Szomorúan tapasztaljuk, hogy az
emberek krákogásukban, köhögésükben rendkívül önösek, nincsenek tekintettel a
kollektív lét kölcsönösségi szabályaira és harmóniájának kívánalmaira. Mint az
állat. Na jó, mint a kultúrállat. Tisztelet a kevés kivételnek.
Mintha a
többiek ott se lennének, úgy ontják magukból egyesek légútjaik kényszeres
zajait. Talán nem is tudják, észre sem veszik, hogy rút hangzásaikkal mások
figyelmét megzavarják. Igazából azt sem veszik észre, hogy vegetációjuk
zajaival elpiszkolják magát a zenét, annak virtuális szövetét.
Az emberek jó része, akárhol van,
folyvást a piactéren van, és ha vannak is körötte zajok, lelkileg talán nem is
hallóképes. A hullámtermészetű dolgokra lelkileg süket, leginkább állati
szempontból leghatékonyabb érzékszervét, szemét járatja a történéseken.
Az emberek egy része – még hozzá a
test elnyüvődése okán jó részt az öregebbje – az őszi járványok beköszönte
miatt a hangzáskultúra pódiumai előtt szalonképtelenné lesz. A légcsőhuruttal
küszködő, ha zenére vágyik, leginkább gramofon elé való. Senkinek sem
kívánhatunk azonban ilyen száműzetést.
Ha a zenedarabok elhangzását
követő taps idején körbe tekintünk, észrevehetünk mást is, például hogy sokan
azt se tudják, mi a taps. A taps ugyebár akusztikus laudáció, amit egyéb
szokások mellett (pl. vonók zörgetése a kottapulton, fejhangon való extatikus
hujjogás vagy micsoda), hagyományosan két tenyerünk összeütésével hallatunk.
Sokan viszont valamiféle hangtalan lelkendezés
jeleit mutatják, amikor - valószínűleg farkcsóválás helyett - hangtalnul egymás felé rebegtetik
ujjaikat, talán mert korábban felfigyeltek már arra, hogy a lelkesedést a kéz
mozgatásával szokás kifejezni.
A sikert áhító közszereplőnek - a
zenésznek különösen - csattanás nélkül a még oly lelkes hadonászás sem sokat
ér.
Itt van azután a nézőterek
székeinek egymással és a színpaddal való összefüggése. Ez a legbonyolultabb
kihívás az emberi összeférés, a kollektív kényelemre való berendezkedés
tekintetében. Homogén kollektív kényelem tulajdonképpen nincsen, lévén, hogy az
emberiség nem egy mindenkori gömbhéjon helyezkedik el valamely figyelme tárgyát
képező jelenséggel szemben. A nézőterek meredek lejtése modern találmány, a
régi időkben kialakított koncert termekben nem volt mód - vagy fel sem merült
ilyesmiről a gondolat – a széksorok függőleges irányú eltolásával kísérletezni.
A széksorokba rendezett nézőnek
illik/illene tudnia arról, hogy jelenlétével a legtöbb esetben hatással van a
mögötte ülő látási lehetőségeire.
Beül a nagytestű ürge a szedett-vedetten
berendezett filmklubocska első sorának közepére (jó időben érkezik, nehogy
kompromisszumokra kényszerüljön) és kalapját esze ágában sincs levenni. Sőt,
miközben pereg a film, jobbra-balra dűlő kupacot képez barátnőjével a mögötte
ülők látóterében.
Koncertteremben valamivel kulturáltabb
talán a viselkedés, de tornyos haját mások kényelméért itt sem hagyja otthon
senki. A nagytestű ember pedig, aki eme test szolgálatában most is jól teleette
magát, hallgatván a zenét, jobbra-balra fetreng, szinte átdől a mellette lévő,
történetesen üres székre, mert fáj neki saját fizikai léte. Mindezt oly
gátlástalanul, oly bárkire való tekintet nélkül teszi, mintha háta közepével a
világtér véget is érne.
Szerencsés részesei voltunk egy
nemzetközi hárfaversenynek, és tanúi ott, amint a müncheni színházterem első
sorában, úgyszólván hanyatt fekve élvezi a tizenhét éves hárfás lányka
versenydarabját egy jobbra-balra eleresztett nyakkendős jappi féle, még
viszonylag ifjú ürge. Két cipőjével időnként ösztönösen kereste a színpad
peremét, ott, ahol alig egy méterrel hátrébb a hangszer ringatózott.
Micsoda öröm lehet efféle pillanatokban
zeneművésznek lenni!
Érdekes mód legtisztességesebben
még a fotósok viselkednek, mert ők, mióta fotózott a világ, meg vannak
félemlítve. A zongoraművész, aki a köhögést hallva tehetetlenül tovább
zongorázik, bizony felugrik, és hazamegy, ha egyetlen fényképezőgép zár is megzörren.
- Click, click - mondogatta
türelmesen Ella Fitzgerald az Erkel-béli koncerten ahelyett, hogy következő
dalába belekezdett volna, míg nem a fogdmegek lábánál fogva lehúzták az
orchester-árok fölötti takarásról a magáról megfeledkezett fotóst. Ha pusztán
köhécselt volna ott, Ella lábainál, haja se görbül.
Ez van. Az emberállat gyakorta
megfeledkezik a benne lakozó Emberről.
Na de minek mesélünk, hiszen már
ezerszer megmondtátok, hogy mindannyian tudjátok ezeket Ti is!
Lomtalanítás a hatodik kerületben. Stílszerű mozzanat, háttérben ugyanis a Zeneakadémia épülete.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése