Mi a What is?

Mátrai Erik fényjátéka: Turul

Ha kérdésünk, Mi a magyar?, nem költői, és nem is pusztán aktuális szociológiai informálódást szolgál, akkor feltételezhetően esszenciális választ várunk arra, érvénybe helyezhető, érvényesnek tekinthető-e valamilyen összefoglaló, egyértelműen lelkesítő és kommunikáció képes jellemzés-sor a magát magyarnak valló sokaságra. Nyelviség, tradíciók, eredettudat, kollektív sors-vonások, állandósult helyzet stb.

Gulyás Gábor, a Műcsarnok főigazgatója és a Mi a magyar? kiállítás kurátora azt vallja, nem mindig lehet ezt a kérdést feltenni, vagyis hogy csak bizonyos társadalmi, történelmi pillanatokban válik ez a kérdés izgalmassá, aktuálissá, s most épp ilyen korszakát éljük társadalmi valóságunknak.

Tarthatunk attól, hogy a kérdés aktualitása sajnálatos, vagyis hogy társadalmi közösségünk identitása veszélyesen szétzilálódott - ezt már mi tesszük hozzá.

Illetékesek-e a művészek?

A kérdéssel ezúttal a képzőművész szólíttatott meg. A képzőművész, aki az öröklött eszmék iránt manapság hajlamos ignoráns módon nyilvánulni, szakmailag pedig dediszciplinált, intermediális, tág horizontú (épater die everybody) és okostojás.

A képzőművésznek is lehet persze, mint embernek, állampolgárnak, szocializált tudatú lénynek ideológiai töltése, kikívánkozó politikai véleménye, de elég sajnálatos, ha ez direkt szerepet kap művészetében.

Na, ide talán még nem jutottunk, illetve, mintha ezen szerencsésen túljutottunk volna már! Ám tudja-e a magát halhatatlanságra szánó képzőművész, hogy mi izgatja a Mi a magyar? kérdés kapcsán a magyar halandót, akit épp a Műcsarnokba csalogatnak, s aki önmegvalósítása gyeplőjét tán sosem kereste, és hatalmi politikák foglyaként, törvényi szófogadásban éli le az életét?

A kérdés súlya és iránya

Több-e ma a Mi a magyar? kérdésének  felvetése legtöbbünk számára, mint közművelődési igyekezet, hogy szentimentális nemzet-ábrándok mentén rendezzük be és tudományosan megalapozott vagy prominens közéleti elmék szólalása által hitelesítsük (nemzeti)múzeumi vitrinjeinket?

Gulyás Gábor, érezvén a veszélyt, képzőművészek tetemre hívásával remélt ebből az avitt pozícióból kitörni. A közgondolkodás állóvizét felkavarni, a turisták kíváncsiságát csiklandani sok mindennel lehet, miért ne lehetne akkor képzőművészek tetemre hívása által?

A mi kérdésünk azonban az, hogy olyan kérdés-e ez a Mi a magyar?, amihez a képzőművész érdemében szólhat hozzá.

Érdemében – mert mi e kérdés feltevésben az érdemi, ez itt az egyik igazi kérdés. Mi a tétje e kérdezősködésnek?

Hangozhatna a kérdés másképp is, de így, ahogy itt hangzik, - évszázadok messzeségéből visszhangzik, érdemében megválaszolatlanul már mióta! – történeti esszenciára céloz, melybe egyébként a historizmus festészetének lezárult öröksége is adalékként elegyül.

Absztraktum

Történeti absztraktumra és egyben ideológiai absztraktumra céloz ez a kérdés, aminek felvetése lerázhatatlanul magán hordozza a politikai indíttatást.

Mi érdemi köze lehet a kortárs képzőművészetnek, egyáltalán a képzőművészetnek - mely eredendő, és reméljük, meghaladhatatlanul aktuális küldetése szerint az érzékek nyelvén beszél - efféle politikai indíttatású absztraktumhoz?

Abban sem lehetünk biztosak, hogy Gulyás Gábor helyesen tudja, hogy a politika micsoda - nem azt, hogy mi minden (mivel hogy az információs társadalmak korában a halmazati tudás épít szellemi várat legkönnyebben) - hanem hogy jól látja-e: a politika funkcionálisan és definitíve micsoda a társadalmak életében.

Ugyanígy a művészet terén nagy ambícióval mutatkozó szerepvállalókról legyen szabad azt feltételeznünk, hogy esetleg fogalmuk sincs (már), mi a művészet az ember létében – funkcionálisan és felülírhatatlanul eredendően.

A művészet empirikus és ösztönös felfedezései egyébként sem szolgálhatnak válaszul egy ideológiai és politikai töltetű kérdésre. A művészet, ami eredetileg az érzékeinknek szolgált, és a valóság mélyebb rétegei felé tapogató, irracionális kérdésekre kínált a mindenkor aktuálisnál mélységesebb és általánosabb választ, most előszeretettel keveredik ideológiai perpatvarokba.

Mi legyen?

A kérdés, Mi a magyar? heves viták, és értékszemléleti szembeszegülések tárgya ma Magyarországon.

Nem ugyanolyan kérdés ez, mint a Mi a francia, mi a német vagy mi az angol imázsdagasztó felvetések az önpropaganda nemzetközi terepén. Egy kicsi, kudarcoktól terhes múltú nép kérdez rá e kérdésben a maga sorsára – nem csekély mértékben számonkérőn, tanácstalanul és keseregve. Belecsorbult szellemi bicskáinkat tekintve mindenképpen sikertéma.

De igazából nem is ez a mi kérdésünk. A kérdés, ami mögötte lappang, inkább az, hogy fennáll-e, konszenzus tárgyát képezheti-e bármiféle múltból örökölt nemzeti identitáskép – ma?

Ám még ez sem a leglényegesebb kérdés, amit magunknak feltehetünk, mert az igazán fontos kérdés az, hogy Magyarország társadalmi közösségének lehetne-e, s miféle szálakból szövődhetne ma önmegtartó és nemzetközi távlatokban is összetartó erőt sugárzó/kölcsönző, kollektív identitása? Visszafelé pörögve ama leleplezően statikus és formális, revizionista ízeket készséggel magába vegyítő kérdés felé: nem lenne-e aktuális efféle korrekció: Mi legyen a magyar? Az erre adandó válasz már okkal meríthetne a képzőművészek korukat megelőző világlátásából.

Kínálgatják ugyan képzőművészeink a maguk szálait egy szövedékhez, ami azonban nem megtartó kötél, aminek nincs identitás-ereje, és amibe a szeretet és építő szándék mellett – sajnos – a közöny, a mellébeszélés, a cinizmus és a kollektív ábrándok iránti megvetés szálai is bele szövődnek.

A mai művészek, különösen, ha még zöldek és nyitottak, büszkék arra, hogy nem értik őket. Ám vigyázat, gyakran érezheti úgy a művész-ember, hogy előtte jár korának, pedig lehet, hogy csak mellette! Ne hagyjuk hát csak úgy, művészek által vezetgetni magunkat!

Szövegelések

Legtöbbet a múlt századi szövegidézetek, hajdani jelességeink hitvallásai mondanak, valamint Gulyás Gábor 12 video interjúja. Tizenkét, különféle körökben tekintéllyel bíró tudattartalom miamagyar vetülete, ezt mondanám rá.

Az Örökségek terme rengeteg szöveg-idézetével plasztikus képet ad magyar voltunkat érintő hajdani gondolkodásunkról, de anakronisztikus kép is egyben. Az idézetek olvasása közben hajlamosak vagyunk azt érezni, hogy eleink nem végezték el dolgukat: rakták, rakták a pazölt, de mégsem rakták ki, és mintha szellemi őrlődéseik ellenére örökké aktuális vonások és szempontok enyésztek volna el, melyek mintha még ma is rekonstrukció után kiáltanának, pedig már sejthetjük, hogy sosem volt, és végképp nem aktuális az egyetlen, tartósan helytálló, igaz választ keresni. A felgyorsult tendenciák közepette egyre nyilvánvalóbb, hogy az a valami, amire a Mi a magyar? kérdés céloz, egy változó, ami ma már szembeötlő gyorsasággal változik.

Lefordítható-e a kérdés?

A Műcsarnok más irányból is kínálja tárlatát: What is hungarian? Ez azonban gyökeresen más kérdésfeltevés, mint a Mi a magyar? A kérdés, magyarul, önmagunknak feltett, félig-meddig sorskérdés volna, amire a válasz a jövőnk záloga. A különféle nációk másság iránt kíváncsiskodó, turisztikai zsánerű kérdésfeltevése viszont beéri egy szekérderéknyi másssággal és egzotikummal. Amennyiben a Műcsarnok tárlatát a What is hungarian-ra adott válasznak tekintjük, elégedettek lehetünk: belső viaskodásoktól és formai meglepetésektől eleven kép tárul elénk a magyar képzőművészet tarkaságáról valamint nemzetközi vonatkozásban is haladó státuszáról.

Jutott eszükbe

A két nyelvű kurátori megszólítás, sőt, nógtás nem maradt visszhangtalan. A művészek zöme persze hogy szeret szerepelni, néha még tán jobban is, mint alkotni. A megszólítottak kevés kivétellel kaptak a lehetőségen. Legtöbbjük mondott, amit csak tudott (akár csak hellyel-közzel idevágót), esetleg előkapott valami meglévőt, amire rá lehetett fogni, hogy ide való, csak hogy előtérbe kerüljön.

El is jutunk ilyenformán gyakran a mellébeszélések termeibe.

Ha van egy kis eszünk, nem futunk a kiinduló kérdés után, próbáljuk élvezni a művészi tehetség adományait/leleményeit, ami valójában arról referál, hogy kinek Mi jutott eszébe arról a szóról, hogy magyar? Ha képzőművészek szólíttattak meg, a timpanon alá leginkább ez a cím illett volna.

A művész ugyanis nem tudós, nem teoretikus, bár egy jó ideje már szeretné, ha egyben annak is számítana. A képzőművész emocionális és képzettársító, irracionális tartalmakat akkumulál, s művek formájában azt tudja kiadni magából, amije van. Ez a kérdés persze, hogy őneki mi jut eszébe, bár a válasz esztétikailag, sőt még szociológiailag is érdekes lehet, nem a nemzetről, hanem csak a művészről magáról fog referálni. Így viszont a Mi jut eszébe féle közelítések nem korbácsolják fel a társadalom kollektív figyelmét úgy, mint amikor a kérdés tárgya és különösen a válasz, még ha vitathatóan is, valamiféle nemzet léptékű, sorsdöntő tét után tapint, mondjuk hogy: megértjük-e végre, s uralni tudjuk-e kollektív helyzetünket a világban?

Nem korbácsol, csak bosszant

A mellébeszélések mijuteszébei útján a sok szürkeség mellett is összeadódott egy ötvengynéhány színű szivárványos paletta, mely helyenként konstruktív, már-már autentikus (Dr. Máriás politkai figurákkal játszó stílusparódiái), ám máshol inkább kiábrándító, esetleg épp művészileg ihlettelen (Fabricius Magyar szabvánny), művészileg emelkedett, de hajánál fogva ide asszociált (Dezső Tmás: Itt, bárhol), nem egyszer cinikus, megkockáztatnám, már-már deviáns is, mint az egyébként nagyon kiváló elméjű Szombathy Bálint pisszoár-persziflázsa, de benne van Huszár Andrea Isten szemeként elénk állított míves paraszt ház homlokzata vagy az illegális árusnak emlékművet álmodó Gyenis Tibor szarkasztikus humora, és prsze még mi minden!

A mozgásba jött művész-elme néha a különösség felé tartott, néha csak a könnyedén fricskázható általánosságokon lovagolt, vagy puszta játszhatnékjához keresett motívumot a Nagy Kérdés mögött. Felsejlenek kicsinyes karikatúrák is (Róni Éva: A magyarok bejövetele) na és a makogás, de ez csak póz, épp a radikkalizmus pózol így (Szirtes János).

Gulyás Gábor kiállításán legritkábban toppan elénk a lelemény és a szépség, a szépséges és a katartikus együtt, egyszerre.

A kiállító teret megtöltő gondolatiság elhelyezhető sekély és mély között is. Míg Szurcsik József tematikája nem jellegzetesen magyar ugyan, mégis a szocializálódás, az emberi kollektíva és a hatalom viszonyának egyetemes ellentmondásaira irányul, addig más csak köp egyet a kérdés hallatán, arrogancia és formára mit sem adó mellébeszélés mutatkozik szólalásában.

A művész pörög a maga egyedien kivirágzott pszichés tehetetlenségi nyomatékával. E tekintetben a kiállítás hiteles képet ad, nincs jogunk lázongani a válaszolás irrevelanciája okán.

Idegen szavak

Ha művészeink szólalásában a nyelviség szerepet kap, úgy szólalnak, mint kinek egyéni karrierjét, lehetőségeit tekintve nem is éri meg magyarul szólalni (Csontó: History stb.). Azt elfogadják ugyan, ha a magyar közönség is tapsol nekik, de valójában már nem hozzájuk, a magyarnak mondott társadalmi-gazdasági-kulturális közösségben élőkhöz beszélnek.

A néző meg…

Néha bizsereg valami a magát célszemélynek képzelőben, a befogadóban, a különösség csiklandozása, néha meg csak felkiált: mennyi festék! meg ilyeneket.

Gulyás Gábor állítólag keresztben találkozó utakat épített fel, hogy a Mi a magyar? kérdésében dialógus alakulhasson ki a művészek között.

Egyetlen keresztben találkozó útra lettünk figyelmesek, ezen azonban Csiszér Zsuzsi találkozik össze önmagával. Dialógusként egyrészt azt mondja, hogy YES, másrészt a dialógus tétjét fokozhatatlan magasba emelve aszongya, hogy NO. Központi kérdésként a Mi  magyar? helyett privát lelki szfréja egyik afférjába csimpaszkodik: hogy akkor most kell neki a hapsi vagy nem kell neki. Ezt tálalja nekünk Gulyás Gábor 16x16 méteren.

Máshol valahol ez a Csiszér Zsuzsi úgy bámul az önkényesen ujjaira pingált piros-fehér-zöld festéksávokra, mint holmi, transznacionális – lehet, hogy csak kozmopolita? - identitásán erőszakot tevő koszfoltra. Bocs, hogy felmerül bennünk a kérdés: kinek is a kicsodája ez a Csiszér Zsuzsi?

Persze, ha akarjuk, Csiszér Zsuzsit is meg lehet érteni: egyre világosabb, hogy a művész sokkal inkább tartozik együvé a francia, orosz, angol, amerikai, spanyol és akármilyen nemzetiségű művésszel, mint egy magyar kultuszminiszterrel vagy a magyar kulturbürokratákkal, a magyar senkikről már nem is beszélve.

A sorskérdésekre reflektáló poénkodásban azonban (Gerhes: Magyar Hold) mintha lenne valami magyarosn provinciális, a feltűnési viszketegség látványos vakarása inkább, mint az imázs építés méltósága.

És a jövő?

Na igen, jövő! Nem igen esik szó róla. Már pedig a nagy kérdés, a Mi a magyar? megválaszolásának nem ez lenne-e az igazi tétje, hogy a jövőnk, a kollektív jövőnk lehetőségeire próbáljunk és sikerüljön is rátapintani? Bizony, ez a kérdés mindannyiunk válaszára vár!

A művészek sokat tehetnek magukért, de túl sokat nem tehetnek értünk. Tíz-tizenöt millió embernek kellene tisztába jönnie a feltett kérdés természetével, és ennyi embernek kellene közös válaszra találnia.

De miért is kellene, hogyan is lehetne, hiszen az ember napi gondoktól retteg, s belevész az identitásmentes áramlatokba, a globális gazdasági erők és létfeltételek, igérgetések és csalárdan kecsegtető pszeudo-kiváltságok (nyerj!), virtuális esélyek követhetetlen kínálatába.

Aggaszt minden művészt, s ugyan kit nem aggaszt a hatalmi politika alakoskodási kényszere a globális gazdaság szorongatása közepette. A történelem s különösen a helyzet ismeretében az ember újfajta odatartozásra vágyik, a művészlélek még inkább: odatartozásra mindenhová, ami nem erőszak, nem bürokrácia, ami nem intolerancia, nem is üressé váló tradíció. Ám miközben az ország gépezetét hajtó civil ember országhatárok és személyiségi korlátok nélküli életre vágyik, közeledő törekvéseit kétes állagúvá teszi a kiolthatatlan etnikai, hitbéli és másnemű intolerancia, és az igazi, belső szabadság hiánya.

És ha megmásíthatatlanul ilyenek vagyunk, érdemes-e bármit is kérdeznünk a művészektől?

Néztem, hogy nézik, hogy nézem, s láttam, hogy látják, hogy látom

Utólag idézek a Műcsarnok közelgő, képzőművészeti gyakorlat felől közelítő identitás workshopjának meghívójából: „időközben a politikai közbeszéd olyan leegyszerűsített teorémákat honosított meg, amelyek az identitás kérdését a társadalmat megosztó módon fogalmazzák újra.”

ennél nyakatekertebben már nehéz lenne megfogalmazni, hogy mi, magyarok nem bírunk/akarunk zöld ágra vergődni a kollektív/nemzeti identitás problematikájával. (Zöld ág alatt értsd most a jövőt!)