Szóvirágok Keleti Évának

Valaki megtisztelt minap egy eleddig hátam mögött virágzó bókkal, mi szerint olyanok a kulturális megnyilatkozásaim, "mint amikor valaki féltéglát vág a kávéscsészébe a Gerbaudban".

Meglepődtem: eszerint én egyféle merész és renitens bunkó benyomását keltem.

Amióta és ahogyan eszemet tudom, értelem nélküli gesztusok sosem vonzottak! Féltéglát kávéscsészébe akkor vágnék, ha a fröccsenés vizuális anatómiájától valami mélyebb asszociáció ébredését remélném, de akkor is, ugyan miért pont a Gerbaudban?

Kétségtelen, van bennem exhibicionizmus, ám a gátlástalan tolakodástól mindig is irtóztam.

Na, de talán mégsem, na de talán mégis. Az ember nem ismerheti önmagát eléggé, és a látszat, bizony, része a személyiség szociális teljességének, akárhogyan is rugkapálunk ellene.

Oké, féltégla! Személyiségem élénk képzeletem és legfarkasibb szabadságom, azaz társadalmi kívülállásom összjátékában fogant, s így okkal válok pejoratív értelmezések prédájává.

Hogy ki kezdte, alapozta meg az én kívülállásomat, nem nevezném meg elhamarkodottan, ám ez nem is változtatna már semmin.

Maradjak most már ilyen, s akkor vágjunk is a lényegébe!

Sajnálatos az a szokás, hogy a kiállításokra érkezőket nem motozzák meg, hogy nem koboznak el tőlük minden papírlapot, amire a kedves, brummogó orgánumú Szilágyi Tibor bármit is írhatott.

Mert így akkor ő azt elkezdheti felolvasni odabent. Az ő élethosszon át tartó barátkozása a nemesveretű, érzelem- és gondolatgazdag mondatokkal kevésnek bizonyult, hogy felfedezhesse, miből is épülnek fel az igazán szép mondatok. Hogy a gyönyörködtető gondolatok sokkal inkább bármi egyebek, mint szóvirágok.

Kicsit későn kaptam észbe, hogy mi vette kezdetét ott, a Budapest Galéria zsúfolásig telt termében, hogy sűrű, ragacsos szóvirágokból épp koszorú fonódik a megejtően nyolcvan éves, az élő fotográfusok közt páratlan múltú, szülinapját nagyszabású kiállítással ünneplő Keleti Éva homloka köré.

Az eleje tehát lemaradt, de a többit ide citálom, azoknak, akik képesek élményt meríteni a szenvedésből, másrészt bosszúból is, mert allergiától viszkető szemmel vonultam a negyven fokos utcán a tetthely felé, s az odabenti sokadalom erre még rátett egy példátlanul verejtékes órát, s a legbosszantóbb az volt, hogy mindezért semmi földi hatalom nem volt hibáztatható.

"...sugárzik az alkotó ember ellesett csodás pillanata, melyet te láttál meg akkor. Ez művészeted lényege és feladata.

Hogy mindig fel tudtad mutatni azt a pillanatot, mely éppen akkor és ott megragadott az alkotó emberből, kétkeziből és művészből egyaránt, hogy átszűrve magadon tovább add a csodát nekünk, kik csak a te szemeddel láthatjuk, és így együtt vagy velünk. Ez a legnagyobb dolog, mit művész kívánhat, hogy úgy hasson, hogy velünk van akkor, mikor megszületik egy kép, vagy egy verssor, egy film, egy mozdulat, a színház értelmes csöndje, és ez elkísér minket örökre, földi létünk idejére feltétlenül. Ennél többet mit kívánhat. Boldogak leszünk, mikor képeiddel együtt vagyunk, mert a pillanat tört része alatt előhívja agyunk a látott emléket. Örülünk, mert megláttad nekünk a szépet, akkor is, ha fáj, mert elmúlt rég. Ilyenkor úgy érezzük, hogy erősek vagyunk, mint a mesében, képesek vagyunk legyőzni a hétfejű sárkányt is ekkor, mert erőt sugároz a képed, mint akkor, mikor rögzült benned a pillanat, és így boldogok lehetünk mi is... (...istenekkel? - nehezen érthető a felvételen)

Képeidből árad egy nagy művész igaz emberi gondolata, és ez tényleg maga a csoda. Hogy feltámadnak általad a képek, fiatalok, öregek, csúnyák és szépek, nálad a csúnya is szép, mert igaz. Felmutatod a mindenkori valót, ez nekünk a vigasz, arra, hogy tovább is értelmesen éljünk, dolgozzunk és mindig reméljünk. Reméljük, hogy tőlünk is jobb lesz a világ, mert te felmutattad a csodát, képeid fényében, árnyékában, és ez elég ritka vendég mostanában. Köszönöm neked, hogy vagy nekünk, boldog vagyok, hogy itt vagyunk és ünnepelhetünk, fotóművészetünk nagyasszonyát, ki sok-sok évvel letagadhatja korát, mert művészeted kortalan, kiállta az idő vasfogát.

Kívánok neked továbbra is minden jót és szépet. Drága barátom, Éva, a jóisten sokáig éltessen!

Ennyi. Versféle volna, itt-ott elősejlenek holmi rími összecsengések. Nem bocsátkoztam utólagos találgatásokba a sortördelést illetően.

Na de hát hol az értelem? Mindez nekem elrágta türelmem vasfogát, ám a

jóságos Keleti Éva, aki ennél sokkal többet érdemel, imígy kommentálta Tibor szavait - nyilván tekintettel a szörnyű hőségre: "mindig tud újat mondani" ( :-))

Szerencsére posztumusz szót kapott M.G.P. színikritikus is, aki értőn írta le a hajdani színházi fotográfus Keleti Éva önkényes elemektől sem visszariadó, de eltökélt és mélyre hatoló munkálkodásának lényegét.

Veiszer Alinda nyitotta meg a kiállítást, akinek a stúdiójában Keleti Éva - a maga bevallása szerint - nagyon rosszul érezte magát, mert ez a makacs Alinda kikényszerítette belőle az őszinteséget. Mivel Veiszer Alinda délibáb képzeteimet megcáfolva valóságosan jelen volt, kevésbé tartottam fontosnak okos szavaira figyelni. Felvevőről visszaváltottam fényképezőgépre, hogy nagy felbontásban rögzítsem rokon vonásai egyikét: ő is papírról beszél, igen! Mert megfontolt, értelmes gondolatokat akar mondani, miként jómagam is. Nem t'om, a féltéglákkal hogy áll...

Na, az nem lehet, az kizárt! Olyan csak egy van, az csak én vagyok.

Ja, a képek! Nekem úgy tűnik, hogy Keleti Éva hosszú-hosszú évtizedeken át elképesztő szerénységgel divaton kívül tartotta alkotói euvre-jét. Most, hogy korosodván példás önfegyelme már meglazult, lerohanta őt a kor, és kincsek tárulkoztak fel.

Ám hogy bosszantsam azokat, akik az igazságot csak hízelgő formájában tudják elviselni, ide írom sejtésemet, hogy a Keleti életmű mai rangja részben abból a hatalomból táplálkozik, amivel az MTI bírt az átkosban: riportereinek korlátlan hozzáférést nyújtott prominens személyekhez és fontos eseményekhez. Munkatársainak nyilván kötelességük is volt szolgálatukkal a kultúra teljességét lefedni. (Orson Welles, Ilja Ehrenburg, Yves Montand, Marina Vlady, John Steinbeck, micsoda nevek!) A központosított sajtóhatalom a maga tekintélyével előcímkézte riporterei nevét: MTI fotó Keleti Éva. Egy ilyen bemutatkozásnál alighanem megszűnt nyomban a magakicsodázás.

