LÖKÖTT SZIGET

 

Változunk

 

Míg ifjú voltam, a változás legkisebb gyanús jelére mindig azt kiáltottam magamban: El, változás!

Ma már látom, hogy ezek nem változások, hanem lassú elváltozások voltak.

Most akkor azt kéne kiáltanom, hogy vissza, elváltozások!? De olyan, hogy visszaváltozás, mintha nem volna...                                                                          Na igen, köszi, hogy mondjátok: nem lenne...

De hogy én is rátegyek még egy lapáttal: olyasmi,  hogy bármi, amit  valaha is megnevezhettem magamon, mindig is lett volna,  olyasmi már mintha soha nem is lett volna.

Viszont a lépést tartom még: kész vagyok már keresni kedvenc ízeimet a csomagolásban.

 

FOTOGRÁFIÁNK napjára

 

 

 

 

 

 

 

 

A fotografáló emberrel a fotográfia mára kilépett nem csupán a kezdeti irányvétel, de az egész, mára 183 évessé terebélyesedett múlt megújulásának összes medréből. A poszthumán látványra éhes és képes mai fényképezőgépi potenciál leszámol a biológiailag adatott látás és ennek hajdani nyilvánvalóságait megörökíteni képes fénykép iránti emberi nosztalgiával. Tehetős hívei a mind nagyobb teret nyerő virtuális valóságot tapogatják. A régi vágású, manuálisan vezérelt, kezdetleges, de kémiailag is bonyodalmas képrögzítési fejleményekkel társulni kényszerült kamerák szerelmesei lettek a megörökítés iránti, mindvégig tehetetlen nosztalgia és még inkább már a magasabb szenvedélyből táplálkozó valóságnak való meg nem felelés képzőművészet felé hajló kultuszának őrzői és éltetői.

E kultusz hívei a jövőről nem mondanak semmit. Jövendölésnek is beillő, szociális értékű igazságokat csak fotóriporterek mondanak, akik váltig a homo sapiensi végzet elől menekülő emberre figyelnek.

Az ember időközben, már mint a modern fényképezési kéjelgésre globálisan összehangolt emberiség, megkönnyebbülten behódolt a kezessé lett fénykép technikának, és kifáradásig kattingat, mutogat semmibe mosódó mindennapjairól esztétikailag formátlan képi emlékeztetőket.

Címképünkön: öreg fotósok kivesézik a frissen megnyílt fotókiállításon látottakat

Himmel und Hölle - oldalnézet

 

Négy eltérő élmény-fajsúlyú videó objektum élteti (és tartja sötétben :-) e nyár közepén a Fészek Művészklub kiállító tereit. A vizuális művészetet tanult Göbölyös Luca két eltérő vonatkozásban gondolat ébresztő alkotásai ezek.

Az első vonatkozás az alkotónak különösség iránti fogékonysága és a különösség formába öntése iránti adottság, ami itt úgyszintén veleszületettnek látszik, és a MOME-n szerezhetőnek jócskán felette áll.

A második a magánügy és a közügy viszonya az úgy mondott kortársi megnyilatkozási szférában. Köz alatt természetesen a teljes (tanult és tanulatlan) befogadói szférára gondolok.

Kiinduló ötlet dolgában négy videóból három figyelemre érdemes objektum, megformálás tekintetében hasonlóképpen vagy még annál is inkább az. Ugyanakkor mentálisan itt-ott ezek is furcsa habitussal töltöttek. Itt abba is hagyhatnám, mert bármilyen ide vágó kritika befogadásához látni kell ezeket az alkotásokat (Fészek - Budapest VI. ker. Kertész utca 36 - egész júliusban )

Egyesek azonban felhergeltek, mert a vendégkönyvi bejegyzésben nagyszerű meditációs vagy terápiás objektumnak minősítik ezeket a videókat. Meglehet azok is, de pszichés kisugárzásuk szerint gyanúm szerint inkább a dilisekre, az elmezakkantakra hatnak jótékonyan, na meg a terápiára szoruló depikre. Nekem legalább is meditálhatnékom nem támadt tőlük, inkább oldalnézésre, amitől persze lehetek történetesen magam is egy máskánt speciális dilis vagy pedig analizálás és építés az én kreatív zakkanásom. Szociálisan építő zakkantként úgy gondolom, egészséges eszű ember, ha kívül áll az u.n. kortárs művészet terepén, de kicsit is dörzsölt rálátással bír a mai művészkedésre, gyorsan átlát ezen alkotások "értékszféráin", és inkább értetlenül körülfordul (csak ennyi?), esetleg gépies tisztelettel vagy gunyorosan unatkozik, vagy, mert esetleg a MOME vagy más felsőfokú képzettek klánjához tartozik, emelkedetten kussol, sőt narrálhatnékja támad - miközben kicsik a képek és nagyok a falak, nagyok és sötétek. (Igen, a vetítés már csak ilyen, és ellentmondásosabb már csak az lehetne, ha a sötét pesti égre vetülne egy ekkorácska kép. Na, de lesz még ilyen, geyszerű, de még nagyobb és még nagyobb dobás. Igen, mi, így-úgy képzettek mostanában, itt és most ilyenekben gondolkodunk...!)

Kétségtelen, hogy a göbölyöslucai kreatív téma- és formakeresés szervezettsége, de helyenként a mélyebb különösségre irányultság is elég magas színvonalú, s mint már céloztam rá fentebb, a MOME átlagot jócskán meghaladja.

Tévedhetetlenül "anyagszerűen" ki van találva és formailag letisztultan valósult meg mindaz, amit az alkotó eltökélt. Ebből azonban értékes befogadói érzelem még nem feltétlenül gerjed, sőt, ezúttal alig, ha kicsit is önálló és saját értékrendet követ a befogadó elméje.

Nézzük az objektumokat!

Más ott lenni (pszichés valóságban, ráérősen) a vattacukor készítő gép monotonon sercegő, nem túl beszédes, de valóságos és eredendően leleményes technológiai megmutatkozása előtt, és más videón nézni ilyesmit. Meglehet társul most a virtualitáshoz a projektor szuszogása által kicsit megcsalt várakozásunkat édeskés muzsikával kontrasztosító további dimenzió, de ettől még nem áll elő érdemleges audio-vízió, aminek, mint tudjuk, formai alakja a minősített időben mutatkozik meg. Lehet ez az alakzat különféle hosszú, de a videó, ami sem nem mérges, sem nem harap, ne kívánjon már holmi bennünket elbűvölő kígyóvá lenni!

Fix kamerás videózása a monoton történésnek aláfestő muzsikálással együtt is kifejezetten unalmas egy egészséges kíváncsisággal megáldott elme számára, ha nincsenek az objektumba beépítve lelki vagy legalább mentális asszociációs fogódzók, azonosulási kapaszkodók.

A dramaturgiáját tekintve inkább hosszadalmas, sem mint előre haladó vattacukor gyártásnál jóval attraktívabb a címadó - Himmel und Hölle - "ugrálós" játék. Miközben kihallatszik belőle valamiféle zakkantság attitűdje, minden vizuális porcikájában magasabb intelligenciára valló, bonyolult formai szervezettség és következetesség uralkodik benne. Korunk művésze általalkotott mű ez kétségtelenül. Nem volna bátorságom (már?) felvenni a versenyt vele.

Már csak maga a lassan mozgó főszereplőnek és az ő alacsony fényirány által elnyúló kemény árnyékának találkoztatása is igen figyelmes formai tervezésre vall és hasonló realizációról szól. Hasonlóképp céltudatos a meghasonlott "ugrálás" sorsot sejtető, kissé kultusz-zavaros játékterének főszerepet juttató felső ránézeti pont megválasztása is. Mindez összhangban áll a nyugtalanító hangszövettel, és a személyiség bonyodalmas mélyében foganó különösségek furcsa összjátékát tálalja elénk.

Amott eközben a legtermészetesebb valóság látványa vetül a falra. Nincs a természetesen fennálló életnek olyan történése és látványa, ami ne volna felemelő. (Magára az emberre mindez már nem áll, de a kagylókra még igen.) A kagylók még vannak, és próbálnak olyanok maradni, mint mindig is voltak. A tenger hullámainak kiszolgáltatott képlékeny parton makacsul vándorló kagylók (mivel ÉLET van itt!) már alkalmasak arra, hogy a néző figyelmét önnön sorsára tereljék. A rafinált átlós hullámverés (antagonizmusokban gazdag világunk) is szép és elgondolkodtató megoldás. Az érzékeinket a magasságos transzcendencia felé terelni képes és itt most eredendő mivoltában, azaz feltartóztathatatlanul történő tengerről nem is beszélve. Megigéző a kagylók létért való küzdelme a hullámok örökkön játszó, szűk parti színpadán. Én a kagylókkal volnék. Reméltem, nem szükséges szomorúnak lennem.

Egy projektorral odébb az alkonyi égnek és tengernek horizont menti összeöltése végtelenkedik. Ez pusztán egy geg-keret, s látszólag remek bár, hiszen az önmaga haszontalanságát hosszan és vontatottan bizonygató öltő szál a létezés-bolondériáink mélyebb értelmetlenségére céloz, mégis attól a pillanattól, hogy felfogja a kortársi istállóba be nem kötött néző, hogy a posztmodern forgatókönyv, mint kultikus nonszensz (eget a tengerhez ölteni - minek? mit vétettek?) a néző részéről türelmes (csak nem tisztelettől bénult? :-) jelenlétet tételez, már exponenciálisan tart a dolog az untatás felé. Számomra az életem előre haladtával mind drágább időm idegen akarat által tervezett elpocsékolására történt itt kísérlet, amiben én - sajnos - idegen akarat nélkül is elég hatékony vagyok, s amiről pedig, már a kínzó tényről folyvást megfeledkezni remélek.

Nyitott kérdésem, nem nyomaszt-e mást is a pedáns makettekre bízott mutatkozási szándék hosszadalmas és makacs, de súlytalan ránk akaszkodása - már, ha van kevés kortársilag foglyul nem ejtett eszünk, s nem csupán simán unjuk a geg szimplaságú keretjátékokat, az élet nevűt is mindenestől?

Kicsit sajnálom Göbölyös Lucát, nem tudni, mi van vele, ami efféle erőteljesen ellentmondásos alkotói kisugárzásban tartja. Csak nem maga az ÉLET? - másrészt meg, ha már a kényeztető élet sem kedvére való, úgy kell neki, miképpen nekem is úgy kell, aki tiszteletből, de főképp a vélemény tarthatóságának kedvéért mind négy virtuális objektumát alaposan és tisztelettel végignéztem - kettőt közülük kétszer is, először szemből, másodszor oldalról :-)

 

Az AGYÁGYÚ sorsa

 Emlékeim Harasztÿ Istvánról

Elment Édeske, Haraszty... pontosabban Harasztÿ István, a művészeti közéletben jártasok tudatában gondolatébresztő mechanikai szerkentyűk, játékosan leleményes kinetikus szobrok és képszerű tárgykonstrukciók alkotója. Mivel fél évszázados barátság kötött össze bennünket, szíven ütött a hír, hogy elveszítettem, de még inkább, hogy nem is most volt ez, igazából kicsivel már korábban.

Egy rangos életút szerény kezdete, 70-es évek eleje

 A hetvenes évek elején - úgy sejtem, Kresz Berci révén - ismerkedtünk meg. Azonnal elbűbölődtem szerény komfortú, de avantgard művészet gyűjtőre valló kispesti otthona, és főképp a megmunkáló szerszámoknak és a megmunkálásra váró nyersanyagoknak elképesztő, mondhatom, kozmikus dimenziói láttán. A végtelenül nyílt és barátságos habitus meg a hamar előtetsző különleges mesterségbeli tudás és megnyilatkozási vágy, na és a hozzá társuló mély anyagismeret lebilincselt és felvidított. Mondhatom, a Harsztÿ Istvánhoz fűződő barátság nyomán izzott fel bennem igazán az érdeklődés a művészetből közismert tartalom és forma mélyebb kérdései iránt.

Harasztÿ Istvánban, aki az iparitanuló intézet oktatójaként kezdte pályáját, veleszületett különleges képességek lakoztak. Maga mesélte el, hogy a nagyszülőktől örökölt, otthonuk falán haszontalanul hallgató faliórába, ami apja ítélete szerint tönkre ment és kidobásra várt, hat éves kora táján, kihasználva, hogy szülei moziba mentek,  belekukkantott, és nyomban megjavította.

Szívesen kerestem a társaságát. Tőle tanultam meg fontos megmunkáló szerszámokkal bánni, menetet vágni, hercsulát gyűjteni, lakatosi és mechanikai fogásokban gondolkodni. Szerkentyűkön agyalni már gyermekként is szerettem, de sosem gondoltam volna, ha őt nem ismerem meg, hogy távollétünkben az eső maga becsukhatja nyitva hagyott tető ablakunkat, meg hogy fémipari megmunkáló eszközökkel, mechanikai konstrukciók útján lehetséges jelen korunkhoz szólni. Feledhetetlen vidámságban és csodálatban teltek a nála töltött órák. Ott mindig az otthonát viszontlátó örömét éreztem. Dolgos, műgondos, egyben ötletelés iránt igen leleményes ember volt. Mechanikák művész koreográfusa.

Régmúlt idők, önálló kiállítás a KOGARTban

 Evidenciában tartottam, hogy műszaki kérdéseimmel bármikor felkereshetem. Amikor az üzletét felszámoló körúti órás kidobásra szánt számlapjait és fogaskerekeit megláttam, rögtön rá gondoltam, s megszereztem neki egy kisebb zsákkal. Ő pedig hamar megtalálta a helyét, mint minden egyéb jelképes vonással bíró apróságnak. Beugrik most, hogy ő kapta meg a csányi pusztában, a szeptemberi kaszaboló gép elől utolsó pillanatban felkapott két szuper édes görögdinnye egyikét.

Lebilincselt, hogy mindent tudott az engem folyvást cserben hagyó ragasztókról is. Megragasztotta nekem a megragaszthatatlant, elhalmozott különleges csavarokkal, mágnesekkel. Tőle szereztem az első whitworth menetvágómat. A fotográfusok tudják, mire való az.

Harasztÿ István szűkös társbérleményében bonyodalmas, de fegyelmezett rendet épített maga köré. Amikor az Áchim András utcai házikó öreg társbérlője meghalt, Harasztÿék bérleménye lett az egész ház, enyém pedig a nagyon nem kedvelt vén szomszéd szódavíz-dioptriás szemüvege. Ezzel készült később a ma is látható internetes önarcom. Ahogy tágult az élettér, Édeskét egyre több kincset érő finommechanikai szerszám és kincsként dédelgetett legendás eszköz vette körül a szuper esztergától a Revox B magnóig. Műemlékké avanzsált otthonában volt egy olyan precíz mérleg, amivel megmérte nekem a papírlapra írt szignóm súlyát. (Több volt mint semmi, de a pontos adatot már elfelejtettem.)

Becsengetni úgy lehetett Harasztÿékhoz, ugyanis gyűlölte a munkájából kizökkentő kunyerálók és házalók becsengetéseit, hogy kapuja jobb szélén 20 forintos érmét kellett bedobni egy leselejtezett játékgépből kiszerelt automatizmus pénzbedobó nyílásán. Ettől kapcsolt funkcióba a csengő. Akkor ő kijött, és ha szívesen látott személy állt a kapu előtt, a huszast széles mosollyal visszaadta.

Mivel mindenkit rendre édeske becéző szóval illetett, ő maga hamar és mindörökre Édeskévé lett. Akit szeretett, akár ha csak kedvelt is, azt vidám dögönyözéssel erőteljesen magához ölelte.

Édeske lecsap Presser Gáborra az Iparművészeti Múzeumban

 Annak bizonyosságát, hogy zseniális ember volt, az acélgolyóknak valamiféle kinetikus "társadalmát" megjelenítő,Agyágyú névre keresztelt mobil szobra adta. Ez a termetes vasépítmény hosszabb időn át bűvölte a közönséget valamelyik kiállító helyen, s mert idővel valahogyan hányódás lett a sorsa, nyoma veszett egy fontos alkatrészének, ami a vezérlésért, a golyók együttműködésért volt felelős. Amikor az Agyágyút újból be kívánták mutatni, Édeske szomorkásan megvallotta, hogy ez lehetetlen, mert nincs többé az alkotásnak az a heve, az a bonyolult logikai összhang, ami annak idején az elméjét eltöltötte. Mindkettőnk birtokolta azt a fajta belső világot, ahol ösztönösen és mélységesen gondolkodtunk, s ezért, mint egyszer maga említette, negyven év alatt az egymás iránti bizalmunk egyetlen pillanatra soha meg nem ingott.

Én a fotográfiai audiovízióban és a képi animációban szántottam hasonló mély ösztönökkel, mint Édeske a kinetikában. Stuttgártban dolgoztam a nyolcvanas évek végén egy, a hatvanas években modernné szétbarmolt pompás épületnek (lásd nálunk a Szabadság téri TV székházat!), a Haus der Wirtschaftnak a rekonstruálását bemutató, az ünnepélyes megnyitót színesítő, minden dramatikai és kinetikai porcikájában általam elgondolt, koordinált, animált, megzenésített és programozott 12 vetítős soft edge multivízió megalkotásán. Ilyen léptékű és kvalitású multivízióknak nyomuk sem volt az akkori Magyarországon.

Aztán jött a digitalizáció meg a rendszerváltás, és az én választott mesterségem hipp-hopp divatja múlttá lett. Édeske pedig, aki a materiális valóságot gyúrta, még ha a magáéval rokonította is az én alkotó rátermettségemet, tudta, hogy az én megformálandó matériám csak virtuális volt. Egyik kiállításán, mert a közelben álltam, rám terelte a magasztaló szót imígyen: Itt van Dozi bácsi, ő volt valamikor a legmenőbb diaporámás a világban. Most meg... - és olyan c'est la vievesen hagyta lógni a levegőben a be nem fejezett mondatot.

Ámen, gondoltam.

Harasztÿ István Édeskének, aki életében először 1969-ben, a Kassák Klubban rendezett avantgard kiállításon szerepelt műveivel, mindjárt hárommal is, akkor még fogalma sem volt arról, hogy a kinetikus szobrászat terén volnának elődei, sosem hallotta Schöffer Miklósról, de nem ismert egyetlen nemzetközi kortárs nevet sem. A hetvenes évek második felétől viszont már minden felkínált művével talapzatra, falra kerülhetett. Haraszty István a modern posztszocialista kulturális élet különössége lett. A maga szavaival: "eszköz voltam". Ez a kijelentése annyit tesz, hogy az iránta való szimpátiában, illetve ellenszenvben tévedhetetlenül az mutatkozott meg, hogy társadalmi valóságunknak ki melyik oldalához tartozik.

Bizonyos véletlen folytán én fuvaroztam el hozzá valamikor, talán a nyolcvanas évek végén vagy a kilencvenesek legelején Soros Györgyöt, kinek támogatottja lett. Mind több önálló, nagy kiállítással mutatkozott. 

 A mechanikát és a fizikát magasztaló agyafúrt ingákat és keringő objektumokat konstruált, s megépítette az Agyágyút. Berlinben ösztöndíjasként ismerkedett a fejlett nyugattal, ekkor tájt kezdett tárgydombormű képeket építeni. Munkácsi-díjat, majd jóval később Kossuth-díjat is kapott, ezt már mint késlekedő járandóságát vette át, és elindult egy mind szabadabb alkotói és világszemléleti úton, ahová már nehéz lett volna követnem. Alkotói irányvétele egyetlen nemzetközi irányzat alá sem sorolható be. Játékosak, kiválóan megmunkáltak, nem sugárzik belőlük semmi mélyművészeti materiális keserv.

Fontos szimpatizánsok látogatása az új Harasztÿ Galériában

 Szerkentyűi fölötti megörökített ötleteléseink audiovizuális műveimben, újabban könyveimben is felbukkannak. Édeske habitusa a művészeti valóságot érintő gondolkodásom szerves része. Egyik tévés kollégám, aki hajdan szétnézett nála, mert cikket írt róla, soraiban így aposztrofálta: "a zseniális lakatos". Édeske akkor ezen nagyon bepöccent. De később, sikerei csúcsán talán már tudott rajta mosolyogni.

 Gyakorta voltam libabőrös, amikor fáradhatatlan műveinek érzéki különösséggel felérő surrogását hallgattam. Szivárványos ifjúi múltam egyik spektrális szála halványult most el.

Édeskével közös fotó-performanszunk: a Mészáros parolázik a Halállal

 Csak a szomorító hír hallatán ocsúdtam rá, milyen rég nem láttam, milyen rég nem szólítottam Harasztÿ barátomat. Ma is látom anyagfelületeket gyöngéden simító erőteljes kezét, de már csak úgy szólíthatom: Édeske, ég veled!

Édeske 70 a Budapest Galériában

D-Vektor tréfa Édeske 80. szülinapjára

 

 

Térdkalács

 

Szinte üres volt még a metró kocsi, amikor leült velünk szemben a kiscsaj az ő mesés nadrágjában. Ilyenkor még minden utas érzékel mindenki mást. Ugrásra készen forgatta tekintetét ide-oda, aztán apátiának tűnő kedélyre váltott - látszólag. Résnyire szűkült szemmel figyelt, mintha a térd látványra mit se gondolna.

GÖELEVENnel moccanni sem mertünk, kár lett volna elijeszteni. Parafenomenális észlelőbimbóinkat azonban nagyon óvatosan előretoltuk a kibertérbe, s a térdkalácshoz tartozó távoli ismerősöket kerestünk.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Akadt is egy éppen szabad, akit nadrág-térd-képzet impulzusokkal ostromolni kezdtük. Bejött: a lányka máris táskájának mélyére kotort, s megcsillant kezében a bipbipelő mobil. Élénkült arccal fülelt, majd nevetgélve válaszolgatott, szemei már a kibertér felé forogtak.

Ekkor lecsaptunk. Közeli térd csak, semmi ombudsman hergelő személyeskedés és semmi erotika. Így kell ezt csinálni!

Mit mondjunk? Azóta hiszünk a kibertér feneketlen mindenhatóságában. GÖELEVEN pedig, kedves halottunk mind inkább nagyon hiányzik az ő tapintatos méretével és hűséges rajzolatával.

Bájdövéj - a mesés térdkalács felbukkan Lökött sziget című legújabb, lököttségekkel teli könyvünkben is, aminek 50 alatti példányú-  exclusive - dedikáló oldallal indított kiadásából még elérhető néhány darab. A kiadónál, a kiss.tunde.maria@gmail.com elérhetőségen leköthető. 

Fotótriptichon avagy a Magasságok mángorlása

 

 

 

Talán elfogulatlan leszek. A triptichonomat elutasította ugyan a kurátor (nincs elég hely), de falra rakathattam helyette másik kisebb szabású hármasomat.

A részvételről és a részt nem vételről a fenti kényes tematikában:

Mintha a falra kerültek nagyobb része el sem olvasta vagy nem értette volna a kiírás iránymutató sorait. Az Önfontos Örökké Jelenlévők meg mintha nagyon is megértették volna azt, de  távol maradtak, talán mert a megfelelésnek puszta széptevést messze meghaladó nehézségeit szimatolták.

Én vetettem fel, hogy lehetne egy fotografikus triptichon kiállítása a MAOE-nek. Azért gondoltam érdekesnek, mert a hagyományos, főképp vallási tematikájú triptichon ábrázolás képes volt látványos tagoltságba rendezni létezésünknek magasságos és mélységes hierarchikus viszonyait. Úgy gondoltam, modern, ugyancsak hierarchikus, ráadásul értékzavaros és a múlttal hadilábon álló viszonyaink katartikus megközelítésére ugyancsak alkalmas lesz ez a művészet történeti tradícióira visszatekintő műfaji lelemény.

A kiállítás a szentendrei Főtér Új Galériájában mutatkozik be e napokban és hetekben. Érdekes hely. A főtérre néző nagy ablakokból érkező fényt okosan ellensúlyozó, a műtárgyakat irányított lámpasorral hangsúlyos megvilágításba, figyelmünk középpontjába helyezni képes modern galéria, mindenek előtt egy karcsú terem.

Valahol az udvaron van aztán egy oldalszárnyi, széles facsiga lépcső, amin kapaszkodva, majd kecses-fehér öreg ajtókat nyitogatva eljuthatunk a lenti kiállító tér fenti folytatásába, a FÉSZERbe.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Én nevezem így, az itteni apró szobácskák mind tónus, mind fénykarakter és színhőmérséklet szempontjából profán megvilágításának összevisszaságára utalva. Némelyik szoba félhomályos zug inkább, sem mint kiállító terem. Persze minden ilyen körülmény megítélése viszonylagos.

Ám ama lentebbi, mennyei fényességre hangolt teremtől eltekintve nem lehetne-e maga a FÉSZER a Művész-Mennyország azoknak, akiknek mégis hely kerül a megmutatkozáshoz?

Csak hát az út ide azon a galériákhoz méltón felszerelt, jelen esetben téves érzületeket keltő és csalódásokat borítékoló termen keresztül vezet, s az szociális kontrasztokra érzékeny ember tűnődni kezd, hogy mi miért van úgy, ahogy van, mi véletlen, mi nem, mi mit ér itt és mit amott, s mindez mit takar és milyen megfontolások játékszere.

Ez a fel-levonulás el is maradhatott volna, ha a demokratikusan gondolkodó kurátor hajlandó lett volna a háromszoros képi mellébeszélésektől megszabadulni. A Fototriptichon kiállítás megítélésem szerint tartalmi színvonalát, de installálását illetően is elég kérdésesre sikerült. A triptichon hagyományos háromszög szerkezete, valamelyest erőszakosan a vízszintes tömbösödés felé lett torzítva. Költségkímélő okokból? Ez méltányolandó volna egy fotószakkör esetében, ahol a tagság az együtt mutatkozással ünnepel. A sima avagy mezei "képhármas", amire most a kiállított művek nagy része hajaz, és ami lehűteni képes a mélységek ábrázolása iránti ihletet, ugyancsak életképes vizuális forma, de nem versenyezhet a triptichonnal, már csak annak hívószó erejére gondolva is. Állítólag kevés volt a hely. Nos, ez nem látszik. Igen gyakran kis képek cincognak a hozzájuk képest nagy falakon.

E kiállítás rámutat - talán nem először, emlékezz a 217-es "Civilizált táj" című tárlatunkra! - egy közösségi viszonyaink szempontjából  allergikus pontra. Van valamiféle autokratikus egyeduralom: a tagozat vezetője egyben rögtön főkurátor is lesz, és a kiállítási felvonulásaink a megelőző konzultáció híján vagy azok belterjessége okán - már a "Tűnékeny valóság" is, ugyanitt - egyféle értéktelenkedés, kisszabásúskodás, sőt klikkesedés (kegyeltek és félretoltak) szimptómáját mutatják.  

A MAOE fotóművészeti tagozatának nincs kollektív szellemi élete Nem vitatjuk meg terveinket, sem eredményeinket, a tagok között nincs alkotó szellemi kapcsolat, eszmecsere. Következésképp(?) kiérlelt kollektív értékrend sincs.

Aki persze érti a szakmát és szellemi erővel is bír, az megküzd e belterjes viszonyokkal és alkotása által fölé emelkedhet a "beadok valamit"-féle sodródásnak.

Ábrándozó elmémet karcolja ez a sikertelen siker. Az Új Galéria a maga adottságaival nem tűnik alkalmas helynek egy általam megelőlegezett, igazán mélyen és magasban szántó triptichon kiállítás számára. De ábrándozni, nagyszerűket várni, az sem e világra való.

Közben meg azért úgy láttam - lehet, hogy rossz napom volt - hogy a tradicionális művészeti örökség kínálta  kihívásra, az örökérvényű fölé-alávetettség drámaiságára vagy az emberi létezés misztikus fenségességére kiválóan ráérzett négy - esetleg öt - alkotó:  Cserkuti György, Kaiser Ottó, Papp Elek és Seres Géza. Esetleg S.Faragó Gyöngyi is az emberi fennmaradásra tekintő, gazdag lelkületű alkotásával, bár számomra itt hibának minősült a terhesség eredendően intim testi megjelenésének már-már divattá lett fototechnikailag profán szem elé hívása. A látogató profán odabámulása nem képes egyszerre szakrális pillantás is lenni. Lehet, hogy téves az itt szerepet játszó testi ábrázolást a kényes látványok és tabuk közé sorolni. Lehet, hogy S.Faragó megfontolását kell ma egészséges bátorságnak nevezni. Ez esetben bocs.

De akkor miért van ő most a FÉSZER egyik leghomályosabb szobácskájába telepítve? Talán a tagozat volt elnöke nem tartozik többé a hangadó krém körébe, a fényes terembe, ahol a triptichon csasztuskázóknak valahogy mégis, váltig akad hely?

Ez utóbbiak csak költői kérdések, irigyek, na persze!

Nyitott maradt számomra Gedeon Péter Atlantis című, kétségtelenül attraktív (bár  szimplifikált szimmetriájú) teátrális morbiditásának értelmezése. Ez is lehet azonban az én hibám.

Ha a triptichon autenticitás kérdéseitől eltekintünk, pusztán formateremtési érdemek okán meg kell említenem mindenek előtt Hupján Attilát, azután Kerekes Zsuzsát (nála talán még valamennyi misztika is van!), majd Ries Zoltánt, Siklós Pétert és Szikszay Ágit. Végül, de nem utolsó sorban Gáti György jelentős fotográfiai látót is, akinek nem fekszik ugyan a triptichon hagyományát terhelő vallási scenárió, de akárhány képből képes számunkra esztétikailag remek és meggyőző hagyománytagadást komponálni.

El ne felejtsem! Az örökké vidám kiválóság, Módos Gábor ezúttal is megeresztett egy  mosolyt fakasztó "képhármas" fricskát. Még én is elmosolyodtam, pedig figyelmem középpontjában a fotótriptichon nevű drámai kísérlet volt. Akit ennek okán nem említettem, még akit pejoratív általánossággal esetleg érintettem is, fényképezni mindahány tud, nagyon is! Számomra sokuk kiválóság. Csak felvonulhattak volna alkotásukkal inkább más tematikájú kiállításon. (hogy maradjon nekem elég hely :-)

Tágasan szorongó, pici, de már szinte igazi triptichon

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hát ennyi. Remélem, elfogulatlan de rigorózus voltam.      

 

 

 

 

 

 Megvolt a négyes könyvbemutató az EÖTVÖS10-ben.

Kiadóra vár még az EMBERKOZMOSZ, a HAIKUFÉLÉK DAGUERRE SÍRJÁRA és A LÉNYEG NAIV KISSZÓTÁRA.

Kézbe vehetővé vált azonban a  LÖKÖTT SZIGET  KissTünde kis példányszámú magánkiadásában.

Juhász Renáta hihetetlenül eltalált esemény-pillanata

Etelka pillangókkal

 

Szombat délután felkerestem fine art printelő műhelyében Chochol Etelkát, azon kevesek egyikét, kiknek saját kiállító termecske adatott. Ott találtam fénylánykája ragyogásáról frissen hangszerelt polaroid meséjével szépen körbe rakott termében, art printelésben érdekelt fotográfusok és további photo-gráciák között vidáman forgolódva.

(Bocs, de a Covid miatt évek óta nem mehettem lábra)

Amikor aztán Etelka Végh Attila szavaira hangolt, látványos álommeséje ölelésében minőség-fogékonnyá sűrűsödtek a fénylány ragyogása iránt kíváncsiak, s elhangzott a talán jól megfontolt okból kissé búsra hangolt megnyitó beszéd, Etelka kiállító terme fényes ablakának egyetlen hatalmas szárnyát kitárta, és mesés dobozából kireptette kacagva az ő mókás lelkét a Turbina utcai tavaszba.

Volt sok pillangó punktum. Egy-egy még a képekre is jutott.

Roland Barthes - de kár! - már nem lehetett jelen. 

Húsvéti

 konyhámon átsuhan a frissen locsolt Vénusz

A KÖLTÉSZET napján

 

A KÖLTÉSZET napján félúton jártam menny és Föld között.

Hogy miről volt szó... 

Nos, mindenek előtt ezekről az istenverte, állíthatatlan sor- illetve bekezdés közökről, mik elrondítják a szövegképet. 

Hamarosan nem bírtam nézni. Kitöröltem. 

Aki tudja, miért van ez, s hogyan orvosolható, jelezzen!