott voltak hát a szokottnál jóval többen, böködte oldalukat a puszta kíváncsiság, hogy ugyan ki tud ebből a felhívásból bármi ihatót kihozni.

Tíz óráig azonban nem történt semmi. A helyi világ sok egyszerű embere - nem bírván az idegfeszítő várakozást - kikérte már a maga szokásos italát, és egyre emelkedőbb mormogás szőtte át a várakozás kezdeti csendjét. Legtöbbjük már eldöntötte magában, hogy neki esetleg nem is kell az a tanácsi fröccs.

A falu harmadik legegyszerűbb embere rég megboldogult nagyapjára gondolt, kinek hajdani szavai nyomán úgy tudta, hogy szereti a hazáját, de hogy mi volna az, elfelejtették annak idején megbeszélni, így igazából nem tudta. Na most meg aztán az, amit nem tud, szorozva a szocializmussal, végképp tanácstalanná tette. Szereti a felségét, a gyerekeit, a házát, a falut, a templomot, a téeszt, igazából a tanácselnököt is, de hogy a szocialista haza hogyan volna illő szavakba foglalható, arról gőze sem volt.

- Na, emberek? - akasztotta kérdését a levegőbe a tanácselnök, ki úgy látszik kimerítette a téeszelnök, Borom elvtárs és a zsűrizés tekintélye végett ide rendelt falusi tanító társaságában rejlő lehetőségeket.

- Könnyebb lenne, ha előre megkapnánk a piát - mondta valaki.

- Azt elhiszem, de nem szeretném, ha aztán összevissza beszélnétek itt nekem.

- Én így is olthatatlanul szeretem szocialista hazámat - mondta ekkor a fejében lassan feltornyosult hévvel a helyi világ hetedik legegyszerűbb embere.

Meghallotta ezt a világ itteni hatodik legegyszerűbb embere, és a hang irányába fordult:

- Szocialista hazámat én szeretem, te csak ugatod aztat.

Szomjas torkok kárörvendő heherészése hallott innen-onnan, aztán csend támadt megint, pohár se csörrent, szék se reccsent, várták, hogy mozdul-e a söntésben valami.

A világ hetedik legegyszerűbb embere tűnődött, hogyan kell érteni a neki szegezetteket, s mit is szólalhatna erre úgy, hogy a fröccs közelébe férkőzhessék. De aztán mégsem szólalt meg.

- Ennyi? Csak a veszekedés? Ennek a két komának nem kell az én borom - szólt a tanácselnök. - Úgy látszik, itt senki sem szereti a szocialista hazát igazán.

Erre aztán a helyi világ ötödik legegyszerűbb embere, ki egy fogalmazvánnyal a fejében mindeddig a háttérben lapult, mert a sort kezdeni nem akarta volna, kieresztett egy vallomást magából:

- Én pártunk és kormányunk után csakis szocialista hazámat szeretem igazán.

Az előtte szóló felismerte a fogalmazásban a kihívást, s máris kontrázott:

- Pártunkat és kormányunkat, ide értve a tanácselnökünket is, mindenki szereti, de szocialista hazámat egyik se úgy, mint én, mert én véremet adnám érte. - Ezt lökte ki egy szuszra, és szomjasat, nagyot nyelt hozzá.

- Na, ez már megér nekem egy fröccsöt - intett a tanácselnök, s a csapos előteremtette a mondott italt.

És ettől mintha megoldódott volna a többiek nyelve is:

- Életünket a szeretett hazáért, ha kell, szocialista életünket és vérünket.

- Én meg a hazámat is meg mindenkit, aki itt van, mióta csak élek - kontrázott a helyi világ negyedik legegyszerűbb embere.

Ám a söntéspulton semmi sem moccant.

- Hát te, nyelves Zsiga? - szólított meg egy közeli figurát a tanácselnök?

- Én csak viccelni szoktam, Józsi itt a nagybeszélő.

Erre ez a Józsi:

- Pártunk és kormányunk után szocialista hazámat szeretem még úgy, hogy piros vérem adnám érte.

- A vér, ez már volt - intette le a tanácselnök, de az ember makacs volt: - Pártunkban hiszek én legeslegjobban az összes haza közül, szocialista hazámat is így szeretem a dolgos mindennapokban.

Eme új színezetű szóhalmazért meg is kapta a bort.

- Szeretem szüretem, házam a hazám - ezt a falu rebellise böködte ki magából, ki a kertek alatt mindig is okosnak mondatott.

Kihallatszott a derűs reakciók mögül, hogy a bejárat közelében alig fékezhetően röhécselnek valamin.

- Na, halljuk, mi a meglátás ott, a jobb oldalon?

Elkussoltak erre, de az egyik aztán énekelni kezdett:

- Akácos út, ha végig megyek rajtad én... eszembe jut az Erzsi, az ám!...

- Na jó ilyet mindenki tud! - lázongott az eddig tanácstalan sokaság. Aztán felugrott egyikük:

- Hiszen, mint tudjuk, s már a mi szeretett tanácselnökünk is hányszor megmondta, szabadság, szerelem, e kettő kell nekem.

- Szülőföld, ahol magyarul beszélnek, ahol születtem és felnőttem, az a haza, de még inkább a cucialista, ami most van.

- De amiért érdemes élni, dolgozni, amit úgy szeretünk, meg a többi kiváló hazafit is, Kossuth Lajost, Kádár Jánost, akinek e március tizenböködikét köszönhetjük.

- Lám, se szeri se száma az ösztönös hazaszeretetnek - szólt a tanácselnök, aki kezdett a szocialista megkötés mögül kihátrálni.

- Verset, fiacskáim, tudtok ti szép verseket a hazáról - súgdosott a tanító.

- Teremts minékünk egy boldog hazát, hallgass meg minket, Jó Kádár apánk.

A helyi világ legravaszabb embere hallgatta ezt a szóáradatot. Szerette is a hazáját meg nem is. Végül efféle ravasz megoldáshoz folyamodott:

- Minden rendőrben két dolog lakozik, egy rendőr, meg egy ember. Én a tanácselnök elvtárs után legjobban a mi körzeti megbízottunkat szeretem. Mert ő egy jó szocialista ember. Nem véletlen, hogy ő lett itt a szocialista rend őre, aki védi a szocialista hazát, és megböködi mindet, aki rossz.

Még mielőtt a zsűri értékelhetett volna, körbefordult székén a címében nevezett:

- Haza legyen a talpán, akit én szeretek, de éljen április negyedike, a nagy októveri szocialista forradalom okozója. - Szavaiból kitetszett, hogy kicsit előre jár az ünneplésben a saját számlájára.

- Ti az orosz fronton nem voltatok- szólt az öreg kovács, akinek jobb kezéről hiányzott három ujja.

- Na, ne keverjük ide a fasiszta időket! - hördült a körzeti megbízott - különösen ne, mert épp várjuk az imént kiérdemelt italunkat, igaz, koma?

Intett a tanácselnök, fröccsent a fröccs, aztán már ott is állt a pulton.

- Szocialista hazámat én is szeretem, de még nem vagyok eléggé méltó hozzá, még sokat kell fejlődnöm - próbálkozott valamelyik szomjas ember.

- Zöld erdőbe jártam, szoc hazafit láttam, el akart bujdosni, szabad-e dalolni?

- Barátaim! Ne fúljon anarchiába a gondolkodás! - csapott az asztalra a tanácselnök. - Tud még valaki valami újat csak egyszerűen a hazájáról, ahol születünk és meghalunk?

- Már ha van annyi szerencsénk - mordult megint a kovács.

- Vékszó - vakkant valamelyik a távolból.

- Haza és haladás!

- Az én halam? Az dehogy is ás. Úszik, mint hal a vízben, kádár a hordóban.

Bonyolult entitás voltában mindeddig képtelen volt kikristályosodni a szocialista haza, de ettől most végképp összezavarodott. Ráadásul az itteni hatodik legegyszerűbb ember kezdte elölről:

- Tanácselnök úr, szerinted mi volna?

- Micsoda mi volna?

- Hát a cucialista haza.

- Te jó ég, még itt tartunk? Ennél kicsit többet reméltem. Minden ünnepi beszéd azt sulykolta nektek, mi volna a szo-ci-a-lista haza. De akkor most elmondom megint.

A körülményekre méretezett fogalmazás kicsit hosszan érlelődött a tanácselnök fejében.

- Tudtok ti oroszul, igaz? Hány évig tanultatok? Legalább kettőig. És elkezdte énekelni, hogy: siroká sztraná majá radnája, mnoga vnyej leszóv paléj i rek.... nahát, ez a haza. Fordítsa le valaki! A tanító, akinek egy ideje már a száján volt a verssor: „nekem hazám e lángoktól ölelt kis ország, messze ringó gyermekkorom világa”, amit annak reményében tartogatott ajakán, hogy majd odasúghatja valamelyik arra érdemesnek látszó kocsmavendégnek, most nagyon behúzta a nyakát.

- Na jó, nem kell lefordítani, de tudná folytatni valaki?

Sokan kezdték erre köszörülni a torkukat.

-Ej úhnyem... vagy hogy a francba is van...?

Ezt már nem kívánta megvárni a kocsmáros:

- Imre bácsi! Engedelmeddel én inkább zárok. Mindenki menjen haza.

Na na! Rendkívüli nyitvatartást rendelek el! - így a falu első embere. - A molnárunk még nem vallotta meg, mit őröl a fejében.

- Hát szabad szólnom?

- Most az egyszer szabad.

- Haza, nemzet és nyelv, három egymástól válhatatlan dolog. Szocialista? Ki ez utolsóért buzog, az első háromért áldozatokra kész lenni nehezen fog. Kölcsey Ferenc után szabadon.

Pillanatra megállt a fröccs a levegőben.

- Na én ezt nem értem. Értetted te ezt, Borom elvtárs?

- Nagyon hadartál, mondjad el mégegyszer! - szólt a téeszelnök.

A molnár, mert nem szerette ismételni magát, ekként válaszolt:

- Hon a haza s bú a bánat, nyaljátok ki...

Nagy röhögés volt a fizetsége. Mikor az elült, a második felszólaló, ki túl volt már olcsón nyert borán, aszonta:

- További fröccsért tudnék csavarintani a dolgon én is egy még ennél is szocialistábbat, Imre bátyám.

- Szent ég! Túl magasra tettem a lécet. Zárjunk csakugyan, mielőtt lecsuk bennünket a mindenható!

Így tett pontot a tanácselnök az ünnepi eseményre. A söntés pedig máris sötétbe borult.

Kossuth semmit sem szólt, mert Kádár se.

Kihörpinték boraikat, hazamentek a legények. A szegények...

 

Pirított víz

A hét szenzációja: Pirított Víz. A mai technika és mai tudásunk színvonala mellett már szinte minden lehetséges.

Szökő

Először nem értettem, ahogy ezt megláttam, hogy mi is történik itt. Aztán rájöttem: szökőév van!

P.O.

Baricz meg Szakolczay

Szakolczay Lajos az ArtPhoto Galériában

Szakolczay legfőképpen irodalomkritikus, de gyakorta nyit meg művészeti kiállításokat.

Minden fellépése szuverén projekt. Tulajdonképpen mindegy lenne, miről szól maga a kiállítás, mindegy lenne ez ahhoz, hogy Szakolczay elmélyültet, emelkedettet és kitüntetőt alkosson. Azzal persze tartozik nyilván önbecsülésének és nekünk, mítosz teremtésre fogékony követőinek is, hogy ne tévedjen nagyot értékillesztés dolgában.

Ő az egyik nagy mítosz-teremtője Baricz Kati fotóművész mesés életének, a másik mellett, aki maga Baricz Kati.

Baricz Kati méltán lépett most kicsiny, de kézműves sugallatú kópiáival az ArtPhotó Galériában felvonultatott jeles nevek sorába. És lám, ott van persze, hiszen ki más nyithatná meg tárlatát, mint Szakolczay Lajos, akit valamiféle teenageri öröm kötöz a bariczi személyiség frissen és fáradhatatlanul csobogó patakzásához.

Bár kiállítási meghívóján oda sorolja magát, Baricz nem illik az u.n. kortárs fotográfusi képbe. Logikailag kortársa volna ő mindazoknak, akik trendi pózokban szellemi köldöküket nézegetik, és a kortárs művész címet teoretikus háttérembereik hangzatos nyilatkozatai nyomán maguknak vindikálják, de mégsem az, mivel a kifejezés - kortárs fotográfia - ím már fotótörténeti tényként kisajátíttatott, más megmutatkozási jelenségekhez kötődik.

Baricz persze fütyül a placeholder figurákra, és Szakolczay is átröppen e problematika felett. Röppen, igen, szelleme szárnyain, holott - sajnálatunkra - néha már bottal látni itt-ott, az irodalmi élet látványos berkeiben. Mindketten tudják jól, miként méltó társa egy művész a kor legjobbjainak.

Baricz nem trendi, mert túlságosan szuverén, őszinte és önfeláldozó, aki a művészként található értékeket önmagában keresi. Művész élete kalandos, játékos, nem másol sem céltartalmakat, sem stílust.

A Szakolczay szavaiban őt körülölelő mítosz nem ősi időkről szól, hanem inkább ontológiai gyökerű, azt meséli, hogyan épült fel s mit olvasztott magába a bariczi személyiség, hogy ”avantgárdnak is mondható, csak a művészetnek élő személyisége átlépett számtalan határt.” Baricz szemét Szakolczay istenáldotta instrumentumnak becézi, s említi a fonyódi kertet, mint organikus, növénycsodáival gyönyörködtető hátteret, melyből kiolvasható a mítoszi tudás. „Vagyis, hogy az angyali, gyakorta angyalokat is fogadó Paradicsom miként képes ösztönző erővé – a szépségen túl egyúttal az életerő tudatosítójává válni.”

Baricz most kiállított és sok évtizede exponált fotóinak jelentős részét azért nem mutatta be sehol, mert valaha túl szépnek találta. Szakolczay az értés fényébe öltözteti e hajdani attitűdöt. Szerinte Baricz „lázadásnak fogta föl az extrém eseteket. Kompozíciós bravúrral azért akart kilépni a megszokott térből, hogy újabb, azaz egyedi, csak rá jellemző „Bariczkatis” teret teremtsen. Ehhez saját teste és mitológiai rendszere is segítette, ...”szimbólumokban bővelkedő poétikus invenciója.”

Szakolczay szóba hozza a fonyódi kertet, ahol Baricz ma él, s amit okkal „apám kertje”-ként nevez, s ami számtalan fotográfiai képre formáltságában valóban a rejtélyek kertje lett. Ennek kapcsán említi az Utolsó vacsora című monumentális kompozíciót is, ami, „az egyedüllét, a fájdalmas magány képi döbbenete. Hol vannak a társak, a barátok, akik oldani tudnák a csendet, a rettenetet? (Egy későbbi sorozatban Baricz Kati a tizenkét férfi – tizenkét apostol – aktfotójában megteremtette a lehetséges „vacsoravendégeket”.) Ezer jelképi lelemény közül hadd emeljem ki a műveltségélményről tanúskodó mozzanatot! A Leonardo festményén szereplő, Krisztus fejét kiemelő ablak-fény glória a mostani fotón a fonyódi kert jelmezarzenáljával bravúrosan visszahozatott.”

Csupán azért említjük most e szavakat, mert szeretnénk kimondani, hogy Szakolczay Lajosban Baricz Kati önmagához méltó, értő álmodótársra lelt, aki szerint „fontos a technika, de még fontosabb az esztétikai érték” és „a Baricz Kati-féle univerzumban a kettő összetartozik.”

„Mivel ragad magával a Baricz-fotó? Avval, ahogyan szinte fény-lélegzetet vesz, és a körülötte lévő környezetet is szinte sokkolja.”

Szakolczay nagyszerű képelemző leírásokkal tisztelte meg az ArtPhoto Galéria kicsiny terében szorongó híveket Fénertől, Kornisstól egészen D-Vektorig, ki utóbbi csak a bejárat küszöbén szorongott, nem tartva persze ezt méltatlannak magához, dehogy, hiszen még a nagy Kincses is beérte a kint rekedt sokaságban a járda távolabbi szegélyével.

Mindeközben a kiváló Szakolczay ontotta odabent esztétikai felismeréseit, például, hogy „a Jel című képen (1995-2016) a háromszöget adó test például az isteni tökéletesség (harmónia, arányosság, stabilitás) jelképe, míg a Fannin (Rádpuszta, 2013-2016) az a tüllkendővel félig letakart, végtelenbe nyújtózó, szállni kívánkozó, átszellemült alak boldogság faktora igézi meg a szemlélőt, amely akarva-akaratlan a korpusz megfeszítettségét is sugallja.”

Lánymodelljeiben, létezésük megfotografált titokzatosságában ott bujkál Baricz Kati mag is. Szakolczay meglátásában: „Eme átváltozásnak nem kevés költői sugallata van, és annál is több álom-valósága. Azonosulás, lelki hullámhosszon való egyezés a masina elé kívánkozó, vagy kért-csalogatott szereplővel. Mert, hogy Botticelli Vénuszát újrateremtsük – a nagyméretű kompozíció összes hatásmechanizmusát egy képbe tömörítő Lídia (1994-2012, Lambda print) ilyen kép –, egy kissé magunknak is Vénusszá kell válnunk. Baricz Kati az érzékeny, világra és szépségre nyitott „átváltozó-művész” minderre képes.”

Kincses mindeközben, ott a járda szélen megvallotta régről magában hordott fotográfiai pillanat-álmát: elkapni azt, amint egy szarvas hím agancsát a földre hullatja. Igen, dédelgetünk magunk is efféle elkapás-ábrándokat. Ezekhez már csak fotográfussá kéne lenni.

Szakolczay, ki Baricz műtörténeti múltba ágyazódó mitologikumának patináját értőn fényezi, végül kimondta az utolsó összegző mondatot: „A szépség bűvöletében, és ahogyan korábbi tanulmányomban írtam, a szépség fájdalmában él. Sosem akar ezektől szabadulni, hiszen ebből a furcsa kettősből születik fotóinak kozmosza.”

Baricz pedig eme fájdalmat magáról értőn lesöpörve villanyt olttatott, s miként szokása, most sem bírta ki egy csacsogó mini-performance nélkül.

Valamivel később láttuk aztán, amint az ősz mester, ki megcsillantotta az ArtPhoto Galéria kicsiny, de fényben és otthonosságban gazdag kiállítótermében szelleme újabb gyöngyszemét, s akinek efféle gyöngyei sokaságából kiállítása talán még sosem volt, pedig megérdemelné, hitvese oldalán lassan beleolvad a Bartók Béla úti messzeségbe. Mintha botja ezúttal nem lett volna vele. Ez valamelyest megnyugtatóan hatott.

A Baricz performance (kis csalás, persze, mi ebben vagyunk jók :-)