Kerekes Zónája

Az ArtPhoto Galériában nemrég megnyílt Kerekes Gábor kiállításon egy 35 darabos vintage sorozat látható, amit maga Kerekes Gábor hozott létre néhány éve. 16 milliméteres Bolex filmkamerájával pusztuló ipari tájakat és más sorsára hagyott objektumokat keresett fel. Az így forgatott negatív anyagból válogatott és nagyított.

(18,5x26 centiméter, ezüst baritált papír.)

Barta Zsolt Péternek, a Kerekes Gábor hagyaték gondozójának, egyben a szóban forgó kiállítás kurátorának szavai szerint Kerekes a 16 mm-es kisméretű negatívok fölnagyítása, jobban mondva „szétesése” útján kívánta megadni azt a formai keretet, ami fölerősíti a művészi szándékot, és jól illeszkedik a kizárólag múlandósággal terhelt tartalomhoz.

A kiállítás címe  - Zóna - Tarkovszkij Stalker filmjére utal.

Érthető, hogy Úhl Gabi művészettörténész megnyitó szavaiban Kerekes és Tarkovszkíj rokonítására koncentrált, s a helyesnek tűnő nyomvonal elejét keresvén a disztopikus világlátás körébe sorolta Kerekes életművének most kiállított darabjait.

Mi köze van Kerekes Gábornak a disztópiához?

Igazából semmi.

Az utópikus mű társadalmi fejleményekből, felismert tendenciákból, vagy csupán a kollektív lét s az ember természetéből következő lehetőségek mentén bont ki bizonyos képzelt társadalmi valóságot, feltárva a képzelt rendszer működésének logikáját és mechanizmusait is. Az utópikus mű szerzője igen gyakorta bizonyos jövőben elfajuló társadalmi torzulásokkal riogatja vagy nevetteti az olvasót. Az utópikus műben a képzelet szülte, leleményesen elgondolt világ, a technikai előrehaladás vagy a hatalmi formáció jelen viszonyainkra kritikailag reflektáló alakzatot ölt. (Általában szépírók vállalkoznak efféle fiktív, képzeletükkel máshol vagy más időben fellelt, és a lehetségesség logikáját is kibontó létmodellek elgondolására. Az ő képzeletük szülte működő világok gyakran átültetődnek aztán filmre is.)

A műfajról való gondolkodás mára két csoportba rendezte az utópikus társadalmi képek fajtáit. Elsősorban a lehetséges emberi és társadalmi viszonyok pozitív, az írói játék kedvéért született, vagy a jelen valót fricskázó, humoros, szatirikus képe neveztetik utópiának Az alkotói képzelet negatív fejleményekkel játszó társadalom ábrázolásait ma disztópia műfaji névvel illetjük.

Kerekes egyáltalán nem járatta elmemalmát lehetséges más társadalmi létformákon. Kerekes nagyon is az ember és valóság itt fellelt s felcserélhetetlennek ítélt és ez által lényegessé minősülő viszonylataira figyelt. Nem kellett őt személyesen ismerni, képei félreérthetetlenek. Ahogy múlt vele az idő, egyre inkább kiütközött alkotásain pusztulásba vetett hite. Ez tartotta össze habitusát, ez tette kétségtelenné művész karakterét. Az életmű ismeretében a néző jogot formálhat akár arra is, hogy fellelje Kerekes alkotásaiban a morbid iránti gyönyört.

Ami Tarkovszkíjt illeti, ő sem utópiákat alkotott. Svédországban forgatott filmjével, az Áldozathozatallal kapcsolatban talán megkockáztathatunk egy utópiára való célozgatást. Mi úgy láttuk, hogy Tarkovszkíj a Stalkerben az embert körülvevő való világ ráción túli valóságát tapogatta képzelete minden szenvedélyével. Nem azt, ami képzelhető, vagy esetleg egyszer majd lehet, hanem ami van, és ami igazából mégis hozzáférhetetlen.

Kerekes Gábornak volt ugyan dolga a ráción túli valósággal, de élete vége felé egyre inkább az ember lehetőségeinek, még inkább a valóra való ráhatásának racionálisan is megtapasztalható korlátait, léthelyzetének kiábrándító voltát nagyította hatalmasra. A kései Kerekes fotográfia, de talán már a korai is, elszánt makacs megvetése a felhőtlen életörömnek. Ki akarna ebbe belemerülni?

Mi beérnénk annak gyanújával, hogy Kerekes Tarkovszkíjt ismerte, tisztelte, értette, és ennek az értésnek a maga életműve által hitelt és rangot adott.

Fotográfiai tudásáról és látása eltőkéltségének formai jegyeiről az u.n. hozzáértők részéről kevés szó esik. Ahhoz nem a messzeségbe, hanem a fotókópiára kéne meredni. Észrevenni fontos különbségeket.

Divattá lett a kortársi tendenciák mentén haladva gépünkkel áttekinteni egy lukon, megpillanttatni az értelme felől szociológiailag firtatható társadalmi létünket vagy annak holmi művi illusztrációját. A fényképezőgéppel való munkálkodás veleje egyre inkább a narratív szándékok illusztrálásában vagy viszonyaink tárgyszerűségeinek láttatásában merül ki. Komponálni, a képhatárok közti síknak vizuális szerkezetét elrendezni persze illik, de el is hagyható, ha a másirányú diskurzusra való késztetés célhoz érni remélhet verbális szólalással is.

Kerekes Gábor fotóinak egyik nagyon fontos sajátja az a rigorózusan megalkotott képi szövet, ami egyrészt a fizikai értelemben síkba leképzett de virtuálisan még mindig térben lévő látvány képsíkba kényszerítését szolgálja, másrészt betereli a nézőt a pszichés azonosulásnak - a kerekesi lényeg meglátásának - elkalandozástól védett csatornájába.

Mondhatjuk úgy is, bizony, szóra érdemes volna a kerekesi tónusvilág, ami rendkívül precíz manuális munkálatok közepette állt elő, és aminek, sajnos, kicsit temetése ez a mostani sorozat.

Rendkívül fontos váltig ez a kerekesi elevenségben felvirágzott magas műtárgyi minőség, bár a maga következetességéből sokat veszített. Kerekes legmorbidabb képeit is uralta kezdetben a fotográfiai matéria akkurátus hangoltsága és ekként értett szépsége.

A Zóna sorozat mintha megkérdőjelezné a látás értelmét. Nem fizikai, hanem szellemi értelemben. Erdély Miklós képzőművész is hasonlóképp kereste a vizuális minőség roncsolása útján feltáruló lényeget.

A képi látvány pusztuló volta a látó jelenlét múlandóságba vetettségére rímel. A Zóna sorozat képein az enyészetből sejlenek elő az emberi működés hajdan jövőt szolgáló, majd funkcióját vesztett s elhagyott helyei. Különféle szétdobált, veszteglő, szimbolikus értelemmel bíró tárgyak csúfolják tekintetünket: eldobott könyv, kiszolgált gumiabroncsok, valami bitófára utaló állványzat maradvány is (a benyomások felét mi generáljuk kulturális idomultságunk mentén!), az eltűnő ember hulladékai, mind-mind a beazonosíthatóság és a nyomasztó vizuális hasznavehetetlenség határán.

Felsejlik egy vak világ, ami még dolgot ad a fénynek, reflektív tényként még az emberről szól, de nem működik. Mintha ide-oda vetülne egy szétesés által mivoltát tagadó fénykéve is, és aztán a semmi e fénykéve fókuszában.

A Zóna sorozat betölti hivatását, ami itt, sejthetően, a néző látványszomjának rigorózus befagyasztása. Reménykednünk sem szabad.

Távozunk tehát. Valahol máshol reménykedni valónk van, igen. Távozunk - legnagyobb tisztelettel.

Egy Varga Tamás fotóról néz utánunk Kerekes Gábor szűkre vágott portréja. A tekintet feszült, érezni, ahogy a fej omlékony állványzatán visszaküzdi magát a pillanatba.

És ez a pillanat nedves kollodiumos technika esetén, bizony, eléggé tágas.