Mindez persze félig üres lehetőség volt a mindenkori MTI fotográfusnak, amiben neki kellett szakmailag, esztétikailag, s a protokolláris minimumon túlemelő invenció minden kérdésében helytállni. Keleti Éva képeinek java alkotói invencióról tanúskodnak, ám fotográfiája zömét nem mondanám művészetnek. De hiszen a fotó az egyetlen ábrázoló médium, aminek a hozadéka - mondjuk ki Susan Sontaggal bátran! :-))) - jóval több lehet, mint művészet. Hogy itt több-e, kevesebb-e, más ítélje meg!

Felvétel és kópia. Rejtélyes, ma már végleg meg nem határozható viszony. Itt e születésnapi tárlaton a kópiák kiválónak mondhatók. A méretekről azonban lehetne vitatkozni.

A Budapest Galéria veszélyes hely. Itt valamiért, talán belsőtér-anatómiai okokból hagyomány lett újabban méretes kópiákkal ünnepelni. Lehet azonban, hogy reményteli szakítás ez a Fotóművészek Szövetsége évszázados vereséggel felérő itteni kisbazári jubilálásának emlékével.

Keleti Éva csodálatos mandarin jelenete is az ablak felé eső első paravánon szemcsézetét tekintve nyög a több négyzetméteres felbontástól, ám persze, a látványtól lebilincselt teremőrnő a bejárat közelében valahányszor hallani véli Bartók zenéjét, mikor odapillant.

A teremőr, aki Bartók zenéjét hallja, amikor Keleti Éva könyvéből oda-odapillant. Amikor megjegyzem, hogy csak a színészek neveit áradozza, és szót sem szól kompozícióról, míg a könyvet lapozza, megnyugtat, hogy a képek egyformán nagyszerűek, ezért nem hozza szóba külön-külön.

Enyhe méretbeli túlzás érzete fogja el tehát az embert párszor. Persze, nem feledhetem, alkotóilag lezárt élet már ez, Keleti Éváé. Nyilván az ő ím már örök szívügyei kaptak itt hangsúlyt, és ez nála főleg színházat jelent..

Kicsit sok a színház, a pódium-világ, és ezzel összefüggésben sorjáznak olyan úgynevezett műtermi képek is, amikben, ha hétköznapi névre cserélnénk a húzó személyt, nem maradna túl sok képi tartalom (zsinórban: Pécsi Ildikó,Szegedi Erika, Tordai Teri, Béres Ilona)

A kurátori méretezés nagyobb részt mégsem tévedett a fotográfiailag felemelő pillanatokat illetően: Psota Irén fáklyák között, Gobbi Hilda Dunabogdányi nyaralójában, a sziklára szökkenő Sinkovits Imre 1966-ból. Az Örkény István dolgozó szobájában készült fotó Örkény nélkül is súlyos kép maradna. Na és az Ügynök halála!

Kissé túltálaltnak hat, bár kétségtelenül Keleti Éva leginkább kiérdemelt fogása a Ruttkai - Latinovits kettős portrésor, ahol az optikával - és a türelmes "színészvezetéssel", persze - sikerült tetten érni a legendás, mégis már megfáradt kapcsolat mélyén terjengő ürességet.

A Keleti Évát jellemző nemes invenció karakteres bizonyosságaként szolgáljon Az első úszólecke és a Tímár Józsefről készült emblematikus fotó mindenkinek. Ha ezt a két fotót kérdőleg összeveti az ember a fent pedzett, műtermi lámpák közt készült fotókkal, szinte nyilvánvalóként ötlik szembe, hogy Keleti Éva nem formajátékos volt, hanem az élet poézisének és drámájának, az emberi mélységnek felismerője, és ennek szinte mindig megtalálta a legmegfelelőbb formáját.