GÁTI KITÖRT

Próbáltuk mi leteperni, próbáltuk ráhúzni konvencióink l'art pour l'artra szabott kényszerzubbonyát, aztán mégis kitört.
Kínálkozott egy kedvező pillanat a Zsidó Nyári Fesztivál alkalmából a Budapest Galériában, és ő minden erejét bevetette.
Hoppon maradtunk, álltunk körülötte (na, legyünk pontosak, Keleti Éva ült!) és bámultuk ezt az eruptív megmutatkozást.
Jöttünk ünnepelni azt a Falusi Marianntól, Fáy Miklóstól rangosított pillanatot, amikor a látható fölött átveszi méltó uralmát a látás.
Gáti kitörésének mindent, még az ímmár megkövült posztmodern konzervativitást (micsoda hülyeség! :-) is lebíró utolsó és elhagyhatatlan érve a méret. Csak nagy képek! Hallásra olcsó felfuvalkodottság. Ám egyszerre passzol a térhez és mindahhoz, amit Gáti az életben lát és maga rendezte tárlatában kínál. (Kurátor persze volt, ilyesmi kell ma, s ezúttal névleg is passzol a kitöréshez: Török Tamás.
Gáti tárlatán az impozáns képméreteknek köszönhetően jut szóhoz igazán a képtónusok oly fontos szerepet játszó, hibátlan szövete.
Aki érti a digitalizált fotószakmát, tudhatja, rengeteg szöszmötölő munka van a tónusok végső minősége és lényegi hangsúly-viszonyai mögött, és nem azért, mert a technika, a fótóapparát gyarló, hanem mert a valóság képszélekről, esztétikaiságról mit sem tudó mindenkori vizuális mivolta és e mivolt felett uralkodó véletlen az, ami gyarló. Az értelmes gondolat azonban - akár csak a fotográfiai is - a véletlennél messzebbre céloz
Mondhatjuk bátran, Gáti kitöréséhez jelentősen hozzájárult a digitális képmegjelenítő technika. A fotó eljutott a minőség teremtés olyan szférájába, amiről az analóg gyakorlat nem is álmodhatott.
Ezért térnék vissza arra, amit fentebb már írtam, hogy a kezdetektől trendi látott helyett a látás itt a meghatározó, úgy is, mint kulturális értékét tekintve vitatható, ám mégis vitathatatlan képi érv.
Gáti esetében a fotografikus látás egyszerre pszichés és technikai. E kettő elválaszthatatlan egyneműsége az ő esetében a tökéletes, felbontásában szinte korlátlannak tűnő fókuszáláson és ennek ellentétén, a defókuszáláson alapul. Pontosabban (de ezt már csak akadémikusok olvassák ám! :-) a defókuszálásban rejlő újfajta vizuális minőségre való fókuszáláson!
Nincs itt semmi társadalmi blabla, a szociálisan lojális gondolkodás színtiszta tagadása jellemzi Gáti látását, miközben dominánsan egyre inkább az ember világára koncentrál. Mostani tárlatán minden méretbeli nagyság és tűélesség az emberi és a technikai érzékelés bámulatos tartalékait hangsúlyozza.
Már látszik, hogy több ez, ami ma a fotó terén zajlik, mint digitális forradalom, ami majd aztán kifárad, s aminek üszkös terepét átveszi/visszaveszi majd valami újracímkézett, ám hierarchikus voltában ősrégi rend. Nem, itt az ember további lehetőségeinek felkutatása zajlik! Két vonalon halad ez a dolog előre: a technikában és az általa ösztönzött gondolkodásban. Az optikába beépül a képesség, a fényképezőgép vázakba pedig a tudás, és előtérbe kerülnek azok, akik értik, hol rejlik ebben a szellem szabadsága. Nem kézenfekvő ez mindenkinek, sőt, vannak, akik meg is vetik e lehetőségeket. Meg sem látná, de hiába is látná meg Gáti némely témáját egy lomográfus.
Itt van például a Zöldséges rekeszek című fotó. A műanyag rekeszek képszéltől képszélig tónus-hibátlan és mellbevágó tengere: a rend atomszerkezete, és ugyanakkor mindezt uralják az akár nemtelennek is mondható, de a hibátlan élességkontrolltól és a síkbarendezettségtől felmagasztosult fólia-áramlatok.
Jó sok évvel ezelőtt összetalálkoztam Kerekessel a filmmúzeum előtti zebrán. Míg zöldre vártunk, kihúzott a zsebéből egy kétszázas Nikon makro lencsét és kérdezte, megvegye-e, olcsón kínálja valaki. Mondtam, én annyit azonnal adok érte. Megveszem, mondta erre ő oly dölyfösen, hogy a kresz lámpa is nyomban belezöldült. Nem tudom, mit kezdett aztán azzal az objektívvel, hiszen nem az ő világa. Gáti érti igazán azt a defókuszáló szimfóniát, amiben ez a lencse oly csodálatos.
Igen, megkockáztatnám, a gátii érzék legsajátosabb sajátja négy közül az egyik fotográfiai fenoménben, a fókusz-defókuszban mutatkozik. Jellemző képeire egyfajta költői életlenség, mely a matériát energiává visszaoldja. Hencze Tamás, a festő próbálkozott az életlenkedéssel, ám ecsettel csak pszeudo-valóságokig juthatott. Érdekes mód e tárlaton (ÉRZÉK - Képek az antroposzférából) épp ezek a nagyon jellemző Gáti fotók, melyek a kozmikus létszövetből előbukkanó "földi"dolgok fiktív valóságára céloznak, csaknem háttérbe szorultak. (Bölcsek köve) A tárgy nem más itt, mint egyetlen tűéles pontjához horgonyozott, fény- és színtömegből előmerülő majd visszaoldódó létsziporka csupán, egzisztenciája kérdéses voltát zengi szemünkbe Gáti az ő jól hangolt digitális orgonáján.
Az érzék mindenek előtt formaérzék. Minden Gáti képet ural egyféle egyszerű rend (a horizont horizontális, az oszlop vertikális, és célzatosan dől, ami dől. Patikamérleges szín- és tömeg egyensúly van a képelemek között.
Dramatikai érzék. Egyetlen képet sem ural valami magábanvaló. Minden Gáti által észrevett nüansz kontrasztot nyer valami más dologban, mi által léte kisebb-nagyobb mértékben bonyodalmasként tűnik szemünkbe. Még a háttérben magasló ég sem csak háttér csupán. Így épül fel, így lesz egyszerre poétikus és izgalmas a legtöbb képszerkezet. (Hell) De dramatikai érzékről beszél az is, ahogy a látható dolgok megkérdőjelezik egymás létben - na és konvencionális értelmezésünkben - kijáró rangját. (Ablakszárnyak)
Gáti képein fontos szerepet kap újabban a misztikus (X file - liliom, You know Who), a mágikus (Buborék, Pilóta emlék).
Humorérzék is van itt finoman adagolva. Egyetlen schuberti röppenéssel megszégyenített dölyf (Galamb és sas) vagy édesded blődség (Lecke), vonalak humora (Nyilak Manhattanben)
A forma elsődlegessége mellett Gáti nem egy fotója egyszerre gondosan kimért kompozíció és irigylendő pillanat.
Legjobban az Exit sorozat mutatja, hogy gyakran összetalálkoznak ezek a vonások. Színek, formák közt bujkáló, egyszerre humoros és rejtelmes viszonyok sejlenek fel. Ám még a legravaszabb bonyodalmaknál sincs nyoma terhes intellektualizmusnak. Kulturális múlttól terheletlenek, tiszták és formájuk által szabadok, az emberi önkifejezés tiszta lapjai a Gáti fotók. Befogadásukhoz nem kell semmi más, csak hinni abban, hogy a művész a maga eredendő jogán a végtelenségbe tekint.
Gáti fotográfiai magatartása becsületesnek nevezhető. Nincs nyúlkálás a dolgok hiteles voltába bele, nincs tákolás, ámde van a felületek tónusviszonyainak hangyaszorgalmas korrekciója. A szent egyneműség. A szellemességben és a technikai minőségben való már-már nárcisztikus gyönyörködés. A megnemesült l'art pour l'art.
Nyomulunk páran még a l'art pour l'art vonalon. És hova jutunk? Szél Ági u.n. szép "életlenkedései" a Gátiéihez képest - finoman szólva - népszínművek. Legtöbbünk meg emberbe gabalyodik, modorosra hangolódik vagy csak örül önzőn valami közhelyesnek. A szociális szerepvállalásba pistultakról meg, akik néha azt se tudják, mi a szín, a tónus, a képi rend, a kontraszt, a világítás, ne is beszéljek!
A forma oly hangsúlyos voltából következik a Gáti képek elnevezésének módja. A címekbe foglalt néven nevezettség következetes tárgyszerűsége - igen megfontoltan! - minden felelősséget áthárít a képre. Tiszta személyeskedés-nélküliség! A talán nem véletlenül 55 képből álló tárlat egyetlen szavakra konvertálhatatlan színtér, melyben sután sündörög Szebeni nyúl... na, süncipője.

Ismétlem: nem a mitláton, hanem a hogyanláton van a hangsúly. Gátinak nincsenek többé témái a szó irodalmias, konvencionális értelmében. Érzékelése és látása van. A megvalósítás technikai minősége és a minőséget kétségtelenné tevő méret valamint a tárlat gondolatértékűen egységes, alkotóilag átgondolt volta felmagasztosítja ezt a könnyelműektől l'art pour l'artosnak mondott látást.
Mindamellett - ki merem mondani - az 55 képből akad itt húsz is, ami egyedül, önmagában sokkal kevésbé hatna. De ehhez már rafinált szem kell. Nézi a látogató ezt a formáiban, szín- és érzelem-dialógusaiban oly gazdag, eszközhasználatában merész tárlatot, és talán nem is sejti, milyen nehéz új leágazást vágni trendi utakról, milyen könnyű akár sok jóval is a végső egészet elrontani. Lám, Gink is csak gúnyolójává lett a maga fotó iránti tehetségének annak idején, amikor modern technikai eszközök után nyúlva újításokba merészkedett.
Gáti bemutatott képei igen nagy méretűek (66x100, 80x120, 130x200!), merem mondani, ez az autentikus megjelenésük. A megnyitón egyetlen kérdésem volt hozzá: amikor a tárlat bezár, vajon mit kezd majd vele? Könyv? Késő már ezeket a képeket lekicsinyíteni!( :-))
Jajdulva mondta, hát igen, de hagyjam ezzel. Ma még nem számít. S röpködött tovább vendégei között. Pergett (pereg éppen még ma is) a művészi tett boldog kérész-életideje. (Nyitva 2010. szeptember 19-ig)


Keleti Éva nagy koffere (tudom, csak vigyáz rá :-))


Felvételünk azt a pillanatot ábrázolja, amikor az Alkonyi pára a Jacksonville-i tengerparton című kép nem tud betelni Fáy Miklóssal, aki feltehetőleg egy ellenmegnyitóbeszédet hallgat.