Budapesti mutatványok

Az esküvőkellékesektől csórtam el ezt a palackposta ötletet.
Ezúton hívom január 31-i  kiállításomra olvasóimat:

Budapesti mutatványok
Suzuki Ház Pagoda Galéria
Budapest, Egressy út 17-21

BORONGOK

Csak nem vírus talált rám? Ma a szokottnál is jobban nyomja valami a begyemet. :-)

A társadalmi harmónia egyik legnagyobb akadálya az ember a maga hiúságával, mohó becsvágyával, úrhatnámságával.

Hiúság, becsvágy, úrhatnámság, önmagukban véve életképes adottságok. Ráadásul, az ilyen vonásaiban kiteljesedni képes ember megnyerő aurát sugároz, szórakoztató, adakozó, kollektív javakat előteremtő, gyakorta még bölcs is tud lenni – persze mindaddig csupán, amíg nem sérti valami a hiúságát, nem keresztezi mások becsvágya az övét, vagy nem kíván nála is nagyobb úr lenni valaki. Milyen kár, hogy társadalmi közösségben ez könnyen bekövetkezik!

Hiúság, mohó becsvágy, úrhatnámság gyakorta árt, mert oly hatalmasra képes dagadni, hogy még felismert önnön tudatlansága sem képes megtorpanásra bírni az embert.

Na de mi az, hogy tudatlanság? Végül is, aki tud jól álcázottan csalni vagy hazudni, például, tud húsos fazekak körül ügyesen tülekedni, vagy szociális antagonizmusoktól szorongattatva képes megkaparintani túlélése feltételeit, az már tud valamit, ugye, amit mások meg egyáltalán nem tudnak.

Az élet eredendően nem a nemek kollektív létéről szól. A születetten falánk disznó is – bár egy az ól - lerágja annak fülét, aki nem törekszik eléggé arra, hogy az ő fülét lerágja.

Így festek ma, na, csak a szaros kis GÖELEVEN szerint.

Ennél akad persze rosszabb is:

Dolmányos varjú galamb tetemén

Festők festményükön

...de nem simán önarckép!

Szerdán nyílt meg a pesterzsébeti Gaál Imre Galériában (Kossuth Lajos u.39.) Tóth József Füles kiállítása, melyen a szentendrei festők játékos (csaknem 40 darabból álló) arcképcsarnokát vonultatja fel.

Játéka lényege, hogy a festőkről készült fotóportréinak mindegyikét valamelyik, a szóban forgó személy alkotásáról készült reprodukcióba applikálta bele. A képzőművészek Fülesre jellemző poénos leleménnyel pózolnak tehát saját festményük szerves részeként.

Minden „portré” mellett látható az érintetlen festmény is, helyszűke miatt, sajnos, csak reprodukcióban, ám a festők hamar megbocsátották ezt, hiszen így is egy nem mindennapi, jó hírüket öregbítő Füles mutatvány részesei lehettek.

Vájtszeműek figyelmét érdemes felhívnunk rá, hogy a fotográfiai elem megjelenése, pontosabban grafikai hatású beillesztése által miként konfigurálódik újra pszichésen a térérzet. E hatás finom súrlódásai a síkszerűséget célzó festői felfogással érdekes tűnődésekre késztetnék talán még Roland Barthest is. (Na, csak vicceltünk - de egyébként tényleg! :-)

A Galéria külön termet áldozott Füles mester másik kedvelt és befejezhetetlen játékának, melyben asszociációkra és formatársításokra igen fogékony képzelete nyomán, a montázsolás módszerével világhírű festmények között teremt játékos kapcsolatot.

Ez a tematika különösképp a vidámság és kacagtató poénok terepe.

Aki nem ismeri az eredetiket, bizony tévedésbe eshet, oly tökéletesen applikálta egybe az egymást soha nem látott részleteket Füles megalkuvást nem ismerő animátor társa, Pálffy György.

Március 3-ig látható a tárlat, 10 és 18 óra között.

Részünkről a szenzációs 23E busszal élmény volt odautazni J)

Megvalljuk, bár ott voltunk a megnyitón, s erőlködtünk, hogy valami fotográfiai bajkeverést összecsapjunk, bénítóan hatott ránk Füles mester nagyszabású tárlatának ámulatba ejtő kivitelezése,  így csak egy butácska lábramenéssel tértünk meg otthonunkba, amit most rejtvénnyé applikáltunk.

Kérdés, hány láb látható a képen?

Beküldési határidő 11 óra.

A Felbontás Oltára

Bemutatkozott a Magyar Fotográfusok Házában a svájci Pictet&Cie bankhálózat. 2008-ban alapított fotódíjukat a világ legnagyobbjaként aposztrofálja a sajtó.

A Pictet Díj igazgatójának jelenlétében (aki maga is rágódott keveset fenntartható fejlődésre nagy figyelmet áldozó missziójuk fontossága fölött :-), egyenesen az Emberi Erőforrás Minisztériumának helyettes államtitkára (!) nyitotta meg a kiállítást, melynek pályázati tematikája ezúttal az ERŐ volt (maga az eredeti POWER szó többet jelent, én hagytam volna úgy, illetve, amilyen bátor vagyok, ERŐ s HATALOM-ként vagy ERŐ mint HATALOM-ként fordítottam volna.

A tizenkét díjazásra kiválasztott fotográfus portfólióit a díjadományozó 2-2 – kevés kivétellel - igen nagy méretű fotóval reprezentálja Budapesten, mintegy ezzel is hangsúlyt fektetve politikai aspektusukra, mely a POVERt mindenképpen valami nagy és a civilizációs rend s biztonság határait és lehetőségeit reprezentáló megmutatkozásban keresi. A tizenkét kiválasztott fotográfus pályázati anyagáról mélyebb érdemi benyomást szerezhettünk volna, ha szerényebb – és bizonyára még így is átlagon felüli – méretben valamennyi beküldött fotót falon láthattuk volna.

Az első díjat francia fotográfus nyerte. Az utcai zavargásokat kihasználó fosztogatókról készült pillanatképe egyedül uralta azt a falat, amit nem rég Stalter György csak több, igen nagy méretre felhúzott képével tudott betölteni!

Visszás érzéseim támadtak a kiállítás láttán, persze ezeket olyasféle autonóm művésznyavalygások motiválhatják, amik jócskán kimentek a divatból. Ma a világunk sorsárol folytatott média-purparlék nyomulnak a magát művésznek szánó és képzelő új generáció hivatástudatába.

Mondhatjuk, hogy az ERŐ megkérdőjelezhetetlen hatalomként jelenik meg az ember életterében, a borulékony államrend mögött, vagy amikor a hatalom intézményei nyomulnak a maguk apparátusaival. A társadalmakat irányító politikai hatalomnak egyik legnagyobb aduja a nyers emberi erőből akkumulált erőszak-erő, aminek nagyságát akkor fogjuk fel igazán, mikor zabolázhatatlanul kilép nyugalmas medriből. Hatalmas erő potenciál rejlik a tudományos munkálkodásban is. Ám a civilizációnkat érő kataklizmák idején – cunamik, hurrikánok nyomában - hamar belátjuk, mennyire nevetséges semmiség minden emberi erő az univerzum természeti erőkészleteihez képest. (Ráadásul: a leginkább tisztelendő tény és maximális nosztalgiával eltöltő dolog számomra, hogy mindez kezdetben egy pontban volt! – Na és, hogy ilyen az én életemben már aligha lesz - megint! :-)

A hatalmasok – és közéjük soroljuk mind nyilvánvalóbban a pénzvilág intézményeinek irányítóit is – szeretnek fürdőzni abban a gondolatban, hogy kezükben van a Föld sorsa, és fejükben mind ama felelősségtudat, ami kezükbe adta a fejlődés gyeplőjét is, ami nélkülük a lovak közé lenne dobva.

Amit a hatalmasok tesznek velünk és a világgal - mindenek előtt saját hatalmukat menedzselve - az a nagypolitika, a rendelkezésükre álló Föld-felület berendezésének elvei és felsőbb belátás igazolta módszerei. Az efféle indíttatású hatalmi igyekezet szereti azt mutatni, hogy értünk, a mindennapokat fizikai munkával görgető emberekért van. Ma a politikai propaganda (hasunkba lukat beszélni) tömegkommunikációs arzenálja igen hatalmas, ám egy becses trófea nélkül mit is érne a nagypolitika imázsa, mit is érne a művészet címkéje nélkül?! Fegyverét nem csak gondolatnak, hanem érzelemnek is! - mert hogy mindenből, amit a politikai hatalom kezébe vesz, fegyver leszen.

Szóval a nagypolitikát játszó hatalom szereti a maga politikai szócsövének tudni a művészetet is. Itt ugyan antagonizmus lappang, de hatalommal mindent, még az antagonizmust is meg lehet dolgozni.

A Pictet&Cie pár éve fejébe vette, hogy a Föld megmentéséért propagandisztikus lépéseket kell tennie, aminek a megnyilatkozási formája természetesen politikai. A Pictet Díj keretében kiírt témák ezért világra szóló horderejűek. Sztéjtmentjükből kiderül: remélik, hogy a tömegkommunikáció globális vizuális kutakodásainak terméséből merítve egyben az ábrázoló művészetet is maguk oldalán tudhatják.

Tettenérési pont!

Talán az efféle hatalmas tudatlan erők sodorják az egyenlőség jel két oldalára a vizuális kommunikációt és az ábrázoló művészetet!

A Prix Pictet díjazottjai, akiket kifejezetten politikai reprezentációra sűrített terjedelemben a Mai Manó Házban is felvonultatnak, zömében professzionális fotográfusok, professzionális háttérerővel és technikával támogatva fényképezik a civilizációk forrongásait, a háborúkat (hadi potenciál),a természeti katasztrófákat, mint például az óceánok elszennyezése. Egyfajta protokolláris körültekintésre utal, hogy felbukkannak a benyújtott portfóliók most látható szűk kivonatában olyan képek is, amelyek az ERŐ zászlaja alatt semmi mást nem közölnek, mint hogy a hatalom szereplőit is a kivételes erő hozza a felszínre. Itt van például a kiállítóterek egyik, tengely irányban messze kitekintést kínáló főhelyére illesztett óriási Clinton mellkép, amint ez a nagy ember a fejlődés fenntarthatatlan állapotai felett borong valamelyik kongresszusi pulpitus mögött. Arca semmivel sem mond többet a művészi üzenetet firtatóknak, mint amit feleségem arca kifejez, amikor este rádöbben, hogy elfelejtett jó időben leugrani vajért és kenyérért.

A művészeket bizonyára képes a Prix Pictet a maga oldalára állítani, ám hogy a művészetet magát is, az ebből a kiállításból nem derül ki.

A művészet lényege egyfajta irracionális tudás közvetítése, amivel a nagypolitika ugyan mit is tudna kezdeni? Az irracionális üzenetek befogadhatóvá formálása olyan adottságot és gyakorlatot igényel, ami persze a propagandában is ki tudja fejteni aktivizáló erejét. Egy rendesen megkomponált kép azonban ettől még nem lesz művészet. Épp ezért oly könnyű a széptevéssel megrekedni, érdektelenség vákuumába (két u, csak M.F. barátom kedviért :-) kerülni. Ha a falra kerül egy jól elkapottnak tűnő, heves alvilági pillanat, gondolkodunk-e azon, hogy a fotográfus hogy került oda? Az efféle fontos tettenéréseknek a fele színház.

Az esztétikai rend vagy a kompozícióban ható különösség, ami a komponáló és aztán a befogadó érzékét egyaránt befolyás alá vonja, arra való, hogy a befogadó készségét élénken tartsa, figyelmét irányítsa, pszichés aurát kölcsönözzön valamely témának. Az esztétikai jellegzetesség azonban az ábrázolásnak - egyáltalán, a vizuális megjelenésnek – csupán egyik eszköze, és riportfotózáskor egészen más egyéb lényegi vonásokkal társul (pl. hitelesség) mint a művészi gondolat, ráción túli felfedezések közvetítése esetén.

Itt, Prix Pictetéknél nincs nézői szabadság, illetve van, ha neked van, de itt azt illik tekintened, amit ők, a nagypolitikában gondolkodók tekintenek. Ezért néz Clinton akkorában és oly ambivalensen, s nem pedig én J)

ERŐ! Számbavehető-e minden, ami valóban fontos és veszélyes?  Szó sincs például arról, hogy micsoda ördögi erő lakozik a kollektív vallási hitben! (Persze efféle téma leginkább teátrális külsőségeken át lenne fotografálható.)

A Ház bájos programkoordinátora, aki nyelvtudását a globális gondok, a fenntartható fejlődés és efféle fontos kérdéskörökben edzette, készséggel kalauzol a méretes fotók között, és tájékozottan érvel, miért is oly fontos itt minden egyes kép. Illetve kedvesen rálegyint az óceán hátán szétterülő olajszennyezések apropóján készült légifelvételre, ami a roppant hullámokban tornyosuló energiát lélegzetállítón tárja szemünk elé, és azt mondja: „Hát igen, tudjuk, photoshop!” – s már suhan is tovább. Ha nem lenne ilyen bájos és okos, most kellene visszaküldenem az ugratóba. A photoshop a vizuális gondolkodás egyik csodaszerszáma. Hatására a dilettánsok seregekbe verődnek és jól szembeötlen elsüllyednek. Na persze, a művész, aki photoshopol (belepiszkál), az meg, bizony, könnyen félresodródik a statisztikai tényekről gondolkodók látóteréből. Daniel Beltrával ez most, szerencsére nem esett meg.

A rangos bank erőt mutató hatalmas kópiáinak némelyike akkora, hogy érzékeim arról győzködnek, magam is a képen belül állok. Ez, egyebek mellett, az Elképesztő (oltári) Felbontásnak is köszönhető.

Látom is a kortárs fotóst, amint a Prix Pictet Aided Resolution – magyarul csak PPA Felbontás -oltára előtt imádkozik leborulva, a világmegváltó vizuális kommunikáció mindenhatóságát dicsőítve.

Fal és függöny

Ma megnyílt a Fészek Galériában Szamódy Zsolt Olaf kitűnő felbontású képeinek kiállítása, a Fal és függöny mögött, Kína

Képünkön az eseményen résztvevő szláv delegáció - hála a birtokukba jutott korszerű technikának - feltehetőleg egyenes fordításban tolmácsolja épp a megnyitó szavakat Kelet-Európa több égtája felé.

Fele mell!

Minap, ím, ezt olvastuk a friss olvasnivalók között: A VÁLSÁGNAK VÉGE.
Mintha egy számítógépes cég hatáskör-túltengésben szenvedne. 2013 lenne a felemelkedés éve?
Nem akartunk hinni a szemünknek,

ám aztán - hála tudásunknak! - digitálisan mégis sikerült felemelkednünk.

D-Vektor

Na, igen, de fele  mellkedés azért szerényebben és hihetőbben hatna!

Pesövé Ofszi

gesztusokrul

A művészeti alkotások terén, akár csak a fotóban is, számtalan esztétikai értékű forma lehetséges, de mindegyiknek van sajátos belső rendje, kibomlásának rejtett szabálya. Kis részben tanulhat az ember ezekről valahol, de a legnagyobb részére születni kell.

Azért szóra érdemes ez, mert betolakodott s jelen van már jó ideje a művészettel foglalkozók tettei terén – na és a közösségi terepeken - a gesztus. A gesztus azonban esztétikai értelemben formátlan, lényege vagy nem esztétikai vagy nem eredeti.

A gesztus interakció, amit gyakran társadalomkiritikai (ízléskritikai) impulzusnak szán kiötlője. Néha helyfoglalási kísérlet az érdemlegesség lefedettnek látszó palettáján, vagy csak szereplésvágytól motivált tudatlan lökdösődés.

A művész-gesztusban megmutatkozó metakommunikációs kezdeményezés („Örülök, hogy ezt ide írhattam a falra”, „Szeressük vagy legalább lökdössük egymást gyerekek!” stb.) értelmét visszaigazolni, nos, ebben a művész-belterjesség köre és a befogadó egyformán illetékes lehet. Ám a művész szakma általában megelőzi a befogadót: akolmelegből történeti aurát generál a gesztusnak, és a gesztustevőnek általában elég is ennyi: azt nézi, kedvez-e neki a mérleg nyelve, s hogy aztán ki mit piszkált a mérlegen, szóba se jön. A befogadó meg, ahogy később itt-ott lapozgat, a történeti piedesztál láttán csak néz, mint a moziban, csak néz, mintha valami fontosról lemaradt volna.

A gesztus, meglehet valamely művésznek a tette, s így szociális hovatartozásának szegmensét tekintve mondhatni: művészeti tett, mégsem művészet-tett. Márpedig a művészet terén egyedül ez utóbbinak jár/járna ki a maradandóság reménye.

Az sem semmi, ha úgy teszel-veszel, hogy elismer hazád vagy akár tágabb civilizációd szellemi közössége, ám belülről jön a legnagyobb kihívás: maradandót alkotni tudni. Mondhatnánk: magával szemben őszinte művész nem gesztikulál.

Maradandót alkotni, a művésznek ilyesmire csak a remény jut, na, gyakran a valószínűség, a nagy valószínűség is akár, de sosem a bizonyosság.

Igazi tiszteletet a művész-gesztusok nem ébresztenek, mert általában azt a benyomást keltik, hogy ilyesmivel élni akárki tud: odacsinálni, lökdösődni, metakommunikatíve szitkozódni. És lám, mind nagyobb hévvel zúdul körénk egyfajta viszonzó áradat, a létbizonytalanság feszültségét múlató, helyenként duhaj gesztus, a szemfényvesztés, a tülekedés, az odarondítás meg a feltűnési viszketegség látványos vakarása.

Némi igazság e gesztikulálásban is vagyon. Annál is inkább, mert a napi húsosfazék az a húsosfazék, az élet az az egyszeri kaland, a történelemkönyv meg a történések tükre. Aki képességeivel nem tud elismert magasságokig kibontakozni, az eleve nem jut sem ennek, sem annak a közelébe.

Kallódó megmutatkozás

Gesztusbékák vonulása, mint ellengesztus ellengesztusa

Fotógesztus ellengesztussal

"Festékünk nekünk is van!"

Gesztusműalkotás körött ellengesztusok

Városligeti éjszakában ellopott Olof Palme dombormű (bronz!!!!) gesztusértékű pótlása

Mi a f...

Textilművészeti darab gesztushelyzetben

Ellenbátorkodás



















Ja, igen! Elsők között szokták emlegetni Duchamp Forrás néven kiállított piszoár-kagylóját a múlt század elejéről. Az klasszikus, művészeti ízlést támadó kommunikációs gesztus, és ünnepélyesen tagadjuk, hogy Duchamp eme tettének bármiféle esztétikai értéke lenne, lévén, hogy általa, gondolataitól illetve érzéseitől vezérelve semmiféle matéria nem került megformálásra.
A piszoár-kagyló gyártója, na igen!  A formatervezőt esetleg illetheti dicséret :-))

csövesek

És hogy mennyire igazam volt december 27.-én, íme itt egy újabb példa:

Feltételezem, romkocsmai randalírozókról van szó, akik hajnalig itt nyüzsögnek, s alighanem nőről, aki, ha kicsit iszik, az élő csőbe is beleköt.

Újévi mesénk

- Mit vackolsz ott, édes BogaRAM! - kiáltott a macska a patakban szörföző halra. Az meg fejét kidugva telikopoltyúból visszakérdezett:

- Nem MegaRAM? - Úgy kérdezte, mint aki kicsit hal.

A macska, félre dobva únt egerét, mancsával már le is csapott. - Na ez fájl neked?

A hal meg:

- Fájl bizony, úgy hogy elmentem. Pécézz ki mást magadnak! Én frissítek egyet.

És már ott se volt.

- Na látom, mekint fosol. - Semmi válasz. - A vírus doboljon a hólyagodon! A vinyód omoljon össze! - zárta le a macska a kudarcba fulladt próbálkozást.

Aztán tett még egy próbát:

- Hanyadikra frissítesz?

- Csak simán ikra - jött valahonnan a mélybe lejtő homokpad felől a válasz. - De ha akarod, fájlfenntartó frissítéseket töltök le.

- Na, ne hülyíts, de tényleg! - akadékoskodott a macska. Ám mert nem szívesen jött volna ki a dologból a nehéz felfogás látszatával, hozzátette aztán:

- Aha! Millió pont nulla.

utolsó dorbéz

Újév előtti utolsó dorbézolás az ATM társaságában :-))