Kortárs fotográfia

csűrcsavarjuk még kicsit a témát!

A kortársi címkével elkülönített fotográfusi tevékenykedés újabban egyfajta társadalom-, sőt, civilizációkritikai megnyilatkozás, már ha a civilizáció egészét, sőt, a civilizációk összességét érintő elemző vagy kritikai észrevételeket és ezek revízióját is illethetjük efféle szóval.

A kortárs fotográfia egyik jellegzetessége olyan objektumok képi rögzítése, melyekhez valamilyen ideológiai, társadalomkritikai – fiatalabbaknál okostojási – közlés, okfejtés társul. A kép narratíva nélkül - lévén, hogy nem formai természetű a lényeg – legtöbbször értelmetlen.

A kortárs jelzővel címkézett fotográfiai tevékenység terén csak úgy kerülhetünk tehát képbe, ha ismerjük a háttérben (ő maguk felől: előtérben) zajló társadalomkritikai diskurzusokat.

E fotográfiai szegmens lényegének megpillantásában megzavarhat bennünket, hogy az u.n. tehetségesek nem tudják megállni, hogy ne próbáljanak komponálni is, hogy ne próbálják esztétikailag is megformálni a figyelmük tárgyáról alkotott képet, és irracionális megérzéseiket. Ám ez itt, a címben megcélzott fogalomkörben nem a dolog lényege, ezért a tehetségesek könnyen kibukhatnak a kortársak soraiból.

A fentiek okán az u.n. kortárs fotó nem tartozik az ember ama eredendő értelemben vett és lényegében specifikus, irracionális vagy hízelgőbben szólva ráción túlra tekintő érdeklődésének körébe, melyet nekünk elméleti aspektusból, szigorúan a kulturális törekvések szegmensén belül művészetként sikerült elkülönítenünk. Mégis, a kortárs fotósok - bár egészen másra törekednek - ragaszkodnak, sőt, kapaszkodnak a művész titulusba.

Nem azért van-e ez, mert a művész címkének történeti rangja van?

Az se kerülje el figyelmünket, hogy ez a nem éppen logikusan, de annál erőszakosabban vágyott művész címke a kulturális javak és lehetőségek elosztása terén gyakran, egy fajta random következetlenséggel kiváltságokra jogosít. Nem csekély mértékben azért így, mert a kultúrpolitika és a művészeti élet háttérfigurái, na meg a potenciális mecenatúra hangadói rendszerint nem igazán értik, miről beszélnek azok, akik a kreatív szakmák körében ma a leghangosabban beszélnek, másrészt mert a mindenkor érvényes ideológiai jelbeszéd hűséges szolgálóit a hatalom e rangos címke mentén ím már hagyományosan meg-megjutalmazza.

Mivel a kortárs címke alapvetően az új generációkhoz kötődik (némely vén kakukk persze itt is szívesen jár gazdátlannak látszó fészekre), a kortársi címkével összefogható buzgalomra igen jellemző a mutatkozási virulencia, a kölcsönösen támogató özönlés, az új iránt tétova hitelezők fáradhatatlan felkutatása. Pettendi-Szabó Péter ezt némi csúsztatással úgy értelmezte (Urbán Ádám kiállítását megnyitó beszédében, a Mai Manóban), hogy több a tapasztalatuk a fiataloknak a megmutatkozásban.

Szerintünk ez nem kortárs, hanem kortes beszéd. Azt kell mondanunk: az idősebb generációk felhalmozódott tapasztalata valószínűleg semmivel sem kevesebb, még ha szegényesebb lehetőségek közt formálódott is, csak hát idővel érvényét vesztette, és a biológiai folyamatok természetéből következően elfogytak a permanens szervezkedésre és özönlésre fordítható energiák is. Ám ez a mindenkori fiatal generációkkal sem lesz majd másképp!

Óvnánk mégis minden kívülállót - kívülre taszítottat és rekedtet - a sommás ítélkezéstől.

A sima kortárs fotográfusból is előbújhat idővel a habitusa mélyén lappangó tehetség, melyet az érvényesülési tülekedés kezdetén esetleg ajánlatos volt magában elfojtani. Beérhet a művészeti tettekre alkalmas habitus, bár ez nem garantálható. A vizuálisan illusztrált, vagy ha tetszik, címkézett társadalomkritikai szerepvállalás a hagyományos értékek hitelének megingása miatt (világháborúk, recessziók, történelmi rálátás és egyéb Fukujamisztikumok) jogosnak tűnik, és alighanem hosszabb távon divatban marad, ahhoz kellő ideig minden esetre, hogy az új generációk felrajzolhassák, na, esetleg csak összedobhassák a jövő új, média erőfölénnyel érvényre emelhető arculatát.

Hogy a művészetre születettek mindazt hogyan fogják túlélni, nem tudható, de nem zárható ki az sem, hogy visszakerül még hozzájuk az őket illető címke valamikor, amikor majd az új korok új társai ráébrednek, hogy idővel, bizony, a szellemtelenség legvédettebb kertjeit is felveri a gaz.