Hűha, de szép reggel van! Mit is alkotok ma? Ja, igen! - és már ugrottam is, fogat se mostam, mert az viszi a drága időt (már bánom kicsit) befaltam valamit, reggelinek már nem mondanám, s közben pörgött az eszem kereke, és kezdtem a tevékeny napot - 60 évvel ezelőtt!
Ma, nyócvanöt évesen a napot így kezdem:
Már megint itt ez a kib@...brálós reggel? Na jó, igen, a Nap is felkelt, nyócvanöt milliomodszor, és süt rendesen, váltig ugyanúgy, de májusban mi mást csinálna? Legalább fel kéne kelnem. Csak hát én, aki reggel még sosem sütöttem, palacsintát sem, s aki minden érdekeset csakis este sütöttem ki, én ilyen korán mi a fenét kezdjek magammal?
Talán felhívom Fülest, hogy ő mit kezd magával.
Este felé tényleg felhívom, amint ül otthon a babérjain, és megformálunk együtt egy költői kérdést, mint tegnap este is, meg tegnapelőtt, hogy a sima kárörvendésen kívül mi fészkes fenét akarunk mi - még. Langyos beidegződések kerülgetnek bennünket. Alkotni, na igen, alkotni még utoljára valamit, de amivel nem kell órákig dolgozni. Sajnos, ilyen magasságban, illetve mélységben fia ötletünk sincs. Én még szétszerelek néha valamit pótcselekvésképpen, amit nem rég pótcselekvésképpen összeszereltem, de neki már ilyesmihez sincs ereje. Illetve soha nem is volt. Illetve volt, csak másra tartogatta. Azt gondolom, hogy jó neki, mert váltig olyan a stílusa, hogy mindenki szereti beszéltetni. És ettől életre gerjed, beáldozza magát, és lelkes nők fetrengenek körülötte a nevetéstől.
Én viszont, mert az élet igazságtalan, nőktől elhagyatottan kint leszek a temetésén. És tudjátok mit? Sírni fogok. De nem csak úgy, elevenen és roppant kreatívan, hanem teljesen őszintén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése