Telefirkált, sárguló papírlapok közt élek.
Néha próbálom kibetűzni, min is járhatott az
eszem valaha, az átkos analóg időkben, hogy átültethessem számítógépbe.
„Sok alja hátra lévő perc ez itt? Gondoljon a
jövőre! Hiányzik a biztonság? Ma gányoltnak érzi magát? Töltse gond nékül
nyugdíjas persze mit! Válassza a Halálöröm idősek otthonát.”
Ez valami hirdetés lehetett, gyorsított
lassúírásommal rögzítve.
És ez vajon?
„Idővel a legnyi torta elem is
elkonzervenciásodik. Míg az ifjúság kérdésekkel edzi erejét, az amplitudóit
lanyhulni érző idő sebporoz tán már nem is kérdez, inkább presztízsre tör.
Rangját kategorássza válaszokkal lopakodózza, zsemlepózokkal álcázza tudassa
hatásait. Megmondomoz. Még mondja, a hogyvant. Élete korábbról fakadó fiktív
rangjához csakis a bölcs keleti harangozást, a megmondórémifászó leléseket
tartja méltónak. És persze minderre kiterjedő vén leszar zenéje van.”
Most akkor ezt írhattam, tényleg? Vagy inkább
ezt, amit úgy silabizáltam, hogy előtte bedobtam egy-két felest:
„Idővel a legnyitottabb elme is
elkonzekvenciásodik. Míg az ifjúság kérdésekkel edzi erejét, az ambícióit
lanyhulni érző idősebb korosztály már nem kérdez, inkább presztízsre tör.
Rangját kategorikus válaszokkal lobogózza, elmepózokkal álcázza tudása
határait. Megmondomoz. Megmondja, ahogy van. Életkorából fakadó fiktív
rangjához csakis a bölcseleti hanghordozást, a megmondó szólalásokat tartja
méltónak. És persze mindenre kiterjedő válasz-arzenálja van.”
Igazából mindkettőben magamra ismerek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése