diplomakogások

Kezdjük közhellyel: óriási az érdeklődés a vizualitás iránt! Számtalan képességében bámulatos eszköz kínálkozik látványkeltésre, vizuális megszólalásra, akár még  közüdvösre is. Új társadalmilag honorált szerepek kristályosodnak ki (kurátorok, képszerkesztők, intermediális szűzföldek kísérletező és teoretikus feltörői, vizuális kommunikátorok, médi-tanárok stb.) Új szerepvállalási lehetőségekkel kecsegtetik a MOME diploma-beköszöntők a lepapírolt tanulásból frissen szabadultakat. Hogy mi mindennek lehet majd diplomával az élére állni. A gyengébb nemen eluralkodó nagy érdeklődés jelentős mértékben a fotográfiai és képfeldolgozó eszközök ama kezességének köszönhető, mikről nagyanyáink még álmodni sem mertek. Loholnak aztán a világnézeti fejlemények és a kreatív ambíció fókuszában termő jelenségek nyomában a teoretikusok valamint a csinálni nem, de magyarázni tudók.

A fotózás a legtöbbet hozta a szellemi konyhára az elmúlt 170 évben. Így-úgy már a  hagyományos ábrázoló művészet nyelvén beszélni tanultak is mind inkább a fotó körül legyeskednek.

A fotografálás és ím már a videózás valamint a multimédia iránti érdeklődés mentén kínálják magukat a - kis túlzással gomba módra szaporodó - felsőoktatási intézmények, élükön a nagy múltra rátelepedett, korábban iparművészeti főiskolának mondott MOME.

A vizuális felsőoktatásba hallgatóként bekerülni egyenes út egyfajta nyílt-pálya választás felé. Képzőművész volnál vagy fotográfus vagy mindenféle majdani események kurátor-karmestere vagy csak kifejezési formák iránt el nem kötelezett instant kísérletező (volt pénzed drága kütyükre)? Nem kell elhamarkodottan eldönteni. Képlékeny, folyvást újraértelmezendő terepen vagyunk.

A MOME fotó tanszéke időnkint újrafogalmazza képzési filozófiáját. Az egyetem 2010-es diploma bemutatkozásokat kísérő kiáltványából ez csengett ki:

"A szakon végzett vizuális művészek képesek nem csupán képalkotói problémaként kezelni a különböző fotográfiai műfajokat és médiafelületeket, hanem kommunikációs, információs struktúrában gondolkodnak. A piaci, kutatási vagy művészeti projektek résztvevőiként alkalmasak a különböző kompetenciák közötti híd szerepét betölteni és alkotó csoportok vezetését vállalni." Micsoda omnipotenciális kínálkozás ez!

Kudász Gábor Arion az idei MOME fotó-diploma újság beköszöntőjében viszont aggodalmasan inti a hallgatókat: "Tudnotok kell, hogy ez a diploma nem tesz művésszé, csak képességetek és kitartásotok bizonyítéka." Kudász több szót szentel azoknak, akik "Ma azt sugallják sokfelől, hogy a véleménynyilvánítás és tiltakozás eszköze a távolmaradás és a hallgatás." - valamint azoknak, akik -  "arra kérnek titeket, hogy ne állítsatok ki, hogy ne pályázzatok, és megszégyenítenek, ha sikert értek el, akik azt üzenik nektek, hogy nem érdemes új utakat kipróbálni..." s az ártalom motívumaként említ bizonyos burkoltan ártó célt, "hogy adjátok fel önmagatokat, hogy váljatok áttetszővé, és ne zavarjátok fel az állóvizet."

Nos, ebben az állóvízben, mint halljuk, tíznél több milliárdok kínálkoznak az egyetem kívül-belül értett fejlesztésére. Kultúrpolitikánk jelen, konzervatív állása szerint lehet azonban valóban, hogy kicsivel kevesebb mostanában a kényeztetés, mint amihez a MOME szokva volt.

Kudász Gábor a fotográfusokat olyasféle nem szabványos fogaskeréknek nevezi, akik éppen kívülállóságuk okán nélkülözhetetlenek, mert "kéretlenül is magukra vállalják a felelősséget és nem hallgatnak..." szemben a hallgatásba burkolózókkal és a távolmaradókkal.

Mindeme hovatartozási meghatározások ellenére a különféle felsőoktatási intézmények vizuális irányultságú hallgatói tanulmányaik végén naná, hogy művésznek gondolják magukat, miközben meg a művészeti szempontból hagyományosan fontosnak tekintett, legalább is a pályaválasztási  indíttatásban korábban még első helyen közreható u.n. tehetség, azaz a különösség felmutatása iránti érzék mintha lassan lényegtelenné válna. Hasonlóképp mind lanyhább az integrálódás mindama esztétikai szempontokhoz is, melyek alapján a befogadó az u.n. művészi alkotás természettől feljogosított, szuverén dekódolójának tekinthetné magát.

Ennek nyomán mind gyakrabban tapasztaljuk, hogy a momés és más friss diplomások, legszikrányibb érdeklődésünket látva, kezdik megmondani nekünk, hogy az ő nyakatekert koncepciók között fogant képeiken pontosan mit kell látnunk.

Bizonyára sok jóval, hasznossal töltekeznek a képzés ideje alatt. Tanulnak friss szemmel látni, tanulnak messzire tekinteni a kultúra történelmi dimenziójában, tanulnak átlátni a közhelyes szemléleti örökségen. Keresik helyüket - csak nem közöttünk, elődeik között, hanem a totális szemléletváltás és a gainfull business ígéretes terepein.

 

a ma lehető legkisebb falramakogógépek egyike

A képzésnek, talán pontosabban a hallgatókat képző tanárok trendeket követő - vagy csak tapogatózó? - indíttatásainak nyomán egy tucat okostojás mutatkozott be idén a Kaposvári Egyetem fotográfiai szakágának diploma kiállításán is, a budapesti Fugában - hozzá kell tennünk e pejoratív vélekedéshez: szemlátomást.

Szemlátomást - mert hogy ilyen alkalmakkor a szemünket nem mint olvasószerszámot, s nem is mint társadalmi helyzetfelismerő optikát, hanem mint komplex esztétikai érzékelésünk legfőbb inputját tartjuk nyitva. E pozícióból szembe tűnő volt, hogy a diákok között mindenféle vizsgálódások és kutakodások folynak az ön-pszichoterápia, a látásfiziológia, a társadalomfilozófia és a médiaszemléletek területeit érintgetve.

Ha nem olvassuk a diplomamunkák élén apologizáló narratívákat, hanem csak nézünk, és keressük a látványkínálat számunkra fontos értelmét, megszállja elménket a gyanú, hogy sem a növendékek, sem oktatóik nincsenek képben a láttatás és az esztétikum lényegi hasznát illetően. Ha nem lógnának folyvást e címkén: művész, mindegy is lenne.

Fáradságos felkészüléssel született kis vizuális zagyvaságok bukkannak fel itt-ott a falakon, aminek fontosságát okostojás mondatok próbálják bizonygatni.

Az egyirányba képzettek persze jól elvannak egymás között. Igen, most ez van. Képzők és képzettek valamennyien részesei a szavak - pontosabban a fogalmak - eredendő jelentését felülíró revíziónak.

Miközben a befogadói nagyközönség az esztétika kérdéseiben még mindig szépre tart, a kultúrpolitika meg beleugat a legbelsőbb művész-indíttatásba, az újító elmék a követhetetlenségbe menekülnek, és a képzés által beavatottak körei maguknak kreált zsargonnyelven agyalnak. Mutatkoznak persze a teoretikus kutatók a kulturális jelen kirakataiban, naná, csak mintha közben meg önmaguk szóalakzatain kívül semmi és senki nem érdekelné őket.

Vagy tíz évvel ezelőtt kreáltunk (unalmunkban, csak magunknak :-) egy nevet annak, ami köröttünk zajlik: PAM, azaz Photograph Aided Manifestation. Fotóval illusztrált, vagy inkább csak színesített ideológiai és köldöknéző megnyilatkozások, diskurzusok - ezek zajlanak már jó ideje. Részben érthető: történelmünk kellő okot szolgáltat a civilizációs revízióra. Ámde a művészet terepén ez a sok kortársi teoretikus purparlé, miként az összes eddigi mind, nem egyéb-e, mint a nagy egész törvényszerűségeinek kötelmei között való, de azokat felülírni nem képes hánykolódás? Csak hát bekerül a történelemkönyvekbe!

Ami a Fugában volt látható (Kaposvár, MOME): jószerével csak fotóval támogatott okoskodás, más irányból: esztétikai unalom. A művészet specifikus sajátja - az ide sorolt törekvésekben rejlő eredendő intenció, a valóság érzéki megismerésére irányuló formáló cselekvés okán - éppen az, hogy a jel - jelentés - jelentőség pszichénket uralni képes hierarchikus építményéből kimarad a jelentés, és a jel - éppen a különösség iránti tehetség megnyilvánulásának köszönhetően - közvetlenül tesz szert jelentőségre.

Ilyesféle bravúr, sajnos, egyre ritkábban kerül szemünk elé, lévén, hogy az a bizonyos istenadta tehetség háttérbe szorul. És valóban, miért is ne: az istenadta tehetség még semmi rossztól nem mentette meg az emberi világot.

Egyre inkább az értjük, mit akart esete forog fenn az érezzük, mi az üzenet helyett. S mintha erről nem a hallgatók tehetnének, hiszen a veleszületett tehetség miért ne lenne váltig adott a mindmáig még eredendő szisztéma szerint születő emberben? Mintha módszeresen kiirtanák a legújabb generációkból az ilyen irányú affinitást. Na kik? Éppen a felsőoktatásba visszakerülő, hagyomány tagadó trendek nyomában "módosultan" képzettek.

Legyen személyes teoretikus meggyőződésünk és esztétikai ízlésünk privát hozadéka a meglátás, hogy a kaposváriak kiállításának egyetlen olyan szereplője, aki az érzéki felfedezés művészi útjait járni születettnek tűnik - itt és most legalább is, Vincze Attila, az ő Mégis más című sorozatával. Őt leszámítva a valóság lefényképezése terén leginkább nézhetetlen sorozatocskákkal találkoztunk.

Ha el kell fogadnunk, hogy ma nem művészetet, hanem kulturális közszerepet kell szolgálnia a fényképező hivatásnak, akkor a sajtófotó gazdagabb és értelmesebb útnak látszik, mert szemben a sok konceptuális fotószínházi játszadozással, többé-kevésbé etikusan és őszintén az emberi élet őszinte és eleven színterei felé tör. A vizuális köldöknézés fellegváraiból lefelé nézők hajlanak azonban arra, hogy lenézzék a vizuális cselekvés eme színtereit.

Kis rakás művészet a Képzőművészeti Egyetem Barcsay termében

Tizenkét nevet tűntet fel a Magyar Képzőművészeti Egyetem Intermédia Tanszék idei diploma kiállításának katalógusa. Kínálatuk része volt a Múzeumok Éjszakája ez évi programjának (az egyetem Barcsay termében egy ideig talán még látható.) A kiállított munkák zöme ugyancsak belterjes érdeklődésre számot tartó kísérletezésként hatott. Egyetlen kivételnek Gutema Dávid szimplifikált technikájú animációba oltott esszéje tűnt, újfajta mini Ember tragédiája, mely számtalan apró karikaturisztikus leleménnyel fikázza korunk milyenségét, cinikus keserűséggel illeti civilizációnk elidegenedésbe kergető áldásait. Lehet, hogy ugyanilyen jó a többi mutatkozás is, de mi Őt találtuk az egyetlen kivételnek, kinél formát keres és talál a legbelsőbb indulat. 

A világot a maga érzékek feletti valóságában mind kevesebben kívánják megtapintani. Az új generációk mintha már tojáshéjas korukban is úgy tudnák, hogy csak tudni kell, s ők tudják is már, mit érdemes tudni. Az intermédiából aztán tényleg szinte minden út a médiába vezet, ami viszont a gazdaság foglya, és ami - a maga hasznára - eladja a bénán bámulóknak a virulens hangadókat. Virulensnek kell tehát lenni és hangadónak. Bejön. Tágul és tágul a média terep.

 Az ősi széptevésen és hasonlítás-bravúrokon korról korra mind inkább túllépő autonóm művészet követése - nem könnyű terep.  A magas művészet áldásain osztozni mindig is csak az volt képes, aki megtanult ráhangolódni, képben volt a kultúra mindenkori törekvéseinek légkörében. A művészet önmagáért való voltából nem csupán a psziché meríthet, hanem az elme is, így valósul meg érzékeléseink felsőbb, korszerűnek mondható koherenciája. A belső szem, a belső fül, az identitás-tapasztalás és az örök kíváncsiság. A művészi alkotás értelme ráhangolt befogadó psziché nélkül mi volna? Csak hogy ez a hangolás nem kínálkozik mindenkinek. A melléhangolás, az csapódik le mindinkább, s a korszerű utáni rohanás nyomán dívik a "művészkörök" kiállítóhelyi mutatkozásai iránti vak empátia, egyfajta bóvli visszaigazolás. 

Mi azt valljuk, hogy a művészeti tett eredendő emberi adottságon alapul, a különösség felmutatása iránti érzéken, aminek - teremtett adottságaink okán - igen sok köze van az esztétikum iránti - meglehet változó-fejlődő, de velünk született - fogékonysághoz.

A szociális beavatkozások iránt ambicionáltak viszont - lásd pl. avantgarde - megpróbálják a művészet értelmét újradefiniálni, hogy e tekintélyes szó aurájába ágyazhassák társadalmi és ideológiai forrongásaikat. A modern fotográfiai és képfeldolgozó technika korábban nem ismert kreativitást - látványos és leleményes megszólalást - kínál a vele bánóknak. Ilyenformán ma igazán könnyű összetéveszteni a kommunikációs forrongást a művészettel.

Következésképp nem csak a művészi látás iránt tehetséggel bírók kerülnek be a művészetinek mondott felsőoktatásba, hanem azok is, akiket a kommunikációs szerepvállalás, a társadalmi viszonyok befolyásolása izgat. Ez nem lenne baj, csak lassacskán mindenki - politikusoktól a kiállítás-látogató sznobokig -  úgy tudja, hogy karrier képes művész habitusra csupán főiskolai, egyetemi diplomával lehet szert tenni. Különösen könnyű lett e nyomvonalon haladni a fényképezésben, mert a szakmai tudás java gyárilag beépül a fényképezőgépekbe. Fáradság nélküli kaland lett felkészültnek mutatkozni. A trendi képzésben nem részesülők viszont mintha kiszorulnának a művészi elismertség terepéről. Szerencsekívánatunk a kivételnek.