Mivagyungok

A hatalmon lévőket a nép csupán használható tömbösségében érdekli. Ha a nép egyedekre bomlik, vagyis kinek-kinek más irányba fordul az esze kereke, akkor az alattvalóság irányíthatatlanná válik. A népet tehát be kell ágyazni eszmék terjesztése által, hagyományosan egy szelídítő szent burok, a nemzet részévé kell avatni.

Mi az, hogy nemzet?

Félig-meddig blöff, egyfajta kollektív-identitás-mézes madzag, amit épp az integrálás, a jelenben való kezelhetőség, s épp hogy nem a múlt felé tekintés végett áll érdekében a mindenkori hatalomnak a tömeg orra elé lógatni.

Mi pedig, a tömeg gondolkodni hajlandó egyedei eszmék iránti ábrándjainktól hajtva segítünk nyakunkra tekerni ezt a nemzet-istrángot, azaz, igyekszünk az irányító istrángokat kollektív identitásunk szentséges bizonyosságának vallani.

Valamiféle hazáról lihegünk, ami bentről tekintve odakint létezni látszik, pedig talán csak az a haza, ami a megszokás és a megélt dolgok nyomán összeállt : érzelmeink által védelmezett belső valóságunk, s odakint talán nincs egyéb csak a hataloméhesek territóriuma.

A migránsok kiszabadulnak a maguk nemzet-jármából, szülőföld kereteik közül, és csak jól élni özönlenek más népek közé. Nem a hazájukat jönnek megmenteni. Nem a nagyobb tudás megszerzett kincsét kívánják visszavinni elhagyott övéik közé.

Kultúrájukat jószerével veszni hagyják. Civilizációs kényelem, a jólét státusszimbólumai kellenek nekik. A virulensebbek vicsorítva követelőznek, s a nyájszivűek bizakodva tolulnak hátuk mögött. Befogadtatván szocializálódásuk, beidegződéseik itt-ott kiütköznek rajtuk, ám ha ezek lassan el is kopnak talán, a beléjük ültetett vallási buzgóság, a gyakorlat próbájának ki nem tehető transzcendens butaság és a másság iránti intolerancia fogva tartja, és ritusok által kollektív identitás látszatába öltözteti, tömbösíti őket. A tudatlanságot jól lehet örökíteni, nem kell hozzá felfogóképesség.

Aki pedig szocializálódása során nem tanulta meg, például, hogy érték és hogyan érték az idő, annak üresjáratú jelenléte súrlódni kezd a felpörgött környezettel, az időtlenségben tengődők ballasztként csüngenek a modern jólétet megálmodni és megteremteni képes, azért áldozni és a cselekvési idő pályáján versengeni is hajlandók nyakán.

A hatalom elnéz a szociális hálóban henyélők feje fölött. Amikor azt mondja, nemzet, rájuk nem gondol. Talán éppen azért nem, mert nem érdemes, mivel azokról van szó, akik annyira egyszerűen élnek, hogy az egyetlen zsigeri istenfélést leszámítva talán, nem fogyasztanak semmiféle maszlagot. Ez egészséges vonásnak tűnik sokak szemében.

De miket beszélünk! Az sem kizárt, hogy a modern hatalom már nem is mond ilyet, nemzet, nemzeti, hanem talán csak, hogy multinacionális. Ez most az új madzag, az időszerű. Mondják, a Merkel kabinet már ez ügyben ravaszkodik.

Ám amikor a rendszer - akár a birodalmi, akár csak az állami - inog, s félő, hogy összeomlik, a saját ország tudatában élők hirtelen identitásszimbólumok után kapkodnak.

Múlt-tudatukban kotorásznak szellemi vértért és fegyverért. Miközben intézkednek, szerbként, horvátként számonkérések érzetét sugározzák át a határ túloldalára. Talán, mert találniok kell valamit, ami a káoszban összefogja őket. Mély a múltnak kútja, valamit csak-csak kihalászhat sebtében onnan az etnikailag legösszekevertebb nép is. Hát mi vagyunk a mivagyungok, igenis!

Ha elmúlt a veszély, nincsenek konzekvenciák, megint kiül a jóléti modern jövő délibábja a horizont fölé. Csórók, menők azt bámulják mindannyian.

Hogy aztán közben meg mi a helyzet csakugyan, tudja-e valaki?

Lám, nem tudunk egyetlen rendes érvet mondani, hogy akik a zöld határainkon át özönlenek, rajtunk túl tekintve, távoli céljaik felé, miért is ne özönölhetnének. Hiszen csak átmennek itt. Kicsit letapossák a füvet. Elszárad? Na és! Másrészt meg, miért szárad el, ha újra nő?

Na, ilyesmikről képzelődünk mostanában.