- Igenis meg kell
mutatnunk végre, hogy a fotózás művészet! - mondta nem rég egyik kedves
fotográfus barátom. Kicsit meghökkentem ezen. Mert hogy is vagyunk most ezzel?
Az efféle
kijelentések aktualitásának illetve ellentmondásainak vizsgálatához mindig a
kályhától kell elindulnunk: Mi a művészet?
Meglátásom szerint az,
hogy mi a micsoda, nem mindenkori hangadók tetszésének dolga, mert elménkben a
valóság elmemodellje lakozik, ami úgy próbál működni, ahogyan az az elménktől
függetlenül adott működik, sőt még úgyabbul, miközben meg mégsem vonhatja ki
magát ama valóság törvényszerűségeinek érvénye alól. Esetünkben, művészkedők
esetében különösen nem, mert létezik bizonyos teremtetten adott emberi
késztetés, lényegében formateremtési gyakorlat, amikor az ember elméjétől
inspirálva bizonyos érzéki, illetve intellektuális behatásokat magára venni
képes matériákat az u.n. esztétikaiság szférájába tartozóan, közvetlenül az
érzékekre hatóan megformál. Ez a
késztetés és lehetőség oly alapvető, biológiánk lehetőségeibe és kockázataiba
ágyazott dolog, hogy míg az ember a maga biológiai teremtettsége értelmében
ember marad, ennek érvényét nehéz kétségbe vonni.
Tehát van ma is
valami, ami mindig is volt. Ha ezt régen művészi adottságnak neveztük, akkor kézenfekvő
és értelemszerű, hogy ma is annak nevezzük, illetve, hogy azt a bizonyos
adottságot nevezzük művészinek továbbra is, ne pedig valami specifikumaiban
eltérő más valamit.
A fotózás alapvetően az u.n. camera
obscurális képi jelenségek rögzítésére elgondolt eszköz használatán alapuló gyakorlat.
A fényképezőgép
egyszerre teszi lehetővé és zárja ki a képalkotás hagyományaink
szerinti megközelítésmódjait és eljárási mozzanatait, és erősen korlátozza az
u.n. ráción túli valóság érzéki megragadásának (érzéki, persze, mert a ráció
éppen tehetetlen!) lehetőségét. A lehetővé
tétel alatt mindenek előtt a hasonlítás, illetve a valóságnak való,
valamilyen szempont szerinti megfeleltetés, mint pszichés befogadási feltétel
automatikus jelenlétét érthetjük. Másik oldalról: a fényképező ember nem képes
tisztán az elméjén átszűrt vagy abban fogant "látványokat" korlátlanul megjeleníteni,
a pusztán gépileg adotthoz bármi képzeltet hozzátenni, abba belevinni bizonyos, önkifejezési szándékára
utaló sajátosságokat. A fényképező egyén alap-tettében, a kattintott képben egyáltalán
nem képes a különleges tehetség és egyszeriség nyilvánvaló bizonyosságait felmutatni (lásd:
véletlenül elkapott lenyűgöző látványok lehetősége.) A fotózás képrögzítő
alapmozzanatában megjelenő különösség (már ha érzékelhető ilyesmi) nagy
mértékben a "pillanatnyi" valóság különössége (amit gépünkkel
elkaphatunk), vagyis olyasmi, ami az elvont értelmű entitásként tekinthető
"szem" számára valóságosan, értsd: a pszichés értelmű látás
intenciójától függetlenül adott. A fényképezés alapmozzanatába nem fér bele (a
rendkívül csekély szegmenstől eltekintve - lásd: zársebesség választás) az
idő dimenziójában alakot öltő additív alkotói gyakorlat (lásd: festőművész,
grafikus stb. - az eszközzel való színezék hosszadalmas, megfontolt és sajátos
undo lehetőségeket is megengedő felhordása.) A fényképezés alapmozzanatával nem
fér össze a formák létrehozásának elmére visszaható, azaz reflektív
befolyásoktól vezérelten kialakuló, az alkotó elméjére individuálisan jellemző
kép létrehozása. A fényképezés képalkotó - értsd: képrögzítő - mozzanatában
pusztán két szubjektív, individuális attitűd érvényesülhet: a nézőpont és az
idő dimenziójából kiragadott "pillanat" megválasztása. Illetve aktív
negációként a megfontolt nem fényképezés, ami azonban nem hoz létre képet. Igen szűkös
alkotói szabadság a kattintás szabadsága: az elme látvány-értelmezési és
képteremtési gyakorlatából valamint a képi alkotás történeti konzekvenciáiból
igen kevés fér bele.
Hozzá társul
azonban ím már mégis a fényképezés történeti gyakorlata során technikai fejleményekben
épp úgy, mint elméleti fejleményekben megtestesülő eredmények és (művészetelméleti?)
konzekvenciák bonyolult egymásra rétegeződése, ide értve különösen az alkotó
ember azon eredményeit, melyek által a fényképező, a művész a fényképezés alap-automatizmusának
esztétikai okokból vagy szubjektíve nem kívánt következményeitől valamiképpen megszabadult
(pl. nemes eljárások vagy lásd ma már például: digitális képfeldolgozó eszközök,
s még inkább: egyéni világlátási törekvések élethosszon megmutatkozó következetessége
- Bresson, Benkő és más bé betűsök életműve).
Mi van ma? A
fényképezés, mint az elmetartalmakat - technikai alaplényegből adódóan! - a
maguk szubjektív egyneműségében és automatizmusoktól el nem piszkolt tisztaságában
közvetíteni soha képessé nem váló gyakorlat, mind inkább otthonra lel ama
funkcióban, hogy a kultúra és benne a képi alkotás éppen érvényben lévő
elveinek és divatjának illusztrálására szolgál, vagyis sokkal inkább lesz a
vizuális kommunikáció, mint az esszenciális és eredendő művészi, esetünkben képalkotói
tehetség megnyilvánításának eszköze.
Sajnos, a modern kommunikáció
eszközöktől és alkalmazási módoktól zsúfolt terepén a képalkotói szerepvállalást
motiváló művészi intenció könnyen összevegyül vagy legalább is összeférni
kényszerül az érvényesülési képmutatás egyéb intencióival. Ámde ez, állítólag,
mindig is így volt. Nem voltam ott mindig is, tehát el kell hinnem.
Barátunkhoz
visszatérve: Elkéstünk az általa zászlón tartott tézissel. A fotózás egyre
hangsúlyosabban sok egyéb - ugyancsak nagyon emberi és fontos - dolog is (!),
mint művészet. És itt vagyunk mi magunk is, fényképező eszközt művész-becsvággyal
szorongató mind több milliók! Biztos, hogy még mindig pont művészek szeretnénk
lenni?
Persze művészet,
művész! Váltig az egyik legmézesebb madzag :-)
 |
| Budapest parádé. Különösség az objektíve adottban - bárki elkaphatta |
