Az utóbbi néhány napban kicsit be volt dögölve a blog-szolgáltatás, pedig aközben érdekes dolgok történtek. Megnyílt például a Kálmán Makláry Fine Arts galáriában (Budapest, V. ker. Falk Miksa utca 10.)

Sándorfi István, Párizsban nem rég elhunyt festőművész kiállítása (megtekinthető június 4-ig.)

Sokféle stílusnak tudok örülni, de számomra Ő a non plusz ultra.

Érdeklődés felkeltése végett most Sándorfi művészetének legavatottabb magyar tolmácsolója, Lajta Gábor megnyitó beszédéből közlök néhány részletet.

"A Sándorfi-életmű erőteljes, karakteres darabjait láthatjuk a Makláry Fine Arts mostani kiállításán. ...

Olyan kiemelkedő darabokkal találkozhatunk, mint a madarakkal teleaggatott „A hasonlítás tekervényes útjai” vagy a félreérthetetlenül megfeszítésre utaló, de ironikus című „A titánfehér feltámadása”. ...

A szakrális mondandó mégsem egyértelmű. Ehhez túlságosan elbizonytalanító a jelentés. Valóban, a hasonlítás útjai tekervényesek. A festő betereli a nézőt a téma csapdájába, ... Sándorfi képeire jellemző valami különös fojtottság, amely egyik jelentést sem engedi eluralkodni a képen, s vásznainak felszíne mintha széltől nem borzolt víztükör lenne, amely mintegy a felszín alá kényszeríti a drámát. Igen, ilyen Sándorfi István képeinek felszíne: tükörsima, feszített, melyen nem lehet rést vágni, ahogy a víz felszínén sem. ...

olyan életmű az övé, amely a folyamatos lezártság állapotában volt, olyan összefüggő rendszerben, amelyben a legelszabadultabbnak látszó képelemek is végzetesen összetartoznak. ...

Nem lehet se hozzátenni, se elvenni belőlük egyetlen – nemhogy ecsetvonást, de – pontot sem. ...

Sándorfi késői képeit, noha az ábrázolás gazdagságát felfokozta rajtuk, eljuttatta a tökéletes csend állapotába. A csend nem jelképes, hiszen egy kép is lehet zajos (a látáshoz mindig hang vagy csend társul); de Sándorfi utolsó két évtizedének festményei úgy hallgatnak, ahogy Caspar David Friedrich tájképei. A hallgatás elnémulás, az elnémulás halálközelség.

Romantikus lenne Sándorfi festészete? Ha igen, mélyhűtött romantika ez. ...

Istvánnak nem volt köze a trendekhez), inkább „gótikusnak” mondhatnánk, amennyiben alakjai léteznek is és nem is: „haldokolnak” (a festő kifejezésével élve). A „haldoklás”sokféleképpen értelmezhető: a kép szereplői egy mesterséges világ (amely lehet a társadalom, az intézmények szimbóluma is) kényelmetlen, szúrós és lelakott díszletei közé préselten egyfajta átmeneti állapotban vannak (korai korszakában az enteriőrök helyét gyakran a differenciálatlan üresség foglalja el). Az ábrázolt alakok még érez(né)nek, de megdermedtek, kimerevedett bennük az idő, akárcsak az olasz metafizikus festők képein, de Sándorfi a szakadékot a hús érzékisége és a mindent elpusztító dermedtség között a végletekig feszíti – mintha mindig ugyanazt akarná makacsul elmondani, amit József Attila így fejezett ki töredékversében: „Én ámulok, hogy elmúlok.”

Sándorfi ... Azt sugallja (és képeinek stílusa, nyelve is minden részletében erre mutat), hogy a látható világ illúzió, melynek a fotográfia további illúziója, s a kettős illúzió leleplezője a festészet, amely egységes tükörsima anyagában az egyedüli valóság, az üresség felé mutat.

István vizuálisan gazdag képeit szemlélve talán nem teljesen egyértelmű, hogy azok mennyire és csakis, kiélezetten individualista gondolkodásának tükrözői. Az életét és gondolkodását irányító erőknek központi eleme az érzés, az érzelem. Ez az ő kategorikus imperatívusza. És festményei is azt sugallják folyamatosan, hogy a képek segítségével nem az „eltűnt idő nyomába” ered, hanem az „eltűnő érzelmek”, illetve a megsemmisítés rémével fenyegetett érzelmek és érzések szinte halálos fenyegetettségéről beszél, olykor kiált, néma üvöltéssel."