Estében

Nyáresti koncert a Barabás villa kertjének aljában (Kozmosz - Tejút - Naprendszer - Föld - Európa - Magyarország - Budapest - Városmajor utca) Minden tücsök hegyezi a fülét. Székeket vadásznak a szállingózó budai polgárok. Nekem már van: rám telepszik a béke.

A kerti pódium előtt százszámra várjuk, hogy szálljon az este lefelé Razvaljajeva Anasztázia hárfaművész és Környei Miklós gitárművész koncertjére.

És lám - még június középi szelíd világosságban - eljő a nyolcóra tíz, és hárfázni kezd a lány a laza fugákkal rakott kőfal előtt.

Szemem nehezen adja át a terepet fülemnek: Anasztázia húrjainak lassú ringatásával szabdalja szét a kőfalba kapaszkodó ereszcsatorna csövet. Nono! Minden összefügg mindennel kozmoszunk itteni, pszichésre hangolt estéjében.

Farkas Ferenc régi magyar táncai hallatán nyárba szerelmesült bátor gazként nyújtózik a kőfal mögül a vízzel bőven kényeztetett flóra. Felbukkan a virágszálak között darázs-sárga ruhájából kiálló teleobjektívjével egy fényképésző nő, megtermett példány, kattog felénk, el nem eresztvén bal kezéből mobilját, (talán GPS koordináták mentén tudósít a helyi újságnak) aztán új és új nézőpontot keresve röpköd ide-oda a meredek kerti ösvényeken.

Jobbra, mélyről, mintha autópályán húzna el az esti csúcsforgalom. Úgy önmagában szelíd és megnyugtató, a hazatérés modern hangzása volna, csak hogy most kontraként társul az ismert dallam-frázisokhoz. Mentő is küzd a jogaiért. Végül is, bizony, hangszer a javából az ő szirénája. Hangja telítettségéből ítélve, szinte a villa bejáratától visz el valakit.

Efféle hangzatosságok közepette kissé bágyadtnak tűnik a kerti zene.

Néhány szúnyog tétovázik a levegőben, kit válasszon.

Eric Sessler hárfa-gitár szonátájának hangjaira megtér fészkére egy fekete madár, magasan, de pontosan a gitáros feje felett. Reménykedem, hogy fogat mosott, imádkozott már satöbbi...

Bartók 15 magyar parasztdala következik ezután, zongoráról pendülő húrokra szelídítve. Ekkor rám tör a tolakodó kulturális reflex: megvenném ezt a lemezt, ha volna. De csitt, miféle konformista mellékzönge ez!

Háromnegyed kilenc felé következnek a spanyolok, Albéniz. Most jut először eszembe - nyilván nem véletlenül, hogy akár be is csukhatnám már a szemem.

Enrique Granados spanyol táncai alatt csak egy pillanatig mégis kinyitom, s látom, hogy a jobbra eső pavilonban a 70 éves, Oscar-díjas Rófusz Ferenc életművét dokumentáló kiállítás egyre fényesedik. Persze nem magától. Ezt teszi a nagy varázsló az ő éjbe pörgető kozmikus leleményével.

Mire Anasztázia bal tenyeréből a spanyol fandango ritmikus futamai előpörögnek, a darázs már elült, begyűjtötte, amit gyenge fényben már alig látó fekete csövével még képpé tenni lehetett.

Diszkrét kottafények gyúltak csaknem észrevétlenül. A spanyol tánc már szinte szenvedélyesen eleven az előttünk vibráló mintegy félszáz húron.

Fura neszek miatt kell újra kinyitni a szememet: a nézőtéren a hűvösebb vérű, dörzsölt hegyvidék lakók kezdenek pokrócokat előrángatni a fenekük alól. Luigi Boccherini vérpezsdítése kevés ezeknek. Talán alszanak is előbb-utóbb.

Hirtelen rázendít azonban egy vadászpilóta, a maga méreg drága égi hangszerén. Ez katartikusan hat, alighanem. Bár még csak most jönne a műsorlap utolsó negyede, Anasztázia bejelenti, hogy ennyi volt, vége.

A közönség - köszönvén mindent az égnek - megértőn oszolni kezd. Ott, a nem távoli magasban most már aztán tényleg dönteni kell. Az egyik szúnyog, na persze, engem választ.

Jóval kezd. Vége csapó - mint a filmekben.

Nézem maradványai színezetét. Aha, én már csak a desszert lettem volna.