megint

 Már megint!
 Tűröm lassú prusztulásom. Az eltűnt idő nyom...

Emlékezünk

Ez év április 18-án, napra pontatlanul kétharmad éve, a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum zimankós haiku napján halt meg GÖELEVEN, aki még utoljára kiöltötte teléjét Vihar Juditra, a Felkelő Nap rendje Arany Sugarakkal birtokosára, haiku szakértő rendezvény mesterre, de fókuszálni már nem volt ereje, és aztán nem mozdult többé.

GÖELEVEN élete utolsó felvétele

Karácsony alkalmából elővettük kredencünk zugából szeretett halottunkat, és elhalmoztuk mindenféle jóval, hogy aztán majd az év végi felfordulások múltával ismét nyugodhassék békében.

Karácsony

Legyen minden, mi jó, kölcsönös

A művész meg ő

A művész, mint minden reggel, arra ébredt, hogy mérhetetlen érdeklődést tanúsít önmaga iránt. Első dolga volt, hogy megmérje, mégis mekkorát.

- Én, én... - így állt a mérlegen. Vén volt már a művész, egyelőre csak ennyit tudott kinyögni. - Egy nappal öregebb lettem - sopánkodott, de megnyugtatónak találta, hogy továbbra is mindenről ő maga jut az eszébe.

Lassan szedelőzködött. Közben próbálta eszét összeszedni:

- Amikor én, akkor én mindig... - ez volt egyik kedvenc gyakorlata. A másik meg egy nekemholfáj csokor, ami nem csupán tartalmában, hanem stílusában is egyre érettebbre kerekedett.

- Ki ön, s ki ha nem én? - szólt a kávékiöntőhöz.

Miután kávét ivott, kiment az utcára kezében világadó rádiójával. A potmétert tökig csavarta.

- Figyeljetek, itt én beszélek! - kiáltotta rozsdállón, de mégis ércesen. - Figyeljetek! Velem ez ilyenkor úgy van...

Megzavarták. Szembe találta magát régi osztálytársával, még a kisképzőből, aki valamelyik házsarok mögül lopta magát a képbe. Látszólag gyengélkedett: pupillája tág volt, és alig szólt magáról. De ez csak olcsó ikonikus fogás művészfélék között.

- Ne is mondj semmit, értelek! -vágott szavai elébe a művész. - Velem ez úgy van... - és önzetlenül ellátta mindenféle önnön életéből merített jó példákkal a gyengélkedőt.

A másik hallgatta, aztán összeesett. Természetesen feltűnési viszketegségből, ez rögtön látszott az esésén.

- Önös a világ - sopánkodott a művész. - Nem szeretem, hogy mindenki csak magával van elfoglalva, rám meg senki nem figyel.

A tér szélén korhadozó padra ültette az ájuldozót. Kulcsok hulltak ki annak zsebéből.

- Tessék, már megint próbálja magára terelni a figyelmet. Az egész városnak azzal kell foglalkoznia, hogy ő most beadja a kulcsot.

- Mit festesz mostanában? - kérdezte ekkor hajdani osztálytársa elhaló hangon.

- Ah, tehát jobban vagy! Akkor elmondom neked, min dolgozom én most. Nehéz lesz követned, hogy én újabban hogyan gondolkodom, mert én most elhatároztam, hogy újszerű leszek, és magamról festek hatszor nyolc méteres extrovertikus korképet. Én és a kor. Mivoltom szimbolikus vetülete a hiperdimenziókban. A legfelsőbb térréteg közepén az egóm, szélen a sajátságaim, tükörképszerűen. A kép minden részén hullámzóan éndesek. Sajgok és sugárzok a rétegeken át. Énlek szakadatlanul. A mélységben, egészen fent két énem éncselkedik egymással. Alant szintén énjeim, a purgatórikusak, olyan miségembe sűrűsödőn. Háttérben kushad a kor a maga büdös éntelenségében, és én a kép összes rétegén át a kor szemébe vágom az én-adut. Nesztek, heuréka, ego sum sunma summárum!

Míg a festő így áradozott készülő művéről, kollégája közben mégis elpatkolt valahogy.

- Tessék! - kiáltotta világgá a sértett művész, adója hangerőgombját koppanásig feltekerve. - Az ember gyarló. Mindent elkövet. Inkább megdöglik, csak hogy magára terelje a figyelmet.

- Én itt álltam, gyanútlanul - mesélte később a helyszínelőknek - amikor távoli kollégám a sarok felől elő kuncsorgott, öncsörgött-éncsergett hirtelen, és magamutogató kérdezősködésbe kezdett, hogy mi újság velem. Próbáltam legjobb tudásom szerint felelni. És akkor itt összeesik nekem. Én nem is gondoltam, hogy beteg. Már a tegnap is egy trau volt nekem, de ezzel a trau mával végképp nem tudok mit kezdeni. Pedig ma tudtam volna dolgozni végre. Ott áll a nyolcszor hat méter vászon kifeszítve, aminek a közepén már sejlik krisztusi énemből valami. És most össze vagyok zavarva. Kellett nekem kijönni az utcára! Csak hát, ha otthon maradok, senki nem törődik énvelem. Önös a világ. Önös és közönyös. Sötét, átláthatatlan. Nem csak trauma, trau a holnap is. Kinyitom reggel a csapot - a saját csapomat, értitek! - és csak víz folyik belőle. A tévét már be sem kapcsolom, mert mindenki másvalakiről beszél. Halódik, döglődik persze mindenki. Direkt, hogy rólam kicsit se eshessen végre szó.

A művész hazavánszorgott aztán.

Hosszan állt a tükör előtt szemeit magára szegezve.

- Hát most mondd meg... - de hogy mit, már képtelen volt kinyögni.

KARÁCSONY

A kínaiak páratlan fröccsintéseikkel már a porcelángyári spájzban vannak.

Nincs viszont az a kínai aki túl tehetne a virtuális leleményen.

Leszámítva persze bennünket

Órjástorta

Gyermekkori álmunk. az órjástorta.
Chochol Károlynak 80 évébe tellett, hogy szembe találja magát vele. Ja, nem úgy! Ez nem burlesk!
Minap került sor a Chochol jubileumi év záróeseményére, lokálpatriotikus motívumok mentén épp a pesterzsébeti Kondor Béla Közösségi Házban. A tágas és fényárban gazdag színházteremben szokatlan eleganciával celebrálták az eseményt, Chochol Károly ez évi negyedik fotókiállítását, amelyen újabb és újabb eddig sehol nem látott pillanatokkal ismerkedhettünk Chochol múltunk-ifjúságunk ma már feledésbe merülő auráját idéző hatalmas életművéből. Abból a korszakból, amikor még merhetett az ember embert fotografálni. Már ha volt hozzá affinitása, mert bizony sok fotografáló szalasztotta el széptevésbe bonyolódva eme, bizonyára örökre elmúlt lehetőséget.

Bereczky Lóránd, A Magyar Nemzeti Múzeum címzetes főigazgatója mondott megnyitó beszédet.
A színpadon Chochol Károly régi idők dallamaival édesgető baráti zenekara, a Brass on Brass Dixieland együttes.

Tortafényben és ölelésben az ünnepelt

Kevésbé sikerült kapáslövésünk egy jól sikerült chocholi kapáslövésre :-)

Evolúció

Rohamosan fejlődnek a mobiltelefonok. Nincs már messze az idő, amikor a mobillal is lehet majd olyan képet készíteni, mint bármelyik fényképezőgéppel.
Ez most azért jutott eszünkbe, mert ráleltünk a neten erre a csodálatosan vizuális példabeszédre:

keresztrejtvényünk

HARMOFÓBIA

Jelképértőkkel és megszólítás iránt hűségesekkel tömbösödve felvonultak a képszátyárok is. Együtt-egészben: 800 hajdan tehetséges, szépreményű (tanultság okán kötelezetté hígult állagú), de sírig emelkedett látáskultúrájú bolond.

Rázúdultak a szentendrei Művészetmalom zegzugos tereire, ellepték a vakolatlan falakat, vakoltak és tapétáztak velük.

Falaktól eltekintve villámcsődület.

Falakkal: a harmónia koncentrációs tábora.

Nyolcszáz vizuális szatír kitárta kabátszárnyait, és egymásba ragadt. Néhány mutatvány majd túléli, amelyiknek jutott kevés levegő, a többire - szerencsés esetben - mellette lévőként talán majd emlékezünk.

Nagyobb baj nem érheti az ide tévedőt, mint hogy receptorai és látóidegei átmenetileg belefulladnak a látnivalóba.

Nyolcszáz tettbizonylat az igehirdetektől a szépenlátokon és engemneirányítsanakon át az elvagyokig.

Legyünk körültekintőek: Jól jártak talán a térplasztikázók, meg a textilesek.

Az ábrázolóknak viszont leginkább csak vizuális kakofónia jutott a harmónia jegyében.

Sokan be se fértek a kívülről kissé már zimankós megnyitóra.

Dagad talán tőle a kultúrpolitikai öntudat.

Egyéni hozama: több kilós katalógus. Abból legkevesebb 800. Leterítene egy elefántot, lecsapna az égről egy UFOt, ha az az 1600 kéz egyetlen eggyé tudna lenni.

A vizuális káoszt szerencsés egységbe ötvözi az a többtíz négyzetméteres asztal, ahol a nyolcszáz mű kétoldalú négyzetes táblácskák formájában ide-oda tologatható, keresztül-kasul kombinálható kirakós játékká szervesül, valaki - ezúttal üdvös - kreatív önzésének köszönhetően. Terített asztal mindenkinek. 

Íme, amikor közösségi voltunk több lehet, mint individuális rátartiságunk!

Jelenlévő munkavatársunk, Hajdú Gabriella felvétele