Baricz meg Szakolczay

Szakolczay Lajos az ArtPhoto Galériában

Szakolczay legfőképpen irodalomkritikus, de gyakorta nyit meg művészeti kiállításokat.

Minden fellépése szuverén projekt. Tulajdonképpen mindegy lenne, miről szól maga a kiállítás, mindegy lenne ez ahhoz, hogy Szakolczay elmélyültet, emelkedettet és kitüntetőt alkosson. Azzal persze tartozik nyilván önbecsülésének és nekünk, mítosz teremtésre fogékony követőinek is, hogy ne tévedjen nagyot értékillesztés dolgában.

Ő az egyik nagy mítosz-teremtője Baricz Kati fotóművész mesés életének, a másik mellett, aki maga Baricz Kati.

Baricz Kati méltán lépett most kicsiny, de kézműves sugallatú kópiáival az ArtPhotó Galériában felvonultatott jeles nevek sorába. És lám, ott van persze, hiszen ki más nyithatná meg tárlatát, mint Szakolczay Lajos, akit valamiféle teenageri öröm kötöz a bariczi személyiség frissen és fáradhatatlanul csobogó patakzásához.

Bár kiállítási meghívóján oda sorolja magát, Baricz nem illik az u.n. kortárs fotográfusi képbe. Logikailag kortársa volna ő mindazoknak, akik trendi pózokban szellemi köldöküket nézegetik, és a kortárs művész címet teoretikus háttérembereik hangzatos nyilatkozatai nyomán maguknak vindikálják, de mégsem az, mivel a kifejezés - kortárs fotográfia - ím már fotótörténeti tényként kisajátíttatott, más megmutatkozási jelenségekhez kötődik.

Baricz persze fütyül a placeholder figurákra, és Szakolczay is átröppen e problematika felett. Röppen, igen, szelleme szárnyain, holott - sajnálatunkra - néha már bottal látni itt-ott, az irodalmi élet látványos berkeiben. Mindketten tudják jól, miként méltó társa egy művész a kor legjobbjainak.

Baricz nem trendi, mert túlságosan szuverén, őszinte és önfeláldozó, aki a művészként található értékeket önmagában keresi. Művész élete kalandos, játékos, nem másol sem céltartalmakat, sem stílust.

A Szakolczay szavaiban őt körülölelő mítosz nem ősi időkről szól, hanem inkább ontológiai gyökerű, azt meséli, hogyan épült fel s mit olvasztott magába a bariczi személyiség, hogy ”avantgárdnak is mondható, csak a művészetnek élő személyisége átlépett számtalan határt.” Baricz szemét Szakolczay istenáldotta instrumentumnak becézi, s említi a fonyódi kertet, mint organikus, növénycsodáival gyönyörködtető hátteret, melyből kiolvasható a mítoszi tudás. „Vagyis, hogy az angyali, gyakorta angyalokat is fogadó Paradicsom miként képes ösztönző erővé – a szépségen túl egyúttal az életerő tudatosítójává válni.”

Baricz most kiállított és sok évtizede exponált fotóinak jelentős részét azért nem mutatta be sehol, mert valaha túl szépnek találta. Szakolczay az értés fényébe öltözteti e hajdani attitűdöt. Szerinte Baricz „lázadásnak fogta föl az extrém eseteket. Kompozíciós bravúrral azért akart kilépni a megszokott térből, hogy újabb, azaz egyedi, csak rá jellemző „Bariczkatis” teret teremtsen. Ehhez saját teste és mitológiai rendszere is segítette, ...”szimbólumokban bővelkedő poétikus invenciója.”

Szakolczay szóba hozza a fonyódi kertet, ahol Baricz ma él, s amit okkal „apám kertje”-ként nevez, s ami számtalan fotográfiai képre formáltságában valóban a rejtélyek kertje lett. Ennek kapcsán említi az Utolsó vacsora című monumentális kompozíciót is, ami, „az egyedüllét, a fájdalmas magány képi döbbenete. Hol vannak a társak, a barátok, akik oldani tudnák a csendet, a rettenetet? (Egy későbbi sorozatban Baricz Kati a tizenkét férfi – tizenkét apostol – aktfotójában megteremtette a lehetséges „vacsoravendégeket”.) Ezer jelképi lelemény közül hadd emeljem ki a műveltségélményről tanúskodó mozzanatot! A Leonardo festményén szereplő, Krisztus fejét kiemelő ablak-fény glória a mostani fotón a fonyódi kert jelmezarzenáljával bravúrosan visszahozatott.”

Csupán azért említjük most e szavakat, mert szeretnénk kimondani, hogy Szakolczay Lajosban Baricz Kati önmagához méltó, értő álmodótársra lelt, aki szerint „fontos a technika, de még fontosabb az esztétikai érték” és „a Baricz Kati-féle univerzumban a kettő összetartozik.”

„Mivel ragad magával a Baricz-fotó? Avval, ahogyan szinte fény-lélegzetet vesz, és a körülötte lévő környezetet is szinte sokkolja.”

Szakolczay nagyszerű képelemző leírásokkal tisztelte meg az ArtPhoto Galéria kicsiny terében szorongó híveket Fénertől, Kornisstól egészen D-Vektorig, ki utóbbi csak a bejárat küszöbén szorongott, nem tartva persze ezt méltatlannak magához, dehogy, hiszen még a nagy Kincses is beérte a kint rekedt sokaságban a járda távolabbi szegélyével.

Mindeközben a kiváló Szakolczay ontotta odabent esztétikai felismeréseit, például, hogy „a Jel című képen (1995-2016) a háromszöget adó test például az isteni tökéletesség (harmónia, arányosság, stabilitás) jelképe, míg a Fannin (Rádpuszta, 2013-2016) az a tüllkendővel félig letakart, végtelenbe nyújtózó, szállni kívánkozó, átszellemült alak boldogság faktora igézi meg a szemlélőt, amely akarva-akaratlan a korpusz megfeszítettségét is sugallja.”

Lánymodelljeiben, létezésük megfotografált titokzatosságában ott bujkál Baricz Kati mag is. Szakolczay meglátásában: „Eme átváltozásnak nem kevés költői sugallata van, és annál is több álom-valósága. Azonosulás, lelki hullámhosszon való egyezés a masina elé kívánkozó, vagy kért-csalogatott szereplővel. Mert, hogy Botticelli Vénuszát újrateremtsük – a nagyméretű kompozíció összes hatásmechanizmusát egy képbe tömörítő Lídia (1994-2012, Lambda print) ilyen kép –, egy kissé magunknak is Vénusszá kell válnunk. Baricz Kati az érzékeny, világra és szépségre nyitott „átváltozó-művész” minderre képes.”

Kincses mindeközben, ott a járda szélen megvallotta régről magában hordott fotográfiai pillanat-álmát: elkapni azt, amint egy szarvas hím agancsát a földre hullatja. Igen, dédelgetünk magunk is efféle elkapás-ábrándokat. Ezekhez már csak fotográfussá kéne lenni.

Szakolczay, ki Baricz műtörténeti múltba ágyazódó mitologikumának patináját értőn fényezi, végül kimondta az utolsó összegző mondatot: „A szépség bűvöletében, és ahogyan korábbi tanulmányomban írtam, a szépség fájdalmában él. Sosem akar ezektől szabadulni, hiszen ebből a furcsa kettősből születik fotóinak kozmosza.”

Baricz pedig eme fájdalmat magáról értőn lesöpörve villanyt olttatott, s miként szokása, most sem bírta ki egy csacsogó mini-performance nélkül.

Valamivel később láttuk aztán, amint az ősz mester, ki megcsillantotta az ArtPhoto Galéria kicsiny, de fényben és otthonosságban gazdag kiállítótermében szelleme újabb gyöngyszemét, s akinek efféle gyöngyei sokaságából kiállítása talán még sosem volt, pedig megérdemelné, hitvese oldalán lassan beleolvad a Bartók Béla úti messzeségbe. Mintha botja ezúttal nem lett volna vele. Ez valamelyest megnyugtatóan hatott.

A Baricz performance (kis csalás, persze, mi ebben vagyunk jók :-)