Mér' csak mindig magamról írok!

Rájöttem, miért nem kel a könyvem! Mert folyton csak magamról írtam benne. 

Halálod

Halálod, leszámítva a fölösleges és haszontalan aggodalmakat, szokásos elalvásaid egyike lesz, azzal a kis különbséggel, hogy ebből végtelen sokára fogsz felébredni.

Testedre átmenetileg - értelemszerűen végtelen sokáig - nem lesz szükséged, ezért a bomlás erői meg az entrópia nyugodtan szétszedhetik, hiszen az evolúciónak végtelen sok ideje lesz, hogy pont ezt a felépítményt újra megkonstruálja (lám az élet kifejlődéséhez ennél jóval rövidebb idő kellett!), s hogy majd aztán, végtelen idők múltával felébredj benne, és azt mondd, hú de jót aludtam, hoppá, hol vagyok, mi van itt...

Mert természetesen ennyi idő alatt a környezet, mely elalvásodkor volt amilyen volt, a felismerhetetlenségig átalakul majd. Akkor azonban, feltételezve, hogy a többiek, akik élve maradtak, nem puszta henyéléssel töltötték azt a végtelen sok esztendőt, a rég kihűlt Nap helyett majd sütni fog rád valami más mesterséges monstrum, hogy süttethesd a hasadat.

Az evolúció persze időnkint félre-félre fut, fabrikál néha ezt-azt, akár olyat is, aminek majd szerinted semmi köze nem lesz hozzád, még tán végzetes összeférhetetlenség is fenn fog állni. Na persze te elfogult vagy magaddal, hiszen nagy úr a megszokás. Még tán görbe lábadat is visszasírnád, ha egyenesre sikeredett, mert azzal oly ügyesen kapaszkodtál a hordón.

Szerencsés esetben csak a körmöd holdjának lesz kicsit más az íve, vagy a megszokott helyekről hiányozni fog egy-két szeplő, mert egy ilyen soha be nem fejeződő teremtés feltételei között, ami létünkhöz vezetett, nemcsak az evolúció, de még a nemléttel szembeható revolúció sem lehet tökéletes. Ám aztán majd gyorsan megszokod, még tán meg is szereted ezeket a kis különbségeket, hogy mondjuk orrodnak nem két cimpája van, hanem három vagy öt, vagy karjaidon esetleg tollak nőnek, mert az ember sok mindent képes megszokni, ha az életéről van szó.

Mindezek biztos tudatában, békés nyugalomban, rossz álmok közt való hányódás nélkül töltheted azt a végtelen sok alvásidőt, melynek végén - a matematika ígérete szerint - egészen biztosan felébredsz, és nyújtózva aszondod: de nagyot aludtam! Persze rögtön, ravasz mód arra is gondolsz majd, hogy de jó lenne még egy kicsit ráhúzni, csak még néhány percet.

Szép lesz!

Nem mintha annak, akit hókon talált a falbontó vasgolyó, ne lenne igazából szép halála! Élt, virult egész életében, aztán annyit észlel, hogy kopp, na, kicsit erősebben ugyan, durrr... hű de nagyon is!... de már zutty is nyomban... gondja sincs többé rá.

Ehhez képest, ágyban nyűglődve halni meg, rágódva folyton, hogy mi lesz veled nélküled, elszenvedve a haszonlesők, sőt, a haszont hiába lesők gonosz célozgatásait meg a tengernyi fájdalmat is, ami a hátralévő időt éber végtelenséggé lassítja, nem bármilyen hosszú, ígéretes halva levésnél százszorta rondább életben levés-e?