avagy kis fogást találni nagy vízen,
avagy mint tengerben a csöpp,
avagy farhullámok Brüsszelből.
Milyen vizuális vetülete lehet egy folyónak, milyen képe, aminek hitelessége jellegzetesen csakis a folyó ismeretében vizsgálható?
Geográfiai, szociográfiai, kémiai, na és még fizikai, de ez már csak talán, már csak esetleg. (Ja, bocs, élővilági! Majdnem kifelejtettem :-)
Azért kérdés a kérdés, mert manapság egy kortárs-művészeti Duna-kép nem arról a valóságról szól, ami a folyó fölött, alatt, mögött és körött van. Nem is arról, ami a folyó, e fura entitás létének kérdéseit egyetemes titkok felől közelíti, hanem csak ami éppen, éppen mostanság tükröződik - még csak nem is a folyóban magában, hanem csak a folyóra irányított, fontoskodó, fecseghetnékkel eltelt, szociológiai harapású elmében.
Ezeken felül mije lehet még a Dunának, ami ábrázolásra késztet?
APROPÓJA. Apropója, igen, amit egy ilyen folyó geopolitikai jelentősége okán mindig elő lehet rántani.
Az apropó pedig a spontán alkotói szabadság legízletesebb étvágykeltője.
A Duna nemzetközi folyó!
Afféle hívószavak ezek, melyekre az EU büdzséstül ráharap, s az ügyeletes performanusok, nagy vízáteresztő képességüknek köszönhetően, a Darcy féle törvény mentén előszivárognak intermediális odúikból.
Nem a Duna érdekli ám őket, dehogy, hanem csak sajátmaguk! Ők itt a folyóvízben gyorsan oldódó, multimédia-tárlat-képes képzőművészek.
Valóság? Kevés kivétellel egyetlen valóság vonul fel itt, az elvonatkoztatás és a szereplési vágy valósága, ami persze mindannyiunkra jellemző ma, akik mostanság egy kicsit is művészkedünk.
A képzelet, igen. Sajnos, a képzelet néha nagyon virulens, nagyon ambiciózus, de nem feltétlenül érdekes annyira, hogy más kívülállók a maguk üdvére rákattanjanak. Önmagának persze minden ambiciózus elme érdekes, így aztán egyik elme sem hagyja magát, ha már a fejébe vette, hogy ő majd érdekes lesz, hogy ő már pedig majd kell a kornak.
A teoretikus terefere meg a kulturális kommunikáció önmagáért való buzgásának és mindenkori hálózatának meg legeslegfontosabb a permanens megnyilatkozás. Kellenek hát az apropók.
Eredetileg nem attól volna művész az ember, hogy társadalmilag releváns mondanivalója van, időszerű, divatos alul-, felülnézete, szerepelhetnékje. Eredetileg a művésznek formálhatnékja van s ezen keresztül kérdezni valója. Az u.n. tehetség veleszületett, jó körülmények közt kibomlani képes csírája folytán az ember az esztétika nyelvén, az érzékek nyelvén képes szólni holmi felettünk álló, a társadalmi valóságunknak is felette álló igazságokról.
Ha engedvén a kordivatnak, nem mondom ki, hogy az efféle ember fogalmi neve szerint micsoda is lenne, attól még létezik, és jól-rosszul körülhatárolható tevékenységének sajátja, hogy a felfedezésre érdemes érzéki igazságokat mindig valamiféle matériával mondatja ki. Mindig kell valamiféle matéria, még ha ez a formálható anyag nemét tekintve néha csak virtuális, mint a nyelv formakészlete vagy a megvezethető és kinetikusan is manipulálható fény stb.
Érvényben volt efféle, most itt nevén nem nevezett tevékenység becsülete jó ideig. Más, szárazabb igazságok felmutatása jött azonban divatba már egy ideje, egy olyan besűrűsödött kommunikációs közegben, ahol könnyű eltévedni és irreleváns szegletekben megfenekleni.
Ezt elkerülendő, a szellemi élet kitermelte a maga szükségleteit. A művészet felé vonzódó, a megformálás iránt azonban tehetségtelen buzgómócsingok, például, manapság kurátorrá ütik magukat, illetve újabban már kurátort képeztetnek magukból.
Az egyik húz, húzza a tolót, a másik tol, tolja a húzót. Így indul be aztán egyfajta kontraszelektív körforgás, egyfajta buzgón megideologizált belterjes beszéd, aminek ugyan nem sok köze van már az érzékek nyelvén való beszédhez, de pörög, médiazajosan hirdeti magát, s egy idő után közismertté, köztudottá, aztán végül történeti ténnyé lesz.
Mindezek szolgálnak számomra magyarázatul, hogy a Mai Manó Ház legújabb kiállítása, a Duna - nyitott könyv olyannyira szedett-vedett benyomást kelt.
A Dunának talán egyetlen szépséghibája, hogy nem Hollandiában ered, de valamelyik kurátornak volt egy holland mintájú kürtje, ami ma olyan érdekesen szól. Meghallották annak felhangjait becses kortárs-művészeink, a húzó nevek itt-ott, mindenütt, kik hagyták aztán magukat az autentikus áramlatokkal sodortatni.
Nem annyira művek, mint nevek vonulnak itt fel, melyek forgásának ma divatja van. A megszólítottak odaraktak valamit, koránt sem a Duna imázsát, hanem inkább a magukét gazdagítva (szegényítve?)
Térelválasztó molinó handabandák lengedeznek, videódobozok ketyegnek. Pöffeszkedik néhány folthatás, nagyra fújt minimál-mű, kérkedik pár véletlen egybeejtés. Van, ki csupán pár akárhol felszedhető high key hórajzolat fotójával adakozott a közösbe, talán hogy a Dunától és mindenféle kötelemtől való mérhetetlen függetlenségét bizonygassa. Van néhány, kinél az apropó valóban mindegy, mert veleszületett iránytűje viszi az érzékletes és esztétikai érdeklődést felkeltő formák felé.
A többség azonban nem ilyen. A tárlat nagyobb része éppen művészetileg érdektelen locsogás. Egész falat betölt egy sajtóesszét utánzón, folthatások szempontjából tetszetősen tördelt, híg mazsolázás a folyó körül. Amott hajuknál előrángatott maskarák bohóckodnak valami vízre hajazót. Sima teátrális környezetvédelmi poénkodás máshol megint.
Az egyetlen szóra érdemes objekt-lelemény, a vízlapokból kötött könyv meg csak a róla készült fotón látható (talán nem sikerült szigetelni a fólia-zacskókat.)
Legyünk azonban távolság tartók! Mindez talán nem is így van, csak áskálódom itt talán, hiszen a megnyitó beszédre efféle, általam felhánytorgatott negációk hallhatóan nem voltak befolyással. Ott ilyesfélék hangzottak el a témaválasztás és felvonulás relevanciáját illetően:
"A Duna ... az a víz, aminek a partján meg lehet állni, az a víz, amelyik az életünket olyan szempontból is meghatározza, hogy a vízhez érve nagyon sok minden elindul az ember gondolataiban, életében, hiszen a vízparton áttekintünk a túlpartra, akkor azt keressük, hogy hova juthatunk ... és akkor még nem beszéltünk arról, hogy a vízre szállunk, ha valamilyen formában a vízen próbálunk haladni, a vízen próbálunk élni ...
ez egy nagyon komoly képzőművészeti kiállítás, aminek jelentős, szinte minden részében a fotográfia eszközét használták a művészek az alkotás során."
Ami pedig a kiállítás szemléletét illeti, a következők hangzottak el eléggé homlokegyenest szembe az én meglátásaimmal:
... a fotográfiában főleg, az amatőr fotóban is, a víz tematikával rengeteg kiállítást rendeznek, és rengeteg elcsépelt, visszatérő, sztenderd, sztereotip megoldásokkal találkozunk, nagyon sok nagyon szép képpel, aminél az ember elmondhatja, hogy szép képet lát a vízről.
Ezért tartom lényegesnek ezt a kiállítást, hogy minket Európában ez a kiállítás is bemutatott, és nagyon komoly koncepció alapján lett összeválogatva, azt hiszem, az anyag, és nagyon komoly művészek az egyéniségüket megmutathatják, a víz kapcsán elindult szellemi folyamataikat az alkotás során végigvitték, és ilyen módon egy eléggé változatos és színes és nagyon komoly vizuális értéket képviselő kiállítást hoztak létre. Itt azért a klasszikus fotográfiától eljuthatunk valóban azokhoz a művekhez, a rendezés folyamán látszik is az, amikor az absztrakciónak egy sokkal magasabb fokán, már szinte csak indokként jelenik meg a víz ... ez azért nagyon lényeges, mert én azt gondolom, hogy ez a kiállítás ami hazajött és itt is látjuk, ezzel talán egy kicsit az, amit az előbb az Orsolya mondott, amikor reggel a hírekben hallottuk, hogy nincsen többet MALÉV, és én nem akarok ebben a témakörben sokat mondani..., akkor itt mi még bizonyítjuk azt, hogy vagyunk, és vannak olyan művészeink, akik európai szinten alkotnak és dolgoznak. Nekem ez a leglényegesebb itt ebben a közegben."
Persze nem győztek meg ezek a szavak. Ha valami hízelgőt mondhatok: nagyjában-egészében Dunához illőn zöld ez a felvonulás.
Egyenként szinte mindegyik mű megállja a helyét, bár persze, ne feledd, ezzel a kijelentéssel " a helyet" nem rangosítottuk!
Egyenként mindegyik kínálkozó mű egy-egy építőkocka, amiből értelmes dolgok rakhatók ki, ám együtt az összkép, nos, ez az, ami itt csak alkotói kaleidoszkóp, összevissza beszéd. Vonósok fúvósok, ütősök a zenei árokban, ám a karmesternek gőze sincs a partitúráról.
Ilyenformán kakofonikus az egész, már ha bántanak bennünket az egésznek, mint olyannak elszalasztott lehetőségei.
 |
| Az érdeklődés szabadsága |
A másság karneválja ez. Következésképp belterjes. Egy hely megint, hol a kívülállónak csupán a bámészkodó szerepét szánják; mintha a látogatottságnak is csak enyhe mímelése lenne fontos, a statisztikai értékű odatévedés, bár talán az se, mert a projektet már kifizette az EU (valamennyi belefolyt nyilván a magyar kultúra szűkös erszényéből is, de mindez már letudva.)
Az ázott vizicirkusz becsületét egy furcsa kettős menti meg, az egyetlen áramlattá öszeragasztott Csontó-Göbölyös video-produkció. Kétféle (számomra) lélegzetállító igazság felfedezése. Csontó esetében van egy kevés szájbarágás, mintha nem hinné el, hogy a természet - vagy inkább a dolgok anyagba zárt természete? - ha már elénk terelték, maga is képes meggyőzni bennünket rejtett igazságainak figyelemre méltó voltáról.
Véletlen-e, hogy éppen két háromdimenziós, dinamikus alkotás jut el a folyó - nem egy tó, nem is egy bögre víz - mélyebb, érzéki mélységeibe? Talán nem véletlen.
Ennyi.
Az persze valóban aggasztó, számomra is, hogy nem tudni éppen, a kortársi kommunikációs deficit közepette honnan teremtődik elő ez évtől az a nem csekély anyagi keret, amiből a Magyar Fotográfusok Házának termei fűthetők, a molinók kifeszíthetők, a projektorok emészthetik az energiát, a falak a megnyitók előtt friss fehérbe öltözhetnek, a törődés, a menedzselés és fenntartás munkája megfizethető.
Ugyanis nem kívánnánk, hogy - József Attila szavaival játszva - bekövetkezzék: "Meglásd, ha majd nem leszünk!"
Nem bírtam ki, hogy ne fűzzek hozzá valamit én is a témához:
Padlóra küldött folyóban tarisznyarákok társalognak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése