Hova tart a fotográfia?

- Igenis meg kell mutatnunk végre, hogy a fotózás művészet! - mondta nem rég egyik kedves fotográfus barátom. Kicsit meghökkentem ezen. Mert hogy is vagyunk most ezzel?

Az efféle kijelentések aktualitásának illetve ellentmondásainak vizsgálatához mindig a kályhától kell elindulnunk: Mi a művészet?

Meglátásom szerint az, hogy mi a micsoda, nem mindenkori hangadók tetszésének dolga, mert elménkben a valóság elmemodellje lakozik, ami úgy próbál működni, ahogyan az az elménktől függetlenül adott működik, sőt még úgyabbul, miközben meg mégsem vonhatja ki magát ama valóság törvényszerűségeinek érvénye alól. Esetünkben, művészkedők esetében különösen nem, mert létezik bizonyos teremtetten adott emberi késztetés, lényegében formateremtési gyakorlat, amikor az ember elméjétől inspirálva bizonyos érzéki, illetve intellektuális behatásokat magára venni képes matériákat az u.n. esztétikaiság szférájába tartozóan, közvetlenül az érzékekre hatóan megformál. Ez a késztetés és lehetőség oly alapvető, biológiánk lehetőségeibe és kockázataiba ágyazott dolog, hogy míg az ember a maga biológiai teremtettsége értelmében ember marad, ennek érvényét nehéz kétségbe vonni.

Tehát van ma is valami, ami mindig is volt. Ha ezt régen művészi adottságnak neveztük, akkor kézenfekvő és értelemszerű, hogy ma is annak nevezzük, illetve, hogy azt a bizonyos adottságot nevezzük művészinek továbbra is, ne pedig valami specifikumaiban eltérő más valamit.

A fotózás alapvetően az u.n. camera obscurális képi jelenségek rögzítésére elgondolt eszköz használatán alapuló gyakorlat.

A fényképezőgép egyszerre teszi lehetővé és zárja ki a képalkotás hagyományaink szerinti megközelítésmódjait és eljárási mozzanatait, és erősen korlátozza az u.n. ráción túli valóság érzéki megragadásának (érzéki, persze, mert a ráció éppen tehetetlen!) lehetőségét. A lehetővé tétel alatt mindenek előtt a hasonlítás, illetve a valóságnak való, valamilyen szempont szerinti megfeleltetés, mint pszichés befogadási feltétel automatikus jelenlétét érthetjük. Másik oldalról: a fényképező ember nem képes tisztán az elméjén átszűrt vagy abban fogant "látványokat" korlátlanul megjeleníteni, a pusztán gépileg adotthoz bármi képzeltet hozzátenni, abba belevinni bizonyos, önkifejezési szándékára utaló sajátosságokat. A fényképező egyén alap-tettében, a kattintott képben egyáltalán nem képes a különleges tehetség és egyszeriség nyilvánvaló bizonyosságait felmutatni (lásd: véletlenül elkapott lenyűgöző látványok lehetősége.) A fotózás képrögzítő alapmozzanatában megjelenő különösség (már ha érzékelhető ilyesmi) nagy mértékben a "pillanatnyi" valóság különössége (amit gépünkkel elkaphatunk), vagyis olyasmi, ami az elvont értelmű entitásként tekinthető "szem" számára valóságosan, értsd: a pszichés értelmű látás intenciójától függetlenül adott. A fényképezés alapmozzanatába nem fér bele (a rendkívül csekély szegmenstől eltekintve - lásd: zársebesség választás) az idő dimenziójában alakot öltő additív alkotói gyakorlat (lásd: festőművész, grafikus stb. - az eszközzel való színezék hosszadalmas, megfontolt és sajátos undo lehetőségeket is megengedő felhordása.) A fényképezés alapmozzanatával nem fér össze a formák létrehozásának elmére visszaható, azaz reflektív befolyásoktól vezérelten kialakuló, az alkotó elméjére individuálisan jellemző kép létrehozása. A fényképezés képalkotó - értsd: képrögzítő - mozzanatában pusztán két szubjektív, individuális attitűd érvényesülhet: a nézőpont és az idő dimenziójából kiragadott "pillanat" megválasztása. Illetve aktív negációként a megfontolt nem fényképezés, ami azonban nem hoz létre képet. Igen szűkös alkotói szabadság a kattintás szabadsága: az elme látvány-értelmezési és képteremtési gyakorlatából valamint a képi alkotás történeti konzekvenciáiból igen kevés fér bele.

Hozzá társul azonban ím már mégis a fényképezés történeti gyakorlata során technikai fejleményekben épp úgy, mint elméleti fejleményekben megtestesülő eredmények és (művészetelméleti?) konzekvenciák bonyolult egymásra rétegeződése, ide értve különösen az alkotó ember azon eredményeit, melyek által a fényképező, a művész a fényképezés alap-automatizmusának esztétikai okokból vagy szubjektíve nem kívánt következményeitől valamiképpen megszabadult (pl. nemes eljárások vagy lásd ma már például: digitális képfeldolgozó eszközök, s még inkább: egyéni világlátási törekvések élethosszon megmutatