gesztusokrul

A művészeti alkotások terén, akár csak a fotóban is, számtalan esztétikai értékű forma lehetséges, de mindegyiknek van sajátos belső rendje, kibomlásának rejtett szabálya. Kis részben tanulhat az ember ezekről valahol, de a legnagyobb részére születni kell.

Azért szóra érdemes ez, mert betolakodott s jelen van már jó ideje a művészettel foglalkozók tettei terén – na és a közösségi terepeken - a gesztus. A gesztus azonban esztétikai értelemben formátlan, lényege vagy nem esztétikai vagy nem eredeti.

A gesztus interakció, amit gyakran társadalomkiritikai (ízléskritikai) impulzusnak szán kiötlője. Néha helyfoglalási kísérlet az érdemlegesség lefedettnek látszó palettáján, vagy csak szereplésvágytól motivált tudatlan lökdösődés.

A művész-gesztusban megmutatkozó metakommunikációs kezdeményezés („Örülök, hogy ezt ide írhattam a falra”, „Szeressük vagy legalább lökdössük egymást gyerekek!” stb.) értelmét visszaigazolni, nos, ebben a művész-belterjesség köre és a befogadó egyformán illetékes lehet. Ám a művész szakma általában megelőzi a befogadót: akolmelegből történeti aurát generál a gesztusnak, és a gesztustevőnek általában elég is ennyi: azt nézi, kedvez-e neki a mérleg nyelve, s hogy aztán ki mit piszkált a mérlegen, szóba se jön. A befogadó meg, ahogy később itt-ott lapozgat, a történeti piedesztál láttán csak néz, mint a moziban, csak néz, mintha valami fontosról lemaradt volna.

A gesztus, meglehet valamely művésznek a tette, s így szociális hovatartozásának szegmensét tekintve mondhatni: művészeti tett, mégsem művészet-tett. Márpedig a művészet terén egyedül ez utóbbinak jár/járna ki a maradandóság reménye.

Az sem semmi, ha úgy teszel-veszel, hogy elismer hazád vagy akár tágabb civilizációd szellemi közössége, ám belülről jön a legnagyobb kihívás: maradandót alkotni tudni. Mondhatnánk: magával szemben őszinte művész nem gesztikulál.

Maradandót alkotni, a művésznek ilyesmire csak a remény jut, na, gyakran a valószínűség, a nagy valószínűség is akár, de sosem a bizonyosság.

Igazi tiszteletet a művész-gesztusok nem ébresztenek, mert általában azt a benyomást keltik, hogy ilyesmivel élni akárki tud: odacsinálni, lökdösődni, metakommunikatíve szitkozódni. És lám, mind nagyobb hévvel zúdul körénk egyfajta viszonzó áradat, a létbizonytalanság feszültségét múlató, helyenként duhaj gesztus, a szemfényvesztés, a tülekedés, az odarondítás meg a feltűnési viszketegség látványos vakarása.

Némi igazság e gesztikulálásban is vagyon. Annál is inkább, mert a napi húsosfazék az a húsosfazék, az élet az az egyszeri kaland, a történelemkönyv meg a történések tükre. Aki képességeivel nem tud elismert magasságokig kibontakozni, az eleve nem jut sem ennek, sem annak a közelébe.

Kallódó megmutatkozás

Gesztusbékák vonulása, mint ellengesztus ellengesztusa

Fotógesztus ellengesztussal

"Festékünk nekünk is van!"

Gesztusműalkotás körött ellengesztusok

Városligeti éjszakában ellopott Olof Palme dombormű (bronz!!!!) gesztusértékű pótlása

Mi a f...

Textilművészeti darab gesztushelyzetben

Ellenbátorkodás



















Ja, igen! Elsők között szokták emlegetni Duchamp Forrás néven kiállított piszoár-kagylóját a múlt század elejéről. Az klasszikus, művészeti ízlést támadó kommunikációs gesztus, és ünnepélyesen tagadjuk, hogy Duchamp eme tettének bármiféle esztétikai értéke lenne, lévén, hogy általa, gondolataitól illetve érzéseitől vezérelve semmiféle matéria nem került megformálásra.
A piszoár-kagyló gyártója, na igen!  A formatervezőt esetleg illetheti dicséret :-))