Pillanat

avagy a szélmalomharc értelme

Ahogy évtizedeken, sőt, ím már évszázadokon át fotózgatunk, lassan homályba vész ama szó eredendő értelme, hogy pillanat.

A stockholmi pillanat-pályázatkiírás (Capture the Moment) Baudelaire idézettel indít, ami azonban koránt sem a pillanatról szól. Amiről Baudelaire szólt, az lényegében a látás és a kifejezés (nyilván nem csupán képi kifejezés) magasabb képességéről szól. És helyesen idéztetik ez most, mert e nélkül a történések bármely mozzanatának zársebességi megragadása értéktelen volna.

A fotografálás kezdeti, pillanat iránti tehetetlenségét kiküszöbölni igyekvő kémiai kísérletezések és műszaki fejlesztések, pontosabban a képrögzítő emulzió kezdettől gyorsulva csökkenő fény-falánksága az idő folyamából kiragadott, egyre szűkülőbb pillanatra terelte figyelmünket. Lassan közelébe férkőztünk egy lehetőségnek, ami a lényegek megragadásának kezdettől adott képességéhez újfajta módon társul: Megtörténtük tényét hitelt érdemlően megörökíteni tudni a történések változásukban megmutatkozó, ám gyakran - a látás tehetetlenségei okán - szinte megpillanthatatlan, a lélek és értelem számára azonban fontos lényegét; bizonyos antropomorf vagy szociálisan értelmezhető csúcspontokat az események alakulásában, melyek az ember pszichés-tudati reflektálása nélkül valószínűleg nem is léteznek.

Mert például, egy dolog, entitás materiális elrendezettsége a fellépő erők hatására nem úgy változik valami más elrendezettségi állapottá, ahogyan a ház az ember szeme láttára, a célirányos emberi figyelem valamint az érzelmi asszociációk számára és az értelem tükrözésében összedől. A rajtunk kívül álló valóságot működtető törvényszerűségek teljesen közönyösen viseltetnek irántunk és szempontjaink iránt. Minden entitás csak a szakadatlan változás valamely stádiumában áll fenn, múlik ez által minden, amire az ember figyelme irányul (kivéve talán egyet :-)

Tagadhatatlan azonban: fontos, különleges és bravúros "megörökítési" lehetőségek birtokába jutottunk a fotótechnika fejlődése által.

Az ember, persze, eredendően nem a villámgyors változások alanya és tárgyaként kötődik a környező valósághoz, hanem a környezetével együtt létezőként. Azaz nagy mértékben az ismétlődő, a tartósan ismétlődő pillanatokban, másként közelítve: a maradandóságukban fontos állapotokban keresi létezése eredendő értelmének emlékezetébe vésendő bizonyosságait.

És a mai fotográfiában a múlékony-pillanat-csúcsteljesítmények mellett váltig léteznek is a maradandó pillanat iránti lényeglátás csúcsteljesítményei. Ezekről azonban a kommunikáció egymás elébe vágós tülekedéseinek terepén szeretünk megfeledkezni. Rohanó életérzéseink közepette nem elég sportosak az örökkévalóság mutatványai.

Vagyis: furcsa lenne most fontos, ám csak tartós ismétlődésükben megragadható pillanatok még oly lényeglátó ábrázolásait beküldeni erre a stockholmi pályázatra, holott a kiírás szavai szerint ez nincs kizárva.

Na de ez van - ma.

A lényegi pillanatba való beletrafálás valóban sokat hoz vizuális konyhánkra.

És még mindig rangosabb lehetőség ez, ha a pályáztatások terepén körbetekintünk, mint bizonyos más kommunikációs jelenségek. Mint például a vállalati/intézményi önreklám értékű lájk-vetélkedtetések, ahol a zsűriben az egyetlen alkotó szaktekintélyre 6 PR menedzser és hivatali feljebbvaló esik.

Ott vannak aztán az olvasókat vagy fotografálókat egymásnak közvetítő kulturális ál missziók is, ahol az alkotói érdemeket a puszta publikálással honorálják, ami pedig - a publikáció megjelentetése - nem önzetlen, ugye, így vagy úgy mindig valaki(k) létkövetelményeiről, előbb-utóbb így-úgy forintosítható hasznáról szól.

Egyre több olyan pályázatba botlik a szem, ahol egy harmadik "lényegi" cél uralkodik: bizonyos ideológiai, politikailag célirányos gondolatok képi illusztrálása céljából buzdítanak bennünket, válogatatlan hangyasereget (profikat is, na már miért ne!?), hogy összehordjuk a válogató szem elé a tematikailag célzott képi információk és formációk válogatatlan hegyeit.

Olyan pályázat, hogy alkoss valami Baudelaire-nek tetszőt ( a zsűriben kizárólag Baudelaire inkarnációi!) egyre ritkábban kerül szemünk elé.

Összeomlásnak indult szélmalom a maga pillanatnyi helyzetében, Santorini szigetén, félúton Emporio felé.

Pusztulása az építéssel előállt célszerű erőviszonyok lassú változásának, bizonyos kiszámíthatatlan időpillanatokban bekövetkező moccanások sorozatának mentén halad végkifejlete felé.

Csupán mellemmel a pusztuló szélmalom félig bedőlt őrlőkövének nyomódva tudtam feljutni a kerékhez. E kis erőhatás is elég lehetett volna, hogy a hatalmas kőkerék moccanjon egyet, s akkor...

Tudtam ezt, nagyon is, s hátborzongató volt ilyen szorosan négyszemközt lenni a valószínűséggel. Hatalmas megkönnyebbülés volt végül ismét a szabadban.

Ja igen, hogy az egész minek is volt, mi gyakorlati haszonnal járt... Hát igen, jogos.

Ámde lényegében mégis életem pár meghatározó pillanatával lettem gazdagabb:

nem futok el, nem csinálom magam össze mindjárt e permanens pusztulásban.