MAGNUM KONTAKTOK

Megváltozott nagyon a fotók mögötti valóság, az a kommunikációs út, azok a technikai metódusok, amiken végighaladva a fotók elfoglalhatják helyüket a vizuális kultúra látóterében.

És akkor hirtelen itt terem szemünk előtt a hovatovább már messzinek számító időkből a kontakt kifejezés, ami a legfiatalabbaknak, legalább is azoknak, akik csak úgy, ím már szenvedésmentesen fotózgatnak, esetleg semmit sem jelent.

A kifejezés az analóg fotográfia fogalomköréhez kötődik. A nagyítópapírra üveglappal leszorított negatívcsíkok megvilágítása útján készülő másolat, ez a kontakt.

A Magnum képügynökség Budapesten most bemutatkozó kiállítás-együttesének egyike, a Capa Kortársfotó Központban a Magnum Contact Sheets/Magnum Kontaktok.

Egészen szokatlan ránézetet kínál a fotográfiára, és nem is akármilyen fotók által.

A Magnum képügynökség Robert Capa (a mi hajdani Friedmann Endrénk) ösztönzésére 1947 májusában alakult meg New Yorkban, s Capán kívül olyan nagyságok léptek az alapítók sorába, mint Henri Cartier-Bresson, „Chim” David Seymour, William Vandivert és George Rodger.

Úgy tudjuk, a képügynökség neve Robert Capa pezsgő iránti vonzalmaira reflektál, s indikálja egyben az alapítók nagyra törő céljait. A megalakulással egy időben New York mellett Párisban is irodát nyitottak. A Magnum fotográfusai a Föld történéseinek egészét szemmel kísérő kiváló fotográfiáikkal, kemény munkával és inkább a jó szerencsének pártolása által, sem mint a jól kigondolt üzleti stratégiának köszönhetően átvészelték a kezdeti nehézségeket. Capa kissé káotikus de nagyon kreatív vezetői stratégiáját Capa 1954-es halála után Seymour sokkal szervezettebb, óvatos irányítása váltotta fel, s az elkövetkező évtizedek során a Magnum kezdeti, családias köre a világ legkiválóbb fotográfusainak érdekszövetségévé tágult. Mára kiterjedt nemzetközi vállalkozássá lett a Magnum, New York és Párizs mellett londoni és tokyoi irodával.

A most bemutatkozó Magnum Kontaktok kiállítás, amit az ügynökség kiállítási és kulturális menedzsere, Andréa Holzherr valamint a mi Prima Primisszima díjas Keleti Évánk nyitott meg, valami eddig nem igen tapasztalt aurában mutatja be a fotográfiákat, együtt ugyanis azok szakmai háttérvalóságával. A kiállításon mintegy hetven világhíres fotó eredeti ügynökségi példánya mellett az a kontaktmásolat is látható, amiből ezeket a fotókat maga a szerző vagy pedig az ügynökség szerkesztősége kiválasztotta. Olvashatunk emellett a fotó keletkezésének körülményeiről, kevés kivétellel a szerzők saját visszaemlékezésének formájában.

E három prezentációs mód együtt valami egészen különlegesen érzékletes bepillantást enged a fotografálás, jelesen a Magnum világába.

Maguknak a kontaktoknak a szemrevételezése által nyomon követhető, ki hogyan dolgozik, egyáltalán, hogyan közelíti meg témáját egy hivatása iránt elkötelezett fotográfus, a dokumentarista különösen, aki szinte sosem tudhatja, mi fog történni (képileg semmiképpen) a következő pillanatban. A kontaktokon követhetjük azt, ahogyan az ábrázolásnak kedvező motívumokat, az események menetének jellemzőit keresi, ahogyan irányt vált a figyelme, nem egyszer a történések kiszámíthatatlan fordulata következtében. Láthatjuk a kontaktokon a szerkesztő színes tollal tett kijelöléseit, és akár megítélhetjük magunk is, hogy választhatott volna-e jobban, s a kísérő szövegből megértjük, mik voltak a választás akkor fontos szempontjai.

A fotografálással járó kommunikáció különösen érdekes fordulatai elevenednek meg a rövid szerzői visszaemlékezésekben. Érzékelhetjük a fotográfusi munka sajátos felelősség-terheit, a jelenlét felvállalt kockázatát, az odaáldozott energia nagyságát. Érzékelhetjük azt a komplexitást, amiben a fotográfus, a szerkesztő, és az ügynökségi háttértevékenység élvonalbeli vállalkozássá szervesül.

Számos képről szólhatnánk itt, hogy kedvet ébresszünk a látogatásra, de csak kettőt említünk:

Az egyik hármas objekt Petrick Zachmann fotóját mutatja be. Meglepően elrázott felvétel. A börtönből szabadon bocsátott Nelson Mandelára várakozó tömeg fotózásakor készült. A kontakton ez az utolsó lövés, ám utána ott láthatunk még egy fekete filmcsíkot, a további fotók üresen maradt helyét. A visszaemlékezésben pedig ez üti meg a szemünket: „Egy fehér rendőr söréttel rám lőtt. Összeestem, mire másodszorra már ólomgolyókkal lőtt. Körülbelül harminc lövedéket szedtek ki a lábamból, a karjaimból és a mellkasomból. Kettő a Leicáimat is eltalálta.”

Másféle érdekesség annak a fotográfiai játéknak a bemutatása, amit Philippe Halsman játszott, hogy maga tervezte 4x5 inches, tükörreflexes (!) gépével készítsen egy Salvador Dalihoz illő „szürrealista portrét”. A kontaktból megsejthető a véletlenekkel folytatott küzdelem menete, de a leírásból azt is megtudhatjuk, kik dobálták a látványhoz nélkülözhetetlen három macskákat a lebegőbe ugró Dali köré, s ki locsolta vödör számra a vizet újra és újra, míg a nyomban előhívott képen meg nem pillantották végre az elfogadható együttállást.

Hogyan készült a híres szivaros portré Che Gevaráról, mi történt valójában Robert Capa legendás, a normandiai partraszállást bemutató tekercsével, hogyan született Elliott Erwitt fotója, amin Nixon mellbe böki a dölyfös Hruscsovot. Érdekes és a Magnum szellemére jellemző az akkor még amatőr Josef Koudelka Prága megszállásáról készült fotóinak felemelő útja a Magnum szerkesztőségébe.
Hetven érdekesnél érdekesebb dolog a Magnum-világ három szférás varázsgömbjében.

Végre valami, ami fotográfiailag dörzsölt elménket és szívünket egyaránt megbizsergeti!

Andréa Holzherr megnyitó beszédére koncentrál a Magnum nagyok gondolatainak erőterében.

Robert Capának a normandiai partraszállásról készült híres sorozatából az egyik ügynökségi példány, illetve annak hátoldala, mögötte a kontaktokkal.