Néhány fotótörténeti adalék

a 21. század első negyedéből

A táska nélküli, helyenként csereoptikákkal is jól felszerelt kompakt fényképezők elszaporodása egyre szédítőbbé vált azokban a régi kétezer tízes években. Mind szembeötlőbb lett az is, hogy a hivatásból fotózók, vagy a valamiféle megbízásra fényképezők fotótáskájának nagysága fordított arányban áll jelenlétük szerénységével. Ez régi idők öröksége volt, bár lehetett visszahatás is, mert a kompaktosok szemtelensége meg egy idő után fordított arányba lenni látszott felszereltségükkel. Egyre feltűnőbb lett, ahogy a turista vagy családi alapon jelen lévők a jónak ígérkező és mind közelebbi nézőpontok felé nyomakodtak a rendezvényeken, őket mindenre felhatalmazó tényezőnek érezvén mindentudónak hitt gépecskéiket. Felugráltak ülőhelyeikről, nyomultak középre, elterültek a virtuális páholyban, a frontális nézet főtengelyében, nem kis pillanatra, hanem véget nem érőn újra meg újra odalőve, sőt, a fényképező kütyük fejlettségének bizonyos magasában már videózva is, mit sem törődve azzal, hogy mások is fényképeznének.

A hivatásosok előnyüket valamelyest megtartották ott, ahol a téma mozgásban volt, mert rutinjukkal folyamatosan, valós időben meglelték a kompozíció szempontjából kedvező nézőpontot, és különben sem a "páholyt", a statikus nézetet keresték.

Bár a kompaktosok zöme e tekintetben leszakadt, megkezdődött a tehetségesek demokratikus kiválasztódása a tömegekből. Ezek is elegendő nagy számban voltak ahhoz, hogy a hivatásosokat bosszantsák vagy ráérző ugrálásukkal eltorlaszolják amazok tiszta rálátását a történések hangsúlyos pillanataiban.

Ezért kezdett még az előző századi hatvanas-hetvenes évekénél is fokozottabb jel-értékre szert tenni a fotótáska, ami hivatásos küldetést sejtetett, s amivel adott esetben jókorákat lehetett taszítani.

A könnyen gründolható internetes civil publikálási fórumok elszaporodásával azonban lassan tisztázhatatlanná vált, hogy ki dolgozik és ki az, aki csak élvezkedve ugrál, önzőn tolakszik fényképezőgépre emlékeztető apró tárgyával.

A fotózásra alkalmas eszközök fejlődésének ellenére a fő probléma váltig a fényképi értékteremtés ama természetében rejlett, hogy jókor kellett lenni jó helyen, és exponálni is, na persze! Ez pedig tudatosságot, célszerű szelekciót feltételez! Nincs az a gyári lelemény, ami által a mind okosabb fényképezőgépet efféle képességgel valaha is fel lehetne szerelni. Bár a kompaktosok és telefonhedonisták zöme mit sem tud ilyesmiről, és nincs is ilyen célja, mégis a látóteret folyvást eldugítja magával. A kompaktosok 99 százaléka pusztán hozzáférést akar a témához. Ha esemény van, nem akar mást, mint jól láthatóan megörökíteni abból valamit, és már nem is azért, mert tetszik neki az a valami, vagy mert emlékezni szeretne, hanem mert van neki egy erre alkalmas kütyüje.

A profik nagy táskája, amire a hobizók hedonizmusuk kiélésébe feledkezve és sokaságuktól nekibátorodva mind kevésbé kívántak hederíteni, kezdett hátrányos lenni, mert beleakadt a mind gátlástalanabbul ugráló testekbe, és a fotós sok mindenről lemaradt.

Az igazán profik tehát a második évezred második évtizedének vége felé kis táskájukról és a szellemi létért folyó küzdelemben felmutatott valós értékeikről lettek felismerhetőek - na persze csak utólag, de az is valami.

 Lassan megszületett az igazi fotográfiai demokrácia, amit senki sem jósolt meg annak idején, kétszáz évvel ezelőtt, de persze lehetséges voltát sem zárta ki senki az első nagy elméleti jövendölések idején.

Az igazán modern fotográfiai kultúrában a profik, számolván a demokrácia szövevényes következményeivel, valahogy mégis elcsípik az igazán kifejező pillanatokat, megtalálják a látványsáskáktól szennyezetlen nézőpontokat, miközben hagyják labdába rúgni a léha hobizókat is; a labdába, ami valójában egy másik labda, persze, s ami úgyis lukas, mert a hobizók a legjobb pillanattal, miként a legkifejezőbb képszerkezettel is, rendkívül kevéssé számolnak. Ez már így lesz, ameddig világ a világ. Hogy miért? Az ember mindenek előtt homo ludens, csak az után homo faber, majd homo sapiens és legeslegutoljára - ha egyáltalán - homo modesti.

Na és persze azért is, mert a szelfi botot, amivel a mobalfabéták előszeretettel irtották egymást a látnivalók fő nézetirányaiban, végleg elvették tőlük törvényi rendelkezéssel valamikor a harmincas évek elején.

Ezt sosem tudják megbocsátani, pedig mióta gyárilag megoldott a szembe beépíthető rögzítő szerkezet, ami pislantással exponál, és olyan érzékenység mellett, hogy a századnál hosszabb expozíciós idő eleve értelmetlen, a szelfi botnak már végképp nem volna más értelme, mint a verekedés.