méltóságrul

Nem vagyok tudós (amit nem sajnálok), így nem tartom számon maximális körültekintéssel, hogy a méltóság fogalmát ki milyen ismérvek körében definiálta térben és időben, tehát valaha is és a világon bárhol, mindenütt. Nem tartom számon, hogy a különféle megközelítések hirdetői között milyen konszenzusok születtek a történelem során bármikor, s kikezdte-e azok érvényét bárki tekintélyt követelő, csavaros elméje múlón-maradandón, illetve vannak-e érvényben ilyen konszenzusok szerte a különféle kultúrákban akár ma is. A mi nyugatinak nevezett, sors verte civilizációnkban van, legalább is kiérlelődni látszik ilyen konszenzus szándéka.

Azért hozom szóba mindezt, mert megpillantottam ma egy nőt a metrón, alacsony, elegáns és jól fésült, ám korosodó figurát, aki erősen kifelé kancsalított. Erősen, sőt, rettenetesen! Tekintete paródiája volt a tekintetnek. Ez oly elborzasztón hatott rám, hogy hirtelen kezdtem a méltósághoz való viszonyának lehetőségében kételkedni. Zsigeri indíttatású reakció volt ez.

Úgy tekintem, hogy a méltóság, mint egy és oszthatatlan, az emberi fajhoz tartozók létezésének és egymás közötti érvényesülésének joga. Így, aki méltóság dolgában mást kisemmizni igyekszik, magán vesz fogást. A fizikai történések, sajnos, ezt gyakorta nem tükrözik.

Konstituált jogról beszélünk tehát, el nem tekinthetünk attól, hogy kedvezményezettje - az ember - elméje által kilóg a természetből, méghozzá számtalan féleképp.

Az elméhez kötöttség okán az emberi méltóságot tudati modellként tekinthetjük, ami fajunkra érvényes voltában nem tükröz, nem is tükrözhet emberi viszonyokban kialakuló bárminemű hierarchiát. Sokaknak nem tetszik ez, a méltóságot tehát kiváltsághoz kötik, melynek forrását érdekeik szerint nevezik meg.

Ez azonban, amit így tételezhetnek, másról szól, mondhatni, más tészta, nem az a valami, amiről a fent definiált jog logikája beszél.

Na már most, ha a méltóság az ember születéssel szerzett joga, akkor egy mégoly kancsal embert is megillet.

Felmerül azonban a kérdés, miben nyilvánul/mutatkozik meg, hogyan azonosítható be, hol van ez a bizonyos méltóság az emberben, akármelyikünkben? Mint konstituált jog, benne természetesen sehol. Akkor azonban mi van benne?

Nos, az már lehet kétség tárgya, firtathatjuk nagyon is, hogy az emberi egyed a faj méltóságára méltónak mutatkozik-e. Furcsa súrlódás támad ezzel szóhasználatunkban, helyenként gondolatainkban is, mert felcserélhetőnek tűnik két dolog, ami pedig nem az.

Nem közömbös, hogy mit kezd az ember a méltósággal, mint születéssel szerzett jogával. Aktuális a kérdést, mert történelmi történések, emberi tettek bizonyítják, hogy a konstituált jog gyakorlati érvénye tartalmának ellentmondó tettekkel kikezdhető. Könnyen megesik ez, nem csupán a kiváltságokhoz ragaszkodás okán, hanem azért is, mert az ember a kollektív érdekek és az egyéni  létérdekek viszonya terén gyakorta antagonizmusokba botlik, és ilyenkor az atavisztikus ösztönök minden egyebet felülírnak, s könnyebben-nehezebben ledöntik a szocializáltság ésszerű és történetesen áldozatra kényszerítő korlátait.

De ez tudott, nem is ez érdekel bennünket.

A kancsal ember tehát - miként minden ember - tettei és gondolatai által viszonyban van a méltósággal, s megeshet, hogy ellentmondásos e viszony, s nem kedvez a méltóság, mint szellemi közkincsünk aurájának.

Aki ül, az éppen nem tesz semmit, és mert hallgat is, gondolatait sem tárja fel. A méltósághoz való viszonya tehát csupán külsőségek alapján találgatható. Találgat is a kívülálló, mert az ember észlelések és érzelmek, vonzás-tasszítás áldozata. Méltó-e ama rettenetesen kancsal egyed az emberi méltóságra? Egyszerre zsigerből valamint kulturális sémák mentén ítéljük ezt meg. Rendesen öltözött-e, tisztának látszik-e, fáradtságtól nem gyötört-e, nem tört-e a tekintete megalázottságtól, éheztetéstől, nem mocskos-e vértől, nem undorító-e ürüléktől, kínzástól, halálba tiprástól?

Ama rettenetesen kancsal ember méltóságra való méltó volta most csupán ártatlan külsőségekből saccolható meg, kajánság felé hangolnak a zsigerek, s csak gondolati kalandból, ártalmatlan helyzetben játszódik az egész találgatás. Mégis, miféle jogosság reményében zajlik e játék, hiszen lényegében semmit nem tudhatunk. Nem, nem méltó e vizslató közelítés az emberi méltósághoz. Az emberi elme persze kalandos, sőt, kalandor, szeret játszadozni a gonoszság gondolatával (lásd haláltábor viccek!).

Szerencsére én figyelem már régóta, számon tartom, miféle csúsztatásos játék zajlik az emberi elmében, a magaméban különösen. Visszaparancsoltam találgató gondolataimat, s méltósága teljes jogán futni hagytam a delikvenst (se cím, se telefon, se e-elérés.) 

Na és íme most, már csak utólag lefuttatok még néhány rendező gondolatot, remélem, mindannyiunk nevében.