Igen, néha írok

 

és ilyenkor, a jobb szememen honoló elkésett szürkületben még a Hold is giccsesebben süt.

Alkonyi fényben, tűnődve sétáltam át a hévízvölgyi Viadukton, amikor felbukkant velem szemben egy nádkacsú alak, hosszan leomló, szelíden ringatózó szőke loknikkal, ábrándosan lengedező mohazöld blézerben. Jött, jött, és ahogy elhaladt mellettem, léptei mintha hárfahúrokat pendítettek volna, olyan glisszandós borzongatóan.

- Hű, de gyönyörű ember volt ez! - torpantam meg csaknem gyökeret verően, és nem tudtam megállni, hogy ne pillantsak vissza.

Ekkor ő is lassított, visszafordult, majd odajött.

- Köszönöm, hogy embernek neveztél - suhogta halkan, és még mielőtt észbe kaphattam volna, homlokon csókolt, amitől kortól hajlottból nyomban délceg békává változtam.

Eleddig öregesen károgó hangom azóta acélosan brekeg.

Ezt az egészet nem mesélném el, ha más valaki találta volna ki. Már, csak ami a fogalmazás mesés szófűzéseit illeti, mert az eset tényleg megesett.

FÉNYKÉPEZÉS ÉS DIVAT

 

"A valóság nem megy ki a divatból. A valóság fényképezése sem. Hallgatóink a MÚOSZ képzésén a gyakorlatban és a gyakorlatból sajátítják el a riport- és dokumentarista fényképezés lényegét." 

- olvasni a MÚOSZ fotóriporteri tanfolyamának beharangozásaként. 

Ha már a lényeget tanítják, korrigálnék a bevezetőn, a kezdő két szójáték értékű tőmondat után még egy lobogós szlogent beszúrva: A valóság közhasznú vagy akár egyéni, sajátos vizuális értelmezése sem! (megy ki a divatból)

Az igazán jó fotóriporterek ezt bizonyára ösztönösen is tudják, de nem ártana a frissen feltörekvőknek sem figyelmükbe ajánlani. Különösen, mert a valóság nem olyasmi, ami divatba jött, hanem, ami mindig is volt.

 

Apáti Tóth Sándor a Fugában

Az Idő kapujában - Más dimenziók című kiállítást Zalán Tibor író-költő nyitotta meg az elegánsan sötétlő alagsori nagyteremben a tisztelettel fénylő szemek sokasága előtt. Zalán Tibor főképp a képi objektumok jelképiségét boncolgatta. Gondoltam is: a költők már csak ilyenek.

Mivel ugyanabban a kulturális pozícióban otthonosan érzem magamat, mint amiben Apáti Tóth Sándor is, rögtön a megnyitó szavak nyomkövetésére hegyeztem ki figyelmemet, s feltűnt, hogy árva szó sem esett a képek és az ott felvonuló tárgyi témák fényi hangszereléséről, s még kevésbé a rusztikus vizuális mikrostruktúra dimenziójában feltűnő erővel kibontakozó formaesztétikai következetességről, mely két alkotói összetevő pedig Apáti Tóth Sándor elhanyagolhatatlan ismérve, sőt művészi erejének forrása, s mely ismérvek következetes felmutatásával mind bizonyosabban egyedül áll már a fotó alapú magyar vizuális muzsikálás tradicionális terepén.

Egyedül és, sajnos, nem kultúrpolitikai piedesztálon. Apáti Tóth és a hűségesen nyomába szegődött, az ő formaesztétikáját értők és érzők tisztelgő kis serege, következetes alkotói tettekkel és az arra irányuló befogadói szomjjal mind archaikusabbá válnak a megújuló, kortársinak mondott magatartásformák folyvást irányt, paradigmát és mimindent váltó mohó özönlése közepette.

Mind eközben egyetlen hódolattal körötte ácsorgó ürge sem kérdi: "Sanyi/Mester, már ne haragudj, de hogy jön ide ez a sok-sok nemes elmúlás felé tapintó esztétikai muzsikálás, miközben a népek már megint halomra lövik és bombázzák egymást?

Bár kétségtelen, ilyesmivel szemben Federico Garcia Lorca, de a békegalambászó Picassók meg az újkori művész-agitátorok, de még a wéjkelők(wakerálók)  is teljesen tehetetlenek voltak és lesznek, lévén, hogy a hadvezér már csak törvénykezik és lövet, ha kell atomtöltettel. Már rég nem maga lódul formaesztétikailag finoman megmunkált hadi jelmezében utánam kiáltással, elsőként megütközni az ellenséggel.

A humán tradíciók felé gyökeret eresztett művész efféle felvetésekre lassacskán már csak úgy bólogathat, mint akit kifelé tessékelnek a régről megszokott emberi világból. 

Az eljövendő olimpiák Földön kívülről érkező szelleme
 

 

Hovatovább...

 

Hovatovább...

 

Az ember (már megint az ember és az Ember!)

az eredendően adott kíváncsiság fejleményeként,

a megismerés, különösen a kozmikus törvényszerűségek megismerése által beindított

tudati evolúció,

azon belül is legfőképp a valóság próbájának sikerrel kitehető

modelleket alkotni képes gondolkodás nyomán kibontakozó

technikai civilizálódás által

a maga földi létfeltételeit tekintve

nem természetes eszközök birtokába jutott,

 

melyek által épp a földi adottságok szerint természetesen adottat

az emberiség jóléti hívószavakkal akkumulálható

roppant cselekvő erejének bevetésével,

az emberélet számtalan veszélyeztetettségét

minimum jelszavak és ideologikus jövőképi látomások szintjén

kivédendő/meghaladandó -

manipulálni és meghaladni képes.

Na de kik az élvezői valójában a technikai civilizálódás útján termő művi javaknak?

Csupán az ilyesmit elgondolni és előteremteni képes, korszerűen okos és így kiváltságos politikai-gazdasági-monetáris hatalmi pozícióba jutni képes egyedek és azok csókosai.

A többi, a mérhetetlen felé duzzadó sokaság

csupán a gazdasági ráfordítások és megtérülések egyensúlyának

fogyasztóként becézett fenntartója:

mindazok, akik egy divatitalért, egy álomba ringató tévékészülékért,

a civilizáció virtuális, roppant különös, helyenként érzékileg elbűvölő,

valójában álságos önkritikájáért cserébe

szárnyakat adnak a kalandozó okosaknak;

mindazok, akik potenciális kifoszthatóként, vesztükre ittmaradóként

tapsolnak a technológiai kalandozók, az önnön jogosultságaikat hirdetők

roppant impozáns kozmikus-szökési-sebesség próbáihoz.

 

Ezt a bonyodalmas gondolatmenetet így foglalhatnám össze egyetlen költői kérdésben:

NEKED MEGVAN MÁR A SZÖKÉSI SEBESSÉGED ?

a címkép az EMBERKOZMOSZ című, még kiadóra váró könyvem egyik általam alkotott illusztrációja. Minden jog fenntartva! Dozvald János mint blogtulajdonos

Még a...

 Ünnepi Könyvhét. Akkora dömping, akkora siker, hogy könyvet még a kutya is szeretne.

Bestseller dedikálás

A nagy szavak doboza

Az utánpótlás

Könyvhét záróra - lejárt lábak

20 éve az EUban

 2004. május elsején

a Szabadság hídon zöldellt a fű

sehol egy mobil, sehol egy teló, de mindenki fényképezett

és úgy emlékszem, boldogak voltunk.

SORSFORDÍTÓ

- Uram! Ne haragudjon, hogy megszólítom, olyan fontos embernek látszik.

- Igen, igyekszem.

- Foglalkozásra nézve?

- Sorsfordító.

- Aha! Na és jobbra vagy rosszabbra fordítja?

- Ennél komolyabb a dolog. A Sors nem földi eredetű, hanem kozmikus entitás, így mindenki sorsa kozmikus nyelven meg van írva. A magáé is. Az én dolgom, hogy szükség esetén lefordítsam a cégünkhöz fordulók sorsában írottakat az ő beszélt nyelvükre.

- Maga fordítani képes a Föld összes nyelvére?

Nem, ez fel van osztva. Sokan vagyunk. Mindannyian a FATE TRANSLATE cég alkalmazottai. Én magyar vagyok, és mindenek előtt magyarra fordítok, de megsúgom, kevesebb pénzűeknek néha privátban németre, angolra is, bár abban nagyobb a tévedés lehetősége, mert ezeken a nyelveken igen gyakran rossz szavakat választok. De tudja, hogy van ez...

- Na és honnan tud kozmoszul?

- Nem tudom honnan, csak azon vettem észre, hogy értem.

- Mennyi magánál egy fordítás?

- Igénytől függ. A több síkú, tehát a "de mié' ??!!!" opciókra is kitérő fordítás garancia nélkül most 10 és 20 ezer között van.

- Forintban vagy Euróban?

- Ilyesmit nem mondok ki. Csak a számot, és nagyon szigorúan nézek, azután mindenki abban érti, amiben legajánlatosabbnak látja. Végül a cégnek befizetem szám szerint forintban.

- Hogy fér hozzá a kozmikus szöveghez?

- Ez az iroda dolga. Szerzik, ahogy szerzik, aztán átadják nekem.

- Kozmikusan számon van tartva minden élő személy név szerinti azonossága?

- Úgy bizony!

- Akkor saját sorsát már bizonyára ismeri.

- Igen, és az nem oly végzetes, mint gondolná.

- Nos, rendben. Akkor felfedem kérdezősködésem okát. A kozmoszból vagyok, pontosabban a galaktikus sorstársító földi ügynöke. Az a dolgom, hogy időnként ellenőrizzem a sorsfordítókat. Kétszer is lebukott beszélgetésünk során. Amikor látszólag köhintettem, valójában egy sorsot mondtam ki, és maga a füle botját sem mozgatta.

- Igen, pedig észrevettem. Csakhogy a földi ember hangkeltő technikájával nem lehet kozmikusan megírt sorsot eredetiben kimondani. Azt csak kiolvasni tudjuk a kozmikus köztesből. Maga tehát simán köhintett. Az irodától van?

- Igen. És maga mától ki van rúgva, mert visszaélve a FATE TRANSLATE szigorú szabályaival, maga maszekol.

- Igen, köszönöm, hogy tudatta. Ez volt megírva a sorsomban. Már vártam, mikor ér utol. Most akkor szabad vagyok. Múlt héten hívtak egynöknek az EGYBESÜLT SYNGULARITYhez. Abban sokkal több a pénz, és elég csak okosan halandzsázni. Több benne a fantázia, és teljesen nyugi terület. Biológiai élőnek azt úgysem adatott meg megérni, hogy végül miről is lesz szó.

- Maga hülyét csinál belőlem? Dögöljön meg!

- Semmi, semmi... és ezt már csak kérésnek veszem.

 

 

A cucc végső elembertelenítése

Minden új, civilizációs korszakot meghatározó paradigma azért érvényesül, mert több kevesebb sikerrel képesek vagyunk megtagadni közösségi létünk korábbi értékeit és kollektív ismérveit. Ehhez igazodva váltanak szemléletükön a diktátorok, és ekként a mindenkori divat diktátorai is, különösen, ha úgy üzlet nekik. Ha pedig éppen úgy nem üzlet, akkor majd, ahogy szeszélyük diktálja, múltunkra emlékezni, nosztalgiázni kényszerítenek - már ha egyáltalán legitim még felemlegetés dolgában a hajdani divat iránt hajdan rajongó hölgyek lelkivilága.

Sétálok hazafelé a Pesti Vigadó felől a Deák Ferenc utcában, pár lépésnyire onnan, ahol a páros oldalon a szovjet bombázók 1944-ben a házzal együtt földig rombolták apám úri hölgyek által oly kedvelt fodrász szalonját, és az utca teljes hosszán egymáshoz láncolódó fényes ruházati kirakatok előtt vonulva látom most, hogy a világháború óta már a százat közelítő "békés" évek során mostanra a jóléti polarizálódás - ama magasságos pólusának közelében - mennyire embertelen arcot volt képes ölteni.  Ez tetszik manapság az ide merészkedő jómódúaknak meg a korral lépést tartani akaróknak? Van kedvük e portálok ajtaján belépni? Vagy csak szokják, perverzzé érzékenyült elmével szívják magukba az elembertelenedő valóság- és kirakatképeket?

Nem a vidékről Pestre föllátogatók megcélzott ruházati boltjai ezek, annyi szent, hacsak nem semmit se gondolni,  pusztán szájat tátni utaztak idáig.

Bár perverz impulzusokat humanizálni képes művész-képzeletem alapanyagként kedvét leli a morbidban, néha még az embertelenben is, sajnálatosnak ítélem, hogy miféle sóher álarcukat mutogatják errefelé az öltöztetés versenygazdasági szereplői. Nincs pénzük cizelláltabb valóságképre?

Íme a cuccok végső elembertelenítése

 Szívesen pillantanám meg most, milyen csalogató arccal néztek a járókelőkre a negyvenes évek elején a Deák Ferenc utcai ruhaboltok kirakatbabái.

Tisztelt Ősöreg Hölgyek, ha van arról fényképetek, kérem, ajándékozzatok meg vele, legalább egy szkennelt változattal! (Kell, hogy akadjon egy készséggel segítő dédunokátok :-)

(dozvald39@gmail.com)

előre is köszönöm

im voraus Danke 

Régi szép idők

 

A rendelőből távozó drága Steurer Felicia kattintása rólam a vizsgálat után, amikor még gyógyíthatónak tűnt. Istenem de szép idők is voltak!

KIÉ A VALÓSÁG KÖNYÖRTELEN KÉPE?

 

Őrli a tévé és más podcast fórumok is a társadalmi tudat számára L.Simon László főigazgató menesztésének ügyét. Az észjárás leginkább a politikai porondok előterében forog. Dúró Dóra kifejezetten szélsőség felé hajló rettegésére érdekes hevességgel ráharapott a kormányzat. Nem száz százalékban követem a pro és kontra megszólalók érveléseit, de mindeddig nem találkoztam annak taglalásával, hogy mi is az a WORLD PRESS PHOTO. Pedig ez áll a történtek középpontjában.

A World Press Photo (vagy Fotó) a világ sajtófotósainak évenkénti, világjáró seregszemléje. Megtisztelő hát, ha a magyar közönség előtt is bemutatkozik.

A fotóriportereknek a sajtó eredendő funkciója szerint nem küldetésük, hogy ideológiai szemléleteket, politikai érdekeket tolmácsoljanak. A sajtó munkásainak a társadalmi nyilvánosság virtuális terében kellene az állampolgárok véleményét (ide értve a politikai és másféle funkciók szerepvállalóinak véleményét is) közvetíteni egymás felé. Ez azonban, miként az  évenkénti világutazásokon felbukkanó sajtófotósok esetében is, nem érvényesül mindig feltétlenül. Az újságíró, miként a sajtófotós is - eredendő küldetését félreértelmezve - gyakorta szereti a saját vagy munkaadója politikai és ideológiai meglátásait becsempészni szakmai szólalásaiba. Kevés ugyan e téren az igazán szabad ember, de azért a Föld hátán rengeteg van. A fotóriporter a kínálkozó témák között,  mivel vizuálisan izgalmas esemény milliárd számra van, kénytelen szelektálni. De gondolom, így tesz a World Press főszerkesztője is, a már kiállítási lehetőségért özönlő tengernyi kínálatot fogadva.

A World Press Photo maga, mint mutatkozási fórum, úgyszintén magán hordani látszik a holland égisz alatt tevékenykedő főszerkesztőség saját vagy innen-onnan sugallt ideológiai preferenciáit. Ráadásul, az évenkénti valóságkép hihetetlenül szerteágazó, így a termést szerkesztői szemmel elkerülhetetlenül rostálni kell.

Mégis: A sajtófotó évenkénti, világot átfogó seregszemléjén lehetőséghez jutott legjobbak munkái, függetlenül a politikai és más színezetektől, áldozatos elhivatottságról és magas mesterségbeli felkészültségről tesznek tanúbizonyságot, és a világ történéseinek fotó lenyomataiban hiteles valóságképet tárnak szemünk elé, és ez egyenként és egészében is tisztelendő.

Meglátásom szerint a Nemzeti Múzeumban felbukkant új WPP összefoglaló a szelektálást tekintve kicsit összecsapott volt. De hiszen a megpatkolt régi meg az új igazság trendek mind zavarosabb összképet mutatnak. A múzeumban felvonultatott tartalom a korábbi évekhez képest most kevésnek tűnt, talán a rendelkezésre álló tér volt kevés az itt-ott nyomasztó képméretek okán. Egyes felületeket politikailag túlpumpáltnak, súlykoltnak láttam. A kitáblázott lista, ami a szerkesztői meggondolások okán kimaradt tematikát sorolta fel, elég lehangoló jelenség volt. Arra célzott talán, hogy nálunk itt és most a kiállítás befogadója is ideológiailag elfogult lehet, és némely történéseket itt és most védelmezni kell a várhatóan negatív reakciók okán.

Az időközben bevetett életkor-határ szankció is erősítette e benyomást. 

A kíváncsi nép persze az érdekes és mind elrettentőbb látványokra özönlik, hétvégén családostul. A szülő elhozza ideológiailag még romlatlan, és a képek különösebb értelmezése iránt nem is érdeklődő gyermekét, akit kormányzatunk  hirtelen az itteni nézgelődéstől is félteni kezdett.

A világ történései azonban a földi világ emberiségünket érintő történései. A fotóriporterek esztétikailag felettébb emelkedett pillanat- és állapot közvetítő munkája pedig egyfajta sajátos kincs, aminek egésze fölött bármilyen alapon csámcsogni vagy berzenkedni nem igazán helyénvaló dolog. Különösen, mert ami a világban van, az - leginkább sajnos – van, és mindannyiunkra tartozik.

Én kiírnám ilyen helyen, hogy:

Kik itt beléptek, világot átfogó közös nyomorunk fölötti csámcsogástól, miként részrehajló elvárásaitoktól is kíméljetek!

L.Simon László, aki, befogadván azt, bizonyára megismerte az idei képanyagot, és tudván, hogy a World Press Photo márkanév kulturálisan mit ér, talán megpróbálta érett embernek tekinteni a magyarokat odalentről egészen fentig…

Vagy esetleg… mit tudom én!