BLOGDOGVAGYOK: A homályos látszekrény érdi kalandjai

Látja az ember, hogy némelyek mennyire bele vannak habarodva a lyuk-technikába. Olyannyira, hogy észre sem veszik, ha nem gondolnak semmi olyat, ami egy nem lyukkamerást is érdekelne. Mégis, tisztelettel kell említenünk, hogy a technikailag egyáltalán értékelhető pinhole felvételig eljutni nem csekély fáradozást követel. Velünk született analizáló képesség és óriási rutin szükségeltetik annak helyes megítéléséhez, hogy a kép esztétikai részleteiben épületes, pszichésen fogyasztható lesz vagy sem. A közvetlenül ellenőrizhetetlen képszerkezeti formák - mikre ma már oly kényesek vagyunk - szétszéledésének figyelmes kordában tartása csak egy volna a tiszteletre méltó fáradozások közül. A képkivágás, mint esztétikai tényező, alapfelszereltséggel csupán hozzávetőleges. Így ritkán szól az átlag lyukkamerás fotó kompozíciós bravúrokról.

Hogy itt mit látunk, később majd kiderül :-)

Következésképpen más fontos tényezőké a főszerep a "homályos látszekrény" esetében. Maga a homály igen fontos ősi tényező. Bár bizonyos felfedezésekről - mint például, hogy micsoda óriási különbség lehet valamely egymás után következő két pillanat között - itt le kell mondani, de végtelen sok egyéb felfedeznivaló kínálkozik - nem utolsó sorban a lyukkamera használójáról magáról is. A piciny lyuk miatti hosszú expozíció - sajnos? - hajlamos alakzati, domborzati sémává egyszerűsíteni az embert, akit a lyuk befogott. Az ember pillanatai sehol, illetve egymásba zavarodottan, kötegelve jelennek meg.

Sokan vagyunk mégis, akik a lyukkamera elé ülvén átérzünk valamiféle megörökítődés iránti ősi nosztalgiát. Érezzük persze az antagonosztikumot is, például, hogy az igazolványkép ezzel ugyan nem lesz letudva :-), meg hogy csak abban lehetünk biztosak, hogy találkoztunk egy ránk bámuló, de alapjában nagyon magának való ős-fenoménnel. A lélek megmutatkozását, a mélységeket sejtető pillantást, belső igazságainkat nem igazán lehet lyukkamerával levadászni.

Beleképzelni egy így készült "homályos látszekrényi" portréba persze jóval többet lehet, mint a mobiljainkból előpattanó tűélességekbe. Na de ez, a kép olvasata már a nézői oldal játéka.

Kétségtelen, hogy valamiféle felfokozott filozófiai nosztalgiázás kínálkozik. Minden lyukkamerás ember-fotó tetthely, megragadott emberi pillanatok sokaságának egymásba maszatolása, vagy ha tetszik, az idő kútja: valamely régi időpillanat, mint még régebbi pillanatok kútja.

A lyukkamerások működése azonban varázslatosan tud hatni. Már maga a tisztelendő gondossággal preparált tevés-vevés is. Hasonlóképp a felszereltségük. Sehol egy kütyü, ami ismerős volna. Ott van persze ez-az a zsebükben, mert a digitális fotótechnika kezelése is felér egy férfias kihívással, abban is van csodálni való, még a kecske is megnyalja a digitális sót! De szívük igazi szerelmével a lyukkamerások egyedül az ősi, ember előtti mágia felé fordulnak. Nem a tárgy a fontos, hanem ez a mágia. A tárgyat magát százféle leleménnyel űberelik, sőt, le is cserélik.

A képrögzítés valójában betesz az ősmágiának. A camera obscura eredendő képe mozgókép. A sokperces expozíció tulajdonképpen film frame-ek egymásra csúszott halmaza. Nagy kihívás ilyesmit felvállalni korunk értékszempontjai közepette. Másrészt akár divatosnak is tekinthető.

Az expozíciós végeredmény megmutatja, hogy a fény mennyire könyörtelen, hogy a tudatlanságnak legfeljebb véletlenül kedvez. A számunkra leglényegtelenebb fényözön is maga alá temeti camera obscurális játékterében a bármíly fontos, de fényértékben mélyebb tónusok nyomát. Sok lyukkamerás fotón látni mégis, hogy a fotográfus nem törődik azzal, hogy ahol a plusz nyomot hagy, a mínusz kárba vész. Hiába exponálunk rá fehér macskánkra fekete ragadozót, nem tud kárt tenni benne.

E tudatlanságnak látszó gyarlóság talán a mágikus tett hevében elkerülhetetlen járulékos veszteség.

Nem is rójuk fel, míg kínálkozik a képen valami egyéb nyereség.

Legutóbb az érdi Szepes Gyula Művelődési Központban került sor lyukkamera fotókból rendezett kiállításra. Az itt bemutatkozó három alkotó három különféle módon épp az "egyéb nyereség" megkaparintásának szenteli ideje jó részét.

Bécsi Imre, Hupján Attila és Kovács Csaba nem is közönségesen felszerelt lyukkamerás. Modern emberek. Az ősidőkbe nyúló múlthoz csupán a mágikus elvhez való feltétlen ragaszkodás köti őket.

Az M.Nagy Péter (a fenti homályban jobbra :-) meghívására létrejött kiállítás közönsége zömében az ő híveikből tevődött ki, bár akadtak közöttük érdiek is.

Kincses Károly fotó muzeológus - mint autentikus húzó név - nyitotta meg a kiállítást, aki több mint négy évtizeddel ezelőtt esett át a lyukkamerázás iránti ártatlanságán, Gödöllőn, ahol a fotótábor résztvevői egész napot szenteltek az ötletelésnek, hogy mi mindent tudnának lyukkamerává avatni, a teásdoboztól kezdve az ikersejt téglán át a Barkas kisteherautóig.

Ki is próbálták, és mindegyik működött.

Kincses Károly, hogy a mögé sorakozott három alkotó szenvedélye iránt fokozza a jelenlévők kíváncsiságát, felemlegette az 1792-ben épült gyulafehérvári camera obscurát, aminek piramis alakú tetejéből optikával bélelt kéményféle nyúlt a magasba, és olyan hír járta, hogy azzal minden megfigyelhető, még olyasmi is, ami Gyulafehérváron még csak eztán történne. Kincses maga ezt az objektumot már nem találta, de találkozott az 1910-ből fennmaradt leírással, hogyan vetítették elforgatható tükör által a fehér asztallapra a külvilág obszkurus mását.

Kincses, hogy a jelenlévők érdeklődését önmaga iránt is fokozza, felsorolta, a világ hány ma is látogatható, érdekes camera obscura építményét volt szerencséje felkeresni, Egertől Lisszabonon át Edinburgig, ahol személyesen tapasztalhatta meg, hogy a lyukon át ábrázolt világ nagyon más, nagyon különbözik az igazitól.

A három budapesti, Érdre de nem térdre ereszkedett kiállító, mint említették is, nem a camera obscurával nőtt össze, mert az csupán a megfigyelések eszköze, hanem az elvvel, ami a kézbe kapható, kalandozásra fogható lyukkamera lényegét adja, mi által - Kincses szóhasználata szerint "megcsömörlötten a technikailag mind tökéletesebb képeket mindenféle fényképezői tudás nélkül létrehozó képrögzítő eszközök világától" visszanyúlhatnak a kezdetekhez, a fotografikus origóhoz. "Egy zárt doboz lyukkal, fényérzékeny fogadóanyaggal, ilyen egyszerű az elv és a minimálisan szükséges eszköz, ami mellé az extra tudást minden lyukkamerás maga szerzi meg" és plug-inek helyett magából merített invenciókra támaszkodik. Az ördög persze mindvégig ott van a részletekben. Tulajdonképpen ez a szép benne, illetve az ördöngősségeken való felülkerekedés.

Mint mindenre, erre is igaz Kincses szavai szerint, hogy "a felszínt könnyű borzolni, de aki mélyebbre akar jutni, annak bizony nagy levegőt kell venni, és lebukni a bizonytalanba, a mások által még nem jártba, hogy olyat hozzon fel onnan, amilyet más még nem." (A meghaladás modern paradigmája volna ez - a szerk.)

Kincses, megemlítette, hogy az ókorban is ismert camera obscurára sokáig csak úgy volt szükség, mint gyermekek és rajzolni nem tudó, ám kíváncsi felnőttek játékszerére, s hozzá tette, hogy "a helyzet ma sem nagyon más, az obskurus kamerára semmi szükség, csak játékos, kísérletező kedvű gyerekek (itt kis időteret kínált a nevetésnek) és felnőttek próbálkoznak vele több kevesebb eredménnyel." A lyukkamerások stabil önidentitására és eltökéltségére mi sem jellemzőbb, hogy ezen a poénon nem sértődnek meg :-)

Kritikailag kedélyes árnyaltsággal csipegetvén őket, Kincses a három alkotót röviden ekként jellemezte:

"Bécsi Imre képei egy elveszett éden utáni vágyakozás szüleményei. Mint ilyen, kicsit valóságfeletti, kicsit mesés, kicsit egylukú mindegyik, de ez az út legalább látható és járható. Képei szépek, viszont a világ nem mindig szép, és ha ezt az ellentmondást a néző képes feldolgozni, akkor élvezettel lépkedhet egy mesebeli erdőben, amiben garantáltan nem jön szembe a farkas."

Az olvasó is felfigyelt talán a fent beszúrt "legalább"-ra, mint inverz pocskondiázó szóra, ami itt most értelemszerűen egyéb utakra, mások útjaira céloz.

A farkas tényleg nem volna kívánatos. Bécsi, ki mostanában mesefigurákat lát modelljeiben, láthatóan szívesen odahelyez egy őseredetiben mutatkozó nőt a fent említett, de kifejezetten jól kiválasztott, attraktív homályosságba, erdei fák tövéhez például. Vizuális varázsszereket, például festő-fóliát ráz körülötte, borzolja a látványelemeket, fekete ruhában mászkál szakadatlanul a felvétel látóterében, ám ha a 10-17 percre fűbe merevedett modell szól, hogy baj van, mert mászkál rajta valami, az a valami semmiképpen nem ő, mondja nagy-nagy megnyugvásunkra.

"Hupján Attila kötődik a vízhez, a vízben a megszokottól eltérő halmazállapotba jutó emberekhez. Ez dicséretes dolog. Ezt az állapotot összekötni egy másképp, más fényképezési törvényszerűségek szerint dolgozó camera obscurával, hozhat meglepő látványokat. Hupján előtt remélhetőleg még rengeteg kísérlet áll, így, ebben a formában már nagyon tud fényképeket csinálni, most arra biztatom, hogy legyen sokkal formabontóbb, sokkal merészebb, kreatívabb akár. Ezek, ha a képein látszanak, tudom, okoz majd meglepetést még nekem is."

Az enyhe kritika - a"remélhetőleg", mint látjuk, végül finom kecsegtetésbe fordult. Hozzá kell tennünk (amellett, hogy megemlítjük, Hupján sem camera obscurával, hanem lyukkamerával kísérletezik:) a most bemutatott dunaszerdahelyi alkotóstrandolás emléksorozata csak kicsinyke szegmens Hupján alkotó életéből. Mindamellett szerintünk is melléfogás ez a sorozat, azzal együtt különösen, hogy Hupján hajlamos magát egyfajta lyukkamerás fotóriporternek tekinteni.

A fotóriport nem látványközvetítés, hanem tényközvetítés, ilyenformán eszközeik kölcsönösen kizárják egymás lehetőségeit. A kaland vakmerősége azonban méltányolandó, tudván, hogy Hupjánt miféle szívszerelem mozgatja. Bár van elég eszköze, folyvást továbbiakat vásárol, előre eldönti milyen formátumban szeretne fényképezni, négyzetesben, esetleg épp panorámás technikával, és nem csak fekete-fehérben. Leginkább negatívra szeret fényképezni, illetve az u.n. instant anyagra. Hupjánnak vannak derűs intenciói, színes ötletei, ide most nem ilyesmiket hozott.

" Kovács Csaba bátrabban kísérletezik, szabadon használja a fényt, tömegében látja az épített vagy a természetes képződményeket, és azokon a szolárgráfiákon, melyeken ez a két főelem képes párbeszédet folytatni, okos vagy szép dolgok kerülnek "említésre". Azok a képei, melyeken viszont fals a két fő alkotórész duettje, azok csak gyengítik a többit. Őt a szigorúbb válogatásra ösztönözném, ha éppen tanácsot kérne tőlem. - Nem kér."

Hogy közelebb férkőzzünk eme erőteljesebben kritikus mondatok értelméhez, meg kell világítani, mi a kovácsi kísérletezés lényege:

Kovács Csabánál nem a fényképezés kezdetekor még hiányzó, s azóta nélkülözhetetlenné vált képrögzítési lépésen van a fő hangsúly, hanem az útkeresésen, egy minden előzményt - ha nem is érdemében meghaladó, de - elkerülő egyedi útkeresés eltökélt akarásán. Nála nélkülözhetetlen egy csak korunkban elérhető eszköz, a szkenner is, mint a képfelület szín és tónusértékeit digitális adatra konvertáló mentőeszköz. Miért ez a mentő kifejezés?

Kovács Csaba kiürült italos dobozokat (can - lásd fentebbi homályos képünket!) preparál. Egyik végén felnyitja, hogy fényérzékeny anyagot applikálhasson a belsejébe. Aztán eltünteti a beavatkozás nyomait, s egy pici lukat fúr a henger oldalába. Száz számra preparál ilyen dobozokat, kihelyezi - ha kell, nem feltűnően rögzíti is őket - a városi vagy természeti környezetbe. Az expozíció hónapokig, akár egy éven át is tart. Térképe alapján felkeresi aztán időnkint olcsó lyukkameráit, sötétben felnyitja őket, és... - nem, előhívás nincs! A tengernyi benyelt fényimpulzustól az előhívóban egyetlen robbanásszerű elfeketedés történne. A kép a számtalanszoros túlexponálás, mondhatni, a fizikailag elszenvedett gyötrelem okán, látható fizikai tónuselváltozások formájában rajta van a fényérzékeny anyag felszínén. A sötétben rárontó szkenner látja először és utoljára ezt a képet, mert az ettől a fénybehatástól másodpercnyi késéssel meg is semmisül.

Kincses szerint Kovácsra nagy veszélyt jelentenek a szemét gyűjtő "úttörők."

Hogy mi a kólás dobozok vesszőparipája, Kovács Csaba kiállított kollekciójáról leolvasható: láthatóvá lesz, hogy a Nap a hónapok múlásával miként mászott mind magasabbra az égen, továbbá - városi környezet esetén - felismerhető lesz, hogy nagyjából hol volt a doboz eldugva. Kovács munkálkodása fő értékét - megítélésem szerint - valami erkölcsi dolog, az egyszeri emberélet megszállottsággal egyenlő, leleményes és körültekintő odaáldozása adja. Tisztelettel fejet hajt az ember előtte. Ő maga is kevesellhette azonban az alaptermés viszonylagos esztétikai egyhangúságát, mert gyakorta apró, fényt át nem engedő, talán ollóval körbe vágott alakzatot applikál a fényérzékeny anyag elébe, így megjelenik a képen - ahol az emulziót nem érhette fény - egy fekete, főképp állatot ábrázoló sziluett.

A lyukkamerásokról számtalan jópofa dolgot lehetne még mesélni. Van, ki különféle hosszúságú cigaretta elszívásával méri az expozíciós időt. "Az én lyukam üdvözli a te lyukadat" - gyakorta így köszöntik egymást.

Lusta ember garantáltan nincs közöttük. Fan-ek sokasága ered a nyomukba, ha kiállítanak valahol. Mintha szinte már én is az volnék :-)

A kiállítás megnyitó után kezdődött a játék. Belépőül kapott tombola jegye alapján hat szerencsést sorsoltak ki, akiről lyukkamera portré felvétel készült. Képünkön Bécsi Imre a kézzel homályosítható háttér előtt ülő modellen beméri a fényeket.