2013. január 29., kedd

Budapesti mutatványok



Az esküvőkellékesektől csórtam el ezt a palackposta ötletet.
Ezúton hívom január 31-i  kiállításomra olvasóimat:

Budapesti mutatványok
Suzuki Ház Pagoda Galéria
Budapest, Egressy út 17-21

2013. január 28., hétfő

BORONGOK

Csak nem vírus talált rám? Ma a szokottnál is jobban nyomja valami a begyemet. :-)



A társadalmi harmónia egyik legnagyobb akadálya az ember a maga hiúságával, mohó becsvágyával, úrhatnámságával.
Hiúság, becsvágy, úrhatnámság, önmagukban véve életképes adottságok. Ráadásul, az ilyen vonásaiban kiteljesedni képes ember megnyerő aurát sugároz, szórakoztató, adakozó, kollektív javakat előteremtő, gyakorta még bölcs is tud lenni – persze mindaddig csupán, amíg nem sérti valami a hiúságát, nem keresztezi mások becsvágya az övét, vagy nem kíván nála is nagyobb úr lenni valaki. Milyen kár, hogy társadalmi közösségben ez könnyen bekövetkezik!
Hiúság, mohó becsvágy, úrhatnámság gyakorta árt, mert oly hatalmasra képes dagadni, hogy még felismert önnön tudatlansága sem képes megtorpanásra bírni az embert.
Na de mi az, hogy tudatlanság? Végül is, aki tud jól álcázottan csalni vagy hazudni, például, tud húsos fazekak körül ügyesen tülekedni, vagy szociális antagonizmusoktól szorongattatva képes megkaparintani túlélése feltételeit, az már tud valamit, ugye, amit mások meg egyáltalán nem tudnak.
Az élet eredendően nem a nemek kollektív létéről szól. A születetten falánk disznó is – bár egy az ól - lerágja annak fülét, aki nem törekszik eléggé arra, hogy az ő fülét lerágja.


Így festek ma, na, csak a szaros kis GÖELEVEN szerint.











Ennél akad persze rosszabb is:

Dolmányos varjú galamb tetemén

2013. január 25., péntek

Festők festményükön

...de nem simán önarckép!





Szerdán nyílt meg a pesterzsébeti Gaál Imre Galériában (Kossuth Lajos u.39.) Tóth József Füles kiállítása, melyen a szentendrei festők játékos (csaknem 40 darabból álló) arcképcsarnokát vonultatja fel.
Játéka lényege, hogy a festőkről készült fotóportréinak mindegyikét valamelyik, a szóban forgó személy alkotásáról készült reprodukcióba applikálta bele. A képzőművészek Fülesre jellemző poénos leleménnyel pózolnak tehát saját festményük szerves részeként.
Minden „portré” mellett látható az érintetlen festmény is, helyszűke miatt, sajnos, csak reprodukcióban, ám a festők hamar megbocsátották ezt, hiszen így is egy nem mindennapi, jó hírüket öregbítő Füles mutatvány részesei lehettek.


Vájtszeműek figyelmét érdemes felhívnunk rá, hogy a fotográfiai elem megjelenése, pontosabban grafikai hatású beillesztése által miként konfigurálódik újra pszichésen a térérzet. E hatás finom súrlódásai a síkszerűséget célzó festői felfogással érdekes tűnődésekre késztetnék talán még Roland Barthest is. (Na, csak vicceltünk - de egyébként tényleg! :-)

A Galéria külön termet áldozott Füles mester másik kedvelt és befejezhetetlen játékának, melyben asszociációkra és formatársításokra igen fogékony képzelete nyomán, a montázsolás módszerével világhírű festmények között teremt játékos kapcsolatot.
Ez a tematika különösképp a vidámság és kacagtató poénok terepe.



Aki nem ismeri az eredetiket, bizony tévedésbe eshet, oly tökéletesen applikálta egybe az egymást soha nem látott részleteket Füles megalkuvást nem ismerő animátor társa, Pálffy György.
Március 3-ig látható a tárlat, 10 és 18 óra között.
Részünkről a szenzációs 23E busszal élmény volt odautazni J)

Megvalljuk, bár ott voltunk a megnyitón, s erőlködtünk, hogy valami fotográfiai bajkeverést összecsapjunk, bénítóan hatott ránk Füles mester nagyszabású tárlatának ámulatba ejtő kivitelezése,  így csak egy butácska lábramenéssel tértünk meg otthonunkba, amit most rejtvénnyé applikáltunk.
Kérdés, hány láb látható a képen?




Beküldési határidő 11 óra.

2013. január 19., szombat

A Felbontás Oltára





Bemutatkozott a Magyar Fotográfusok Házában a svájci Pictet&Cie bankhálózat. 2008-ban alapított fotódíjukat a világ legnagyobbjaként aposztrofálja a sajtó.
A Pictet Díj igazgatójának jelenlétében (aki maga is rágódott keveset fenntartható fejlődésre nagy figyelmet áldozó missziójuk fontossága fölött :-), egyenesen az Emberi Erőforrás Minisztériumának helyettes államtitkára (!) nyitotta meg a kiállítást, melynek pályázati tematikája ezúttal az ERŐ volt (maga az eredeti POWER szó többet jelent, én hagytam volna úgy, illetve, amilyen bátor vagyok, ERŐ s HATALOM-ként vagy ERŐ mint HATALOM-ként fordítottam volna.
A tizenkét díjazásra kiválasztott fotográfus portfólióit a díjadományozó 2-2 – kevés kivétellel - igen nagy méretű fotóval reprezentálja Budapesten, mintegy ezzel is hangsúlyt fektetve politikai aspektusukra, mely a POVERt mindenképpen valami nagy és a civilizációs rend s biztonság határait és lehetőségeit reprezentáló megmutatkozásban keresi. A tizenkét kiválasztott fotográfus pályázati anyagáról mélyebb érdemi benyomást szerezhettünk volna, ha szerényebb – és bizonyára még így is átlagon felüli – méretben valamennyi beküldött fotót falon láthattuk volna.
Az első díjat francia fotográfus nyerte. Az utcai zavargásokat kihasználó fosztogatókról készült pillanatképe egyedül uralta azt a falat, amit nem rég Stalter György csak több, igen nagy méretre felhúzott képével tudott betölteni!
Visszás érzéseim támadtak a kiállítás láttán, persze ezeket olyasféle autonóm művésznyavalygások motiválhatják, amik jócskán kimentek a divatból. Ma a világunk sorsárol folytatott média-purparlék nyomulnak a magát művésznek szánó és képzelő új generáció hivatástudatába.
Mondhatjuk, hogy az ERŐ megkérdőjelezhetetlen hatalomként jelenik meg az ember életterében, a borulékony államrend mögött, vagy amikor a hatalom intézményei nyomulnak a maguk apparátusaival. A társadalmakat irányító politikai hatalomnak egyik legnagyobb aduja a nyers emberi erőből akkumulált erőszak-erő, aminek nagyságát akkor fogjuk fel igazán, mikor zabolázhatatlanul kilép nyugalmas medriből. Hatalmas erő potenciál rejlik a tudományos munkálkodásban is. Ám a civilizációnkat érő kataklizmák idején – cunamik, hurrikánok nyomában - hamar belátjuk, mennyire nevetséges semmiség minden emberi erő az univerzum természeti erőkészleteihez képest. (Ráadásul: a leginkább tisztelendő tény és maximális nosztalgiával eltöltő dolog számomra, hogy mindez kezdetben egy pontban volt! – Na és, hogy ilyen az én életemben már aligha lesz - megint! :-)
A hatalmasok – és közéjük soroljuk mind nyilvánvalóbban a pénzvilág intézményeinek irányítóit is – szeretnek fürdőzni abban a gondolatban, hogy kezükben van a Föld sorsa, és fejükben mind ama felelősségtudat, ami kezükbe adta a fejlődés gyeplőjét is, ami nélkülük a lovak közé lenne dobva.
Amit a hatalmasok tesznek velünk és a világgal - mindenek előtt saját hatalmukat menedzselve - az a nagypolitika, a rendelkezésükre álló Föld-felület berendezésének elvei és felsőbb belátás igazolta módszerei. Az efféle indíttatású hatalmi igyekezet szereti azt mutatni, hogy értünk, a mindennapokat fizikai munkával görgető emberekért van. Ma a politikai propaganda (hasunkba lukat beszélni) tömegkommunikációs arzenálja igen hatalmas, ám egy becses trófea nélkül mit is érne a nagypolitika imázsa, mit is érne a művészet címkéje nélkül?! Fegyverét nem csak gondolatnak, hanem érzelemnek is! - mert hogy mindenből, amit a politikai hatalom kezébe vesz, fegyver leszen.
Szóval a nagypolitikát játszó hatalom szereti a maga politikai szócsövének tudni a művészetet is. Itt ugyan antagonizmus lappang, de hatalommal mindent, még az antagonizmust is meg lehet dolgozni.
A Pictet&Cie pár éve fejébe vette, hogy a Föld megmentéséért propagandisztikus lépéseket kell tennie, aminek a megnyilatkozási formája természetesen politikai. A Pictet Díj keretében kiírt témák ezért világra szóló horderejűek. Sztéjtmentjükből kiderül: remélik, hogy a tömegkommunikáció globális vizuális kutakodásainak terméséből merítve egyben az ábrázoló művészetet is maguk oldalán tudhatják.
Tettenérési pont!
Talán az efféle hatalmas tudatlan erők sodorják az egyenlőség jel két oldalára a vizuális kommunikációt és az ábrázoló művészetet!
A Prix Pictet díjazottjai, akiket kifejezetten politikai reprezentációra sűrített terjedelemben a Mai Manó Házban is felvonultatnak, zömében professzionális fotográfusok, professzionális háttérerővel és technikával támogatva fényképezik a civilizációk forrongásait, a háborúkat (hadi potenciál),a természeti katasztrófákat, mint például az óceánok elszennyezése. Egyfajta protokolláris körültekintésre utal, hogy felbukkannak a benyújtott portfóliók most látható szűk kivonatában olyan képek is, amelyek az ERŐ zászlaja alatt semmi mást nem közölnek, mint hogy a hatalom szereplőit is a kivételes erő hozza a felszínre. Itt van például a kiállítóterek egyik, tengely irányban messze kitekintést kínáló főhelyére illesztett óriási Clinton mellkép, amint ez a nagy ember a fejlődés fenntarthatatlan állapotai felett borong valamelyik kongresszusi pulpitus mögött. Arca semmivel sem mond többet a művészi üzenetet firtatóknak, mint amit feleségem arca kifejez, amikor este rádöbben, hogy elfelejtett jó időben leugrani vajért és kenyérért.
A művészeket bizonyára képes a Prix Pictet a maga oldalára állítani, ám hogy a művészetet magát is, az ebből a kiállításból nem derül ki.
A művészet lényege egyfajta irracionális tudás közvetítése, amivel a nagypolitika ugyan mit is tudna kezdeni? Az irracionális üzenetek befogadhatóvá formálása olyan adottságot és gyakorlatot igényel, ami persze a propagandában is ki tudja fejteni aktivizáló erejét. Egy rendesen megkomponált kép azonban ettől még nem lesz művészet. Épp ezért oly könnyű a széptevéssel megrekedni, érdektelenség vákuumába (két u, csak M.F. barátom kedviért :-) kerülni. Ha a falra kerül egy jól elkapottnak tűnő, heves alvilági pillanat, gondolkodunk-e azon, hogy a fotográfus hogy került oda? Az efféle fontos tettenéréseknek a fele színház.
Az esztétikai rend vagy a kompozícióban ható különösség, ami a komponáló és aztán a befogadó érzékét egyaránt befolyás alá vonja, arra való, hogy a befogadó készségét élénken tartsa, figyelmét irányítsa, pszichés aurát kölcsönözzön valamely témának. Az esztétikai jellegzetesség azonban az ábrázolásnak - egyáltalán, a vizuális megjelenésnek – csupán egyik eszköze, és riportfotózáskor egészen más egyéb lényegi vonásokkal társul (pl. hitelesség) mint a művészi gondolat, ráción túli felfedezések közvetítése esetén.
Itt, Prix Pictetéknél nincs nézői szabadság, illetve van, ha neked van, de itt azt illik tekintened, amit ők, a nagypolitikában gondolkodók tekintenek. Ezért néz Clinton akkorában és oly ambivalensen, s nem pedig én J)
ERŐ! Számbavehető-e minden, ami valóban fontos és veszélyes?  Szó sincs például arról, hogy micsoda ördögi erő lakozik a kollektív vallási hitben! (Persze efféle téma leginkább teátrális külsőségeken át lenne fotografálható.)
A Ház bájos programkoordinátora, aki nyelvtudását a globális gondok, a fenntartható fejlődés és efféle fontos kérdéskörökben edzette, készséggel kalauzol a méretes fotók között, és tájékozottan érvel, miért is oly fontos itt minden egyes kép. Illetve kedvesen rálegyint az óceán hátán szétterülő olajszennyezések apropóján készült légifelvételre, ami a roppant hullámokban tornyosuló energiát lélegzetállítón tárja szemünk elé, és azt mondja: „Hát igen, tudjuk, photoshop!” – s már suhan is tovább. Ha nem lenne ilyen bájos és okos, most kellene visszaküldenem az ugratóba. A photoshop a vizuális gondolkodás egyik csodaszerszáma. Hatására a dilettánsok seregekbe verődnek és jól szembeötlen elsüllyednek. Na persze, a művész, aki photoshopol (belepiszkál), az meg, bizony, könnyen félresodródik a statisztikai tényekről gondolkodók látóteréből. Daniel Beltrával ez most, szerencsére nem esett meg.
A rangos bank erőt mutató hatalmas kópiáinak némelyike akkora, hogy érzékeim arról győzködnek, magam is a képen belül állok. Ez, egyebek mellett, az Elképesztő (oltári) Felbontásnak is köszönhető.
Látom is a kortárs fotóst, amint a Prix Pictet Aided Resolution – magyarul csak PPA Felbontás -oltára előtt imádkozik leborulva, a világmegváltó vizuális kommunikáció mindenhatóságát dicsőítve.


2013. január 15., kedd

Fal és függöny

Ma megnyílt a Fészek Galériában Szamódy Zsolt Olaf kitűnő felbontású képeinek kiállítása, a Fal és függöny mögött, Kína



Képünkön az eseményen résztvevő szláv delegáció - hála a birtokukba jutott korszerű technikának - feltehetőleg egyenes fordításban tolmácsolja épp a megnyitó szavakat Kelet-Európa több égtája felé.


2013. január 13., vasárnap

Fele mell!


Minap, ím, ezt olvastuk a friss olvasnivalók között: A VÁLSÁGNAK VÉGE.
Mintha egy számítógépes cég hatáskör-túltengésben szenvedne. 2013 lenne a felemelkedés éve?
Nem akartunk hinni a szemünknek,


ám aztán - hála tudásunknak! - digitálisan mégis sikerült felemelkednünk.

D-Vektor

Na, igen, de fele  mellkedés azért szerényebben és hihetőbben hatna!

Pesövé Ofszi


2013. január 9., szerda

gesztusokrul





A művészeti alkotások terén, akár csak a fotóban is, számtalan esztétikai értékű forma lehetséges, de mindegyiknek van sajátos belső rendje, kibomlásának rejtett szabálya. Kis részben tanulhat az ember ezekről valahol, de a legnagyobb részére születni kell.
Azért szóra érdemes ez, mert betolakodott s jelen van már jó ideje a művészettel foglalkozók tettei terén – na és a közösségi terepeken - a gesztus. A gesztus azonban esztétikai értelemben formátlan, lényege vagy nem esztétikai vagy nem eredeti.
A gesztus interakció, amit gyakran társadalomkiritikai (ízléskritikai) impulzusnak szán kiötlője. Néha helyfoglalási kísérlet az érdemlegesség lefedettnek látszó palettáján, vagy csak szereplésvágytól motivált tudatlan lökdösődés.
A művész-gesztusban megmutatkozó metakommunikációs kezdeményezés („Örülök, hogy ezt ide írhattam a falra”, „Szeressük vagy legalább lökdössük egymást gyerekek!” stb.) értelmét visszaigazolni, nos, ebben a művész-belterjesség köre és a befogadó egyformán illetékes lehet. Ám a művész szakma általában megelőzi a befogadót: akolmelegből történeti aurát generál a gesztusnak, és a gesztustevőnek általában elég is ennyi: azt nézi, kedvez-e neki a mérleg nyelve, s hogy aztán ki mit piszkált a mérlegen, szóba se jön. A befogadó meg, ahogy később itt-ott lapozgat, a történeti piedesztál láttán csak néz, mint a moziban, csak néz, mintha valami fontosról lemaradt volna.
A gesztus, meglehet valamely művésznek a tette, s így szociális hovatartozásának szegmensét tekintve mondhatni: művészeti tett, mégsem művészet-tett. Márpedig a művészet terén egyedül ez utóbbinak jár/járna ki a maradandóság reménye.
Az sem semmi, ha úgy teszel-veszel, hogy elismer hazád vagy akár tágabb civilizációd szellemi közössége, ám belülről jön a legnagyobb kihívás: maradandót alkotni tudni. Mondhatnánk: magával szemben őszinte művész nem gesztikulál.
Maradandót alkotni, a művésznek ilyesmire csak a remény jut, na, gyakran a valószínűség, a nagy valószínűség is akár, de sosem a bizonyosság.
Igazi tiszteletet a művész-gesztusok nem ébresztenek, mert általában azt a benyomást keltik, hogy ilyesmivel élni akárki tud: odacsinálni, lökdösődni, metakommunikatíve szitkozódni. És lám, mind nagyobb hévvel zúdul körénk egyfajta viszonzó áradat, a létbizonytalanság feszültségét múlató, helyenként duhaj gesztus, a szemfényvesztés, a tülekedés, az odarondítás meg a feltűnési viszketegség látványos vakarása.
Némi igazság e gesztikulálásban is vagyon. Annál is inkább, mert a napi húsosfazék az a húsosfazék, az élet az az egyszeri kaland, a történelemkönyv meg a történések tükre. Aki képességeivel nem tud elismert magasságokig kibontakozni, az eleve nem jut sem ennek, sem annak a közelébe.


Kallódó megmutatkozás





























Gesztusbékák vonulása, mint ellengesztus ellengesztusa











Fotógesztus ellengesztussal













"Festékünk nekünk is van!"















Gesztusműalkotás körött ellengesztusok
















Városligeti éjszakában ellopott Olof Palme dombormű (bronz!!!!) gesztusértékű pótlása















Mi a f...
















Textilművészeti darab gesztushelyzetben
















Ellenbátorkodás



















Ja, igen! Elsők között szokták emlegetni Duchamp Forrás néven kiállított piszoár-kagylóját a múlt század elejéről. Az klasszikus, művészeti ízlést támadó kommunikációs gesztus, és ünnepélyesen tagadjuk, hogy Duchamp eme tettének bármiféle esztétikai értéke lenne, lévén, hogy általa, gondolataitól illetve érzéseitől vezérelve semmiféle matéria nem került megformálásra.
A piszoár-kagyló gyártója, na igen!  A formatervezőt esetleg illetheti dicséret :-))


csövesek

És hogy mennyire igazam volt december 27.-én, íme itt egy újabb példa:

Feltételezem, romkocsmai randalírozókról van szó, akik hajnalig itt nyüzsögnek, s alighanem nőről, aki, ha kicsit iszik, az élő csőbe is beleköt.














2013. január 6., vasárnap

Újévi mesénk



D-Vektor – Pesövé Ofszi

A csirkeszárnyért küldött fiú



Élt valahol az alföldi pusztaság szélén egy nagyon szegény házaspár. Öt gyerekkel áldotta meg őket az Ég, ám mivel több gyerekük már nem lehetett, örökbe fogadtak egy hatodikat az aszódi javítónevelőből. Szép kékszemű, szőke fiúcska volt az, öt esztendősnél alig öregebb, mégis erős már, mint a venyige, csak olyan duzzogós fajta. Duzzogva feküdt, duzzogva kelt ez a gyerek, az isten tudhatta, miért. Ilyennek volt teremtve.
Ahogy kicsit nagyobb lett, híre kelt egy napon, hogy Tesco áruház nyílt a közelben. Elküldte nyomban az asszony ezt a duzzogós gyerekét vákumcsomagolt csirkeszárnyért, hogy világot lásson.
El is indult a fiúcska, kék szeme ide-oda forgott, de rögtön eltévedt a falut szegélyező akácosban. Voltak ott hárman is, éppen lopták a fát, ám mikor kérdezte őket, nem értették, mit akar, mert ez a gyerek annyira ingerszegény környezetben nevelkedett, hogy az eget is szkájpnak mondta. Gyakran van ez így a szegény emberekkel.
Árjuszpíking inglis? – kérdezte tőle az egyik fatolvaj, de erre is csak értetlenül pislogott, így aztán azt gondolták, UFO eshetett le a közelben, abból kóválygott el ez a kis marslakó, akkor pedig náluk okosabb emberre lenne szüksége.
Kézzel-lábbal mutogatva elindították az akácoson túlra, ahol a pusztaságban állott egy magányos tanya. A tanya tisztaszobájában talált rá a fiú a gazdára, aki afféle biofilozófus volt. Ez annyit tett, hogy egész álló nap a tisztaszobában gondolkodott, de az istállóban tartotta a baromságait. El is büszkélkedett nyomban a kis legénynek, hogy miminden baromságot hordott ő már össze életében.
Odavezette az istállóhoz. Inkább ól volt az, mint istálló, de szépen körbehégelve niccsékkel. Be volt vezetve a 220 volter, az borította fényességbe a sok-sok könyvet a platón. Főhelyre akasztva lógott ott egy fotó, ami akkor készült, amikor a mi biofilozófusunk átvette a Nébel-díjat a Lukács fürdő híres Shop & Hauer cukrászdájában. Ezer égős csillár ontotta fényét a cukrászda mennyezetéről. A filozófust számtalan marxos legény állta körül, mind azt kérdezte egymástól, mont ez ki ő, miközben a fentről patakzó fajerbah hellert kapott a köröskörül röpködő engelszeken. Hobszos tortát kínált a főpincér mindnek, aki csak ott volt.
Ilyen fényes eseményt ez a kis legény még sosem látott. Látva is maradt a szája, amit szellemi fogékonyság jelének vélvén, a biofilozófus nyomban elkezdte mesélni neki, hogy mi az a felvilágosodás.
Miközben mesélt, vén boszorkány támaszkodott reccsenve a girbegurba ágakból font kerítéshez:
- Nem szégyelli magát!? Szédíti azt az ártatlan gyereket? Mingyá ráolvasok magára! Ja, de az magán már nem fog! Akkor majd jól feljelentem pedofiliáért.
- Itt kóválygott ez a neveletlen miszélhozta - mentegetőzött a biofilozófus - nem hagyhattam a legnagyobb szellemi sötétségben.
- Maga ezt csak ne tanítsa, okos ez már! Na, te kis legény, mondd meg nekem, mennyi kettő meg kettő.
A kis legény erre duzzogásba merült, biofilozófiától tágra nyílt pupillái összeszűkültek nyomban.
- Négy - mondta a vén boszorkány, mert régről élt még benne a gyógypedagógiai ösztön. – Aztán mondd csak, hová mész te, tudatlan kislegény? Csak nem világgá? Korai lesz az még.
A fiúcska erre megvallotta, hogy őt bizony csirkelábért küldte az anyukája. Cirkulábé a Teskóba, így mondta.
- Az bizony hét határon túl van! – sopánkodott a boszorkány. - Megmutatom én neked, merre kell elindulnod, de csak, ha megteszel nekem egy szívességet.
Mivel a kis legény duzzogását abbahagyva készséggel bámult rá, így folytatta:
- Én csak a szomszéd falu határáig mehetek, mert ott körözött személy vagyok, ugyanis véletlenül kutyatejjel készült körözöttet árultam a piacon. Amikor tehát a két falu közt elérkezünk egy időtlen idők óta legeletlen legelőre, egyedül kell tovább menned, és bár száz veszély leselkedik ránk, meg kell szerezned nekem valamit.
Mert a fiúcska erre sem mondott igent vagy nemet, a boszorkány szappanos vattával tömte be a fülét, majd a magáét is, és elindultak a legeletlen pusztaságban.
Alig mentek nyolc kilométert, amikor hirtelen ott termettek a NIBLE fiúk. Négyen voltak, hogy mind a négy égtájra szépen, szimmetrikusan jusson belőlük egy-egy, amikor a vándorokat körülveszik.
Ahogy így bátran ott termettek, és a fővezér máris közelebb nyomult, a boszorkány akkorát kiáltott, hogy megrázódott annak veleje: - A bicska lágyuljon meg a zsebetekben! – ezt a varázsigét kiáltotta a boszorkány. A NIBLE fiúk zsebükhöz kapva rögtön tudták, mi merre hány óra, és máris futottak, mint a nyúl.
Ők meg, hogy kihúzhatták most már a füldugót, békésen bandukoltak tovább. El is érkeztek hamarosan a falu megművelt földjeinek határába. Itt a boszorkány megtorpant és a következőket mondta:
- Te, kis legény, indulj tovább a faluba vezető úton! Még jóval az első útelágazás előtt, ott, ahol az árpa zabra vált, megpillantasz majd magas karóra szúrva egy vérben forgó fél szemgolyót, ami kicsivel nagyobb, mint a fejed. Amikor azt meglátod, meg ne rettenj, hanem ezt a nejlonzacskót húzd a fejedre! Percig se aggódj, van ezen a zacskón két luk, azon át látsz majd mindent. Így közelíts, aztán mássz fel a karóra, és azt a fél szemgolyót kapd le onnan! Pisálj rá, hempergesd meg a porban, és dugd a zacskó széle alatt a tarkód mögé. Kapd ki aztán a fejedet úgy, hogy az a vérben forgó fél szem a zacskóban maradjon.
Jól szorítsd a zacskó száját, hogy ki ne ugorhassék, de ki se láthasson, és indulj el vele a következő elágazásnál balra. Ez az út kétfelé ágazik majd, de te csak mész, mert okos vagy. Áll ennek a kanyargós útnak a bal szélén egy kocsma. Az előtt még, úgy másfél kilométerrel ismét balra kell fordulnod. Lesz ott is később egy újabb elágazás, de te csak mész, ahogy az út kanyarog. Amikor kutya jön szembe, mindig csak balra fussál. Ha minden sikerült, azt onnan fogom megtudni, hogy ugyanide érkezel, ahol most állunk. Átadod nekem azt a vérben forgó fél szemet zacskóstul, és aztán mehetsz isten hírivel, de percig se félj, nem üres kézzel. A falu közepén látsz majd egy élőszobrot, akinek rizsporos paróka van a fején, aranyporral borított mind a két orcája, és aranyporos szebbik kezével szörnyűségesen hegedül. Az az én legkisebbik hugom. Amikor a közelébe érsz, ezt a hideg verejtékkel kivert kenedi dollárost dobd nyomban a hegedű tokjába, onnan fogja tudni, hogy én küldtelek. Ő fogja aztán megmutatni neked a tovább vezető utat.
Úgy is történt minden, egyet kivéve. Amikor a kislegény visszaért ugyanoda, ahol elváltak, rendőrautó állt az út szélén. Két rendőr várt rá.
- Most ideadod azt a térfigyelő videokamerát, mielőtt szétrúgom a seggedet! – így szólott az egyik rendőr, amiből a fiúcska kukkot se értett. Betuszkolták az autóba, ott ült már a vén boszorkány és a gyámhivatal egyik embere. A boszorkány mondott ezt-azt a motorra, ám az autó szerencsésen mégis beindult, így őt vihették máris a dutyiba.
A gyámhival embere pedig, miután nem sikerült megtudnia a fiúcskától, hogy negyvenkilencnek mennyi a négyzetgyöke, visszavitte őt a javítóintézetbe, ahol szépen duzzoghatott tovább, míg meg nem nőtt és meg nem halt.
Mert hogy bármennyire ágálunk ellene, bizony, eljön annak is az ideje.

2013. január 2., szerda