Markovics Ferenc még, még

S.Faragó Gyöngyi felvétele 2009-ből

Néhány napja elhunyt barátom, Markovics Ferenc szelíd humánus karakteréről már tettem említést szakmai életútját leíró, a MAOE Fotóművészeti tagozat által közzétett soraimban, de  itt még további érdekes adalékokkal is szolgálok.

A Tripontban Tóth Bélával lefuttattunk 2007-ben egy előadás-sorozatot AZ EMBERI TÉNYEZŐ A FOTOGRÁFIÁBAN címmel. Ennek alkalmából megkérdeztünk sok jeles magyar fotográfust, hogy szakmai életútja mellett emberi habitusáról is némi képet kapjon, aki nem ismerte személyesen.

Markovics Ferenc válaszai alapján közreadok most egy csokor vele kapcsolatos érdekességet:

Talán már tudott, hogy fotográfiai szemléletét 1953 és1957 között a ceglédi Tóth István alapozta meg. Másik tanító mestereként pedig, már Budapesten, Berekméri Zoltánt nevezte meg, akitől gyakorta emlegette azt a szemléleti alapelvet, hogy egy, azaz 1 képelem kevés egy jó képhez.

Elvégezte egyébként a Népművelési Intézet fotószakkör vezetői tanfolyamát is.

Példaképei fekete-fehérben Richard Avedon, színesben Ernst Haas voltak.

A kérdésre, hogy van-e egyéb, nem fotográfiai képzettsége, azt adatolta: postasegédtiszt (1955-57)

Első fényképezőgépe egy fix objektíves Zorkij volt, a 2007. év szerinti utolsóként pedig - a Rolleiflexet, majd a 6x7-es Asahi Pentaxot valamint a Nikon F3-at és F4-et követően - egy Kodak Pro DCS SLRn-t használt.

Válaszaiból kiderül, hogy ifjú korából fennmaradt egy apai ösztökélésre elkezdett fotós napló.

Múló évei során élete legfontosabb kifejezési területévé a portréfotózás vált. (Lásd egyebek mellett a MAOE ez évi Dimenziók kiállításán oklevéllel díjazott Juhász Ferenc portrét!)

A kérdőívbe írt válasza szerint a szakmai trófeákat csak melléktermék értékű visszaigazolásnak tekintette.

A kérdésre, hogy kíséri-e tevékenykedését valamilyen elkötelezettség, azt válaszolta: "Jót tenni - bár ez többnyire meddő igyekezet."

Élete úgynevezett nagy fotográfiai fogásáról 2007-ben még nem tudott, de remélte, hogy lappang valahol.

A sikerélményt számára mindenek előtt a maga elé tűzött fotográfiai feladat keresztülvitele jelentette, második helyre tette a könyvben való publikálást. A kiállítás valamint a szakmai szférában szerzett tekintély kevésbé vagy talán nem is érdekelte.

Meg nem valósult egyéni szakmai álma kevés volt, közösségi azonban sok.

A kérdésre: milyen nyelven kommunikál, tréfásan azt válaszolta: még magyarul is nehezen.

Névjegye először 55 éves korában volt.

Csapatjátékosnak tekintette magát, ezért időbeosztása másokéhoz alkalmazkodott.

Honlapja nem volt, ennek okául kérdőn azt említette: "az jó?!"

Munkája területén konkurenciával nem számolt.

A kérdésre, hogy munkafeltételei és céljai elérésében ütközik-e társadalmi, gondolkodásbeli akadályba, azt felelte: "Bizonyos általánosan elfogadott dolgokról teljesen eltérőek a nézeteim, de csak akkor ütköztetem, ha eljön az ideje."

Arra, hogy a fotografálás tekintetében mit tart civilizációs környezetében kedvezőnek, azt válaszolta: "Még van fény."

Kizárt dolognak tartotta, hogy hivatásbeli eltökéltségének, szakmai sikereinek legyenek áldozatai.

A szellemi műhelyek tevékenységét csak "kapun kívülről" követte.

A stílusáramlatokhoz való tartozás kérdésében a magyaros stílust említette pályája elejével összefüggően. Később a dokumentarista iskolához közeledett.

Pályája kibontakozását hátráltató politikai szemléletként egyedül a gyermek- és ifjúkorát érintő "egyéb" származás bélyegét említette.

Megszólításként mindig az alkalomhoz illőt fogadta el, de volt olyan névjegye is, amin magát fényképkészítőként tüntette fel.

A fotókiállítás megnyitása dolgában a legtetszőbbnek az olyan vernisszázst tekintette, ami ünnep az alkotónak ("szegénykém azt szomjazza".)

Hol vagy a világon legszívesebben? Válasz: "Otthon és Horvátországban, a tengerparton."

Miféle dologról gondolkodsz legszívesebben? Válasz: "Miért nem tanultam meg valamilyen hangszeren (főleg zongorán) játszani?!!"

Az őt ábrázoló fotóknak nem tulajdonított különösebb jelentőséget.

Kultúrpolitikai körökhöz tartozó személyekkel nem ápolt semmiféle kapcsolatot.

A testét és fizikai kondícióját érintő kérdésre azt válaszolta: "Elég közömbösen nézek tükörbe."

Munkálkodása legfontosabb jutalmának a hasznosság érzetét nevezte meg.

A digitális technikai váltást nem tekintette hátrányosnak.

Annak, hogy múzeumba kerüljenek a fotói, jelentőséget tulajdonított, továbbá annak is, hogy alkotásai műkereskedelmi értékre tegyenek szert.

Legfontosabb közéleti ambíciója arra irányult, hogy segítsen összetartani a szakmát.

A kérdőívre pontot tevő röpke filozófálásra való felhívásnak ekként tett eleget:

"A világmindenségben egy ember: porszem, egy fotós: szemcsécske. A nagy fotográfiai katyvaszban tehát ne dimenzionáljuk túl magunkat!"