Őszi dal születik

avagy a verselés hét próbája

Az őszi vers alighanem bús - legalábbis, ha nem tejfelesszájú már a költő, ezért ennek megfelelő verslábat kell érvényre juttatnunk. Esetünkben ez a jabumsz lesz. Ti-tá, ez a jabumsz ritmusa.

(Választásunk magyarázatra szorul! Igaz ugyan, hogy verslábként a sponders lenne nekünk való, tátá, mert hangzása ősziesen vontatott, de az esztéták erről valahogy nem akarnak tudni: mindig holmi jambust ajánlanak, ami pedig nyelvbotlás lehet, mert ugyan miért tá-ti a neve a ti-tának?)

A mi jabumszunk szép muzsikája végett időmértékes őszi verset fogunk írni.

És most jöjjön a téma! Nos, versünk tengelyében mi más, az ősz szó áll, bármit írunk, ez a szó fog dominálni.

Hálót nem sző az őszi pók,     tá-tá-tá-tá, ti-tá-ti-tá, ahogy imént eltökéltük.

Szárnyat nem bont az őszi légy…

Még csak a második sornál tartunk, de már minden olyan szépségesen lüktet és ráadásul igaz is. Ez veszélyes, annak, ki a vers értelmére is szívesen figyelne, szinte kezdünk unalmasak lenni. A harmadik sornál szükség lesz tehát enyhe szellemi fordulatra:

Hálót nem sző az őszi pók,

Szárnyat nem bont az őszi légy,

letörve már a tengeri,

kardot nem ránt az őszi hal...

Az érzéketlenek már száguldanának is tovább: tá-tá-tá-tá ti-tá-ti-tá, ám itt pár dolog nem stimmel. Lám, már a butácskábbak is felfigyeltek! Igen, kicsit erőltetett a képi áttétel, a tenger és a kardhal összetartozása irányában való célozgatás, "letörve már a tengeri, kardot nem ránt az őszi hal..." valljuk be, az időmértékelés is sántít, és az eredetieskedés miatt teljesen megfeledkeztünk a rímelésről.

Ja hát persze, a rím! A rím alatt a sorvégi magánhangzók rokonhangzását értjük. Bor- sor, kabát - takács. Nem könnyű ám jól csengő rímpárt találni! Aljas dolog e problematikán úgy győzedelmeskedni, hogy mondjuk ugyanazon rag a rím: -ban és -ban. Ezért már az ókorban is kólába fojtás járt.

Nálunk mi is volt imént a helyzet?

Pók, légy, i, hal. Ezt halljuk a sorvégeken. Ezek nem rímei egymásnak, sem egyenesbe, sem keresztbe. Mit nyújthatunk márpedig az időmértékre süketeknek? Csakis rímet! Elcsesztük tehát! Sebaj, kezdjük kicsit másképp, nyomban egy pompás keresztrímmel!

Kardot nem ránt az őszi pók,             miért, talán ránt? ...hát akkor meg?

Orrát már törli vén szipák,

vírus még nincs, csak taknya lóg.

Dinnyét nem lenget őszi ág.

Hááát…! keresztrím megvót, formailag tehát jó, az elégedetlenkedő dinnyecsőszt meg majd később belevesszük a versbe. Kezdetben nem lehet minden tökéletes.

Nem szán fecskét az őszi ég   

(Micsoda kép! Száz évvel ezelőtt mindjárt sírnánk! Annyira ősz tud lenni, ha ősz van, hogy már a fecske is kivert kutya! Ma is igaz ez, mégis, a 21. században kicsit már giccsesen hat.)

Egyébként: Nem tudom, figyelik-e az olvasók, mennyire nyomatékos lüktetés van e példaként felhozott sorokban. Nos, igen, következetesek vagyunk, az időmértékes verselés fülbemászó vizein próbálunk járni.

Nem feljelentésként mondom, de más költők (más mosópor, más festékbolt) - míg mi itt időmértékkel vackolunk - egész kötetnyi sorhalmazt hordanak össze, pusztán a szótagszámra és a rímre, a hangsúlyra és a szerkesztőkkel való barátkozásra ügyelve:

Nyári napnak alkonyulatánál,

megállék a kanyargó Tiszánál,

ott, hol a kis Túr siet beléje,

mint a gyermek anyja kebelére -

ki ne ismerné e verset. Nos, e költői sorokat a rím tartja kordában. Ezt nevezzük hangsúlyos verselésnek.

A sorokba foglalt szótagok száma versenként vagy akár sorpárokként is különféle lehet, de a vers egészén belül konzekvensnek kell maradnunk. Versláb helyett néha az ütem dominál:

Harminckét éves lettem én -

meglepetés e költemény.

Csecse-

becse:

ajándék, mellyel meglepem

e kávéházi szegleten

magam

magam.

Harminckét évem elszelet,

s még havi kétszáz sose telt.

Az ám,

Hazám!)

Ez XX. századi vers! De már a 19. században is akad előképe ennek: sokak számára ismert: Petőfi: a Tintásüveg.

Mi is próbát tehetünk a hangsúlyos verseléssel, először csak kordában tartott szótagszámokkal, ahogyan például Petőfi vagy Arany János végigverselte egész életét, és micsoda sikerrel!

Ne feledkezzünk meg azonban kutyaütő költőinkről sem, akikből, hogy egy híres másági művészt idézzek: "...akadt mindig nálunk dögivel":

Leszáradt a fél törzsem, szólt az őszi fa.

Hoznám a baltát, csak nem emlékszem, hol van.

Tudja persze, hol van, de a hangsúlyos versbe pistult költőt főképp a rím érdekli.

Meg kell jegyezzem: a költők komiszabbja direkt provokálja fülünket a szóhatárok semmibevételével, leszáradt a fél törzsem, szólt az őszi fa . Ez mintha nem is verssor lenne. De, de, kiált sértett megvetéssel a költő, és gondosan kiszámolja nekünk a szótagokat.

Leszáradt - a féltör - zsemszólta -zőszifa - Négyszer 3 = 12. Hoznáma - baltátcsak - nememlék- szemholvan. Ez is 12! A szerző elszámolási cetliket dug az orrunk alá, ha zátonyra vitt ritmusérzetünk miatt még tovább is parnasszkodni merünk.

Hogy a fa és a van nem szépen rímel? Igenis mindkettőben ugyanaz az a magánhangzó van!

És tényleg miért vagyunk kicsinyesek? Hát hülyére keresi magát szegény költő ezekkel a sorokkal? Aligha. Egyetlen öröme a költői szabadság. Úgy rakja a szavakat, fittyet hányva a mondatbeli szórendről tanultakra, ahogyan akarja. És ott van még neki

a szabadvers is, ahol nem hogy szótagszám, de még rím se kell. Az észjárás, a szóképek és a bújtatott-lebegtetett mondatrészi viszonyok teszik a vájatlan fülűeket igencsak feldühítő sóderhalmazt verssé.

Na igen, írhatnánk szabad verset mi is. Egy ideje bárkinek szabad szabadverset írni.

Ez tehát az a forma, ahol a közlés nem köznyelvi rendben zajlik:

Ha például azt mondja a bunkó, hogy "Hoppá, itt egy zsernyák? De ugyan már, rendőr elvtárs, csekket akar adni, nem is léptem át a záróvonalat, ne izéljen má!", akkor a költő ezt valahogy így mondja:

Másmilyen minden, mi volt.

Régen nem állt itt fakabát

saját levében pácolódva.

Tudom, mi felkent enigma ez,

léptem már át, hágtam is rá,

de most, na nem, álságos

elv társa, mondja már, mi tévügyben itt?

Ziháló esőben mi bánatsárga cetlit nyújtogat

felém, mintsem felnyalta volna onnét eme

isten- és alkotmányellenes záró izét?

Fizesseeeek?

Miféle kocsonyás végkifejlet ez?

A szabadverselő költőt a rapszodikus szórend és a sortördelés mellett a kidülledt tekintetről lehet felismerni, amivel az őt elutasító szerkesztőség padlójára köp.

Na, ilyeneket mi most nem írunk, bár látom a tehetséget a szemekben. Maradunk a mi kedvenc tá-tá-tá-tá – ti-tá ti-tá ősziesen lüktető formánknál:

Nem bont fecskét az őszi szél,

Hálót nem sző az őszi pók,

Nyálat nem húz az őszi csók,

cókot nem hord az őszi mók...

Hááát... így lőttök ti. Túlságosan koncentráltunk a rímre, egyáltalán a formára. Igen, igen, a cókmókot szedni szokták, nem hordani, tudjuk, de most mégis tegyünk engedményt a forma, a versláb javára. Vájt fül megbocsátja, de máskor persze jobban vigyázzunk!

Gátat nem bont az őszi víz  (micsoda mélységek! És még csak nem is giccs!)

Nem ver hullámot őszi hal…

Szép ez, de az előbb is már majdnem ráfaragtunk a leíró közhelyekre, most kell a merész fordulat:

Gátat nem bont az őszi víz,

Nem ver hullámot őszi hal,

Nyelvet nem ránt az őszi csók,

Nyálról nem szól az őszi dal.

Hoppá, itt megint nem stimmel valami! Na, ki figyelt? Igen, igen: nem nyálról, ... hanem nyárról nem szól, az kéne inkább ide,

Na és még? -   Hát a rántott nyelv nem csók által készül. A rántott nyelvet sütik!

Ki vette észre? Igen, mindenki? Nagyszerű!

Nyárról nem szól az őszi dol,…

- mi? dol? hogy jött ez ide?

Szemléltetése ez annak, hogy bármennyire is koncentrál a költő, mellécsúszhat az ihlet. Olyankor esnek meg ilyesmik. De ne feledjük, jó költő nem hátrál, most már azért sem!

Nyárról nem szól az őszi dol,

Box Wachs cipőn, ott meg Sidol.

(Látjuk? Ha van költői véna, az ember kivágja magát, két sorral máris gazdagabbak vagyunk!)

Ennyi sikerélmény után itt az ideje próbát tennünk egy klasszikus a,b,b,a rímeléssel is:

Csizmát nem ránt le őszi sár,

Horkolva ébred őszi csősz,

és vágy felest, ha kedve bősz,

ám csukva már a nyári bár.

Na, mondja meg valaki, mi történt itt!

Igen, kacifántoltunk az időmértékkel: nem azt írtuk, rendületlen eltökéltséggel, mondjuk, hogy:

            hor-kol-vást ébr - tátátátá - aző szicsősz - mint választott időmértékünk megkövetelné. A harmadik és negyedik sornak is valahogy így kellene hangzania:

és vágy stampedl, ha kedve bősz,

ám roskadt már a nyári bár.

Az a helyzet, hogy még a fűzfaköltő sem hülye tisztán a ti-tá végett tönkretenni a versét, tehát, mint példánk is mutatja, ki-kitör kötelmeiből. A stiliszták persze ilyenkor rettenetesen figyelnek, és máris új, megengedő szabályokat gyártanak.

Egyébként miért tehettük meg, amit fentebb megtettünk, (tehát, hogy semmi stampedl? ) Igen, igen, mert most az érdekes rímképlet, sőt, belső rímek kötik le az olvasó figyelmét.

A rímek és az időmértékek játéka úgy funkcionál tehát némely költőknél, mint egy kolosszális csikicsuki. Ha az rossz, akkor ez a mentsége, ha meg ez rossz, akkor amazzal mentegetőzik.

Apropó időmértékes verselés. Itt kell szót ejtenünk a mértéktelen időverselésről.

Ez az a szabadversfajta, amit az első hűvös nap beálltával feleségünk kezd írni az előszobában, látván, hogy útra készülünk:

Megvesztél? Így akarsz elindulni, mikor a tévé bemondta, hogy a nappali felmelegedés súlyosan visszaesett? Azonnal vedd fel a ballonkabátodat, mert aztán egész éjszaka ugatsz itt nekem, nem tud az ember aludni tőled. Tessék zakót is húzni, ősz van! Ingre akarod felvenni a kabátot? Hol a sálam, hol a sálam. Azt neked kéne tudnod. Ahová tavasszal tetted. Én nem nyúlok a te széthajigált holmijaidhoz. Ne a zöld zakót vedd, te szerencsétlen, ha kék ing van rajtad, egyébként is, tegnap ugyanezt az inget viselted, adjál már magadra, bár nem tudom, most hova a fenébe mész! A gyapjú sálat vidd ebben az időben! Nem érted? Esni fog, lehült az idő, hamarosan mínuszok röpködnek! Az a tornacipő nem megy a ballonkabáthoz, tessék rendes cipőt húzni, ősz van, sárba lépsz, és dobhatod el, mert én ugyan nem fogom kipucolni. Gombold be felül az inget, erős szél lesz, bemondták, érted, itt nem lesz köhögés egész éjjel. Igen, most süt, de mikor jössz vissza, lehet, hogy már szakadni fog, te szerencsétlen! Nem nézel időjárásjelentést? Sapkád van? Nem vagy már húsz éves, aki csak úgy, sárba-fagyba vígan...

Hogy a mértéktelen időverselés-formában írt műnek mi a vége, sosem fogjuk megtudni, mert általában tényleg sietnünk kell valahová, de mint látjuk, ezt a vers fajtát mértéktelen hosszú verssorok jellemzik, melyek általában levegővétel nélkül állnak elő. Költői bravúr ez a javából.

Most visszatérünk az időmértékes verselések világába, arra a szívünknek kedves vidékre, ahol a magyar költők évszázadokon át gazdag babértermést arattak. Megspékeljük azonban a korérzés bizonyosságaival, mert a költőnek állást kell foglalnia a népét kínzó nagy kérdésekben.

Fában nem rág az őszi szú,

Homeless nem mondja: félre bú!

mostban nem erjed hősi majd

Szadesz nem ment meg őszi fajt.

Ja, az nem őszi, hanem ősi... ősi fajt! – Na, mindegy! Nem mindegy, de mindegy! Becsúsztattuk tehát ügyesen a politikai oldaliságot. Ez úgy korrekt, ha szembe helyezünk vele némi pártpolitikai kiegyenlítést:

Ugarban őszül száz gyökér,

Ígér múltat, jövőt nem ér;

Az őstulok bár megszopat,

fél keblét adja: jobbikat.

Mint látjátok: ügyesen egyensúlyozgatunk az oldalak között. Opportunizmus? Hát igen! A vén parnasszisták persze ezt is utálják, egyáltalán, az aktuálpolitikai verseket. Ám ha az efféle kiegyensúlyozott célozgatás nem is hozott elég szakmai sikert, mi harcra éleztük költői fegyverünket, s hétpróbás költőként most már emelt fővel megfutamodhatunk:

Májust október nem fial,

Pártról ne szóljon őszi dal!

Lágyabb bárdért kiált a hon...

kotródom már verslábamon.