Szubjektumtumtum

Ma bontják a Várkert Bazárban a Szubjektum fotókiállítást. Ennek emlékére firkantunk itt valamit. Eredeti tervek szerint május 31-ig lett volna látogatható a tárlat, de valószínűleg nem értek rá időben lebontani, így meghosszabbították június 30-ig, aztán mégis bezárták június közepén. Meglátásunk: két hét is elegendő lett volna belőle, mert egészében elég nagy zagyvaság volt.

Erre predesztinált a kiírás, ami szerint - a szubjektum értelmezéseként - tág értelemben vett portré, illetve emberábrázolás körébe sorolható alkotásokat vártak a kurátorok. Odaszúrták bár behatárolásként, hogy a kortárs* vizuális művészet területén tevékenykedő alkotók műveit várják - ám mert a szubjektum fotográfiai megmutatkozásban elvárható bonyolultabb értelmezése nem igazán érdekelt senkit, (feltűnni akaró ember feltűnő szavakba kapaszkodik :-) sok száz akármi zúdult a kurátorokra, s bár csupán mintegy ötven pályázót hagytak szóhoz jutni, az összkép mégsem lett túl értelmes - művészeti értelemben kifejezetten sivár lett, na! 

Voltak jó nevek, jó művek, ez azonban kevésnek bizonyult. A kiállítást Mészáros László Szépség című, a szubjektumra mindkét oldalról - ábrázoló és ábrázolt - emelkedetten célzó képével propagálták. Kedve is támadt az embernek oda látogatni.

Ott szembesült aztán bizonyos iskolai dolgozat értékű vizuális nyögdécselések sokaságával.

 Hoppá!

Hát igen, egy szó nem tesz csodát. Szubjektuma mindenkinek van, s ki ne tudná ezt magáról, még ha csupán üres méltóságérzetet generál is belőle? A sok milliárd szubjektum legtöbbje erőtlen, így-úgy értéktelen, mások számára nem érdekes, ezt azonban már kevesen látják be. A szubjektum lehet túlambicionált, viszketeg, sőt, aberrált is, mások számára egyenesen nyomasztó, tolakodó, miközben nincs esztétikai, pozitív pszichés hozadéka, nem fakad belőle isteni különösség.

A fotózás terepe pedig telis-tele van ambiciózusakkal, kiket nagyobb részt a fényképezőgépek okossága és annak nyomán a fotózás divatja bátorít, és akiket aztán cseppet sem zavar, hogy amin elméjüket járatják, az esztétikai értelemben alaktalan - a katarzisról már nem is beszélve. Nem érzéki felfedezéseket tesznek, hanem diplomásan feltűnősködnek, és ami ennek hátteréül valóban nélkülözhetetlen, így-úgy folyvást kenik a kulturális kerekeket. Összességében: űzik a fotó hivatást teljes erővel.

Több megfutamodás értékű "küldő" szó bukkant fel a kurátorok szájában a kiállítás propagálása során. Például, hogy "a kiállított portrék... az idő vizuális ábrázolhatóságáról is beszélnek." Hát láttunk, amit láttunk: beszélnek azok mindenről az ég adta világon, de kinek jó az?

Na jó, ne játsszuk az értetlen elégedetlenkedőt! Új funkciók születnek, egyre több szerepet könyököl ki magának az ügyes, egyre agyafúrtabban tekint kulturális környezetére a tanult. A korszakos fejlemények visszafordíthatatlanok.

Eddig úgy volt a mondás, hogy aki tudja, csinálja, aki meg csinálni nem tudja, az tanítja. Hozzá tehetjük most már ehhez: aki csinálni nem tudja, vagy tanítja, vagy kurálja. Sőt, esetleg mindkettőt.

Na és csinálja nekünk a fesztivált :-))

Punktumtum.

*kortárs, vagyis nem jelenkori, azaz bizonyos, a művészet iránti tehetség szempontjára mellékesként tekintő, így-úgy oskolázott és ettől nekibátorodott hangadók kebelbeliség mentén tágítható körébe tartozó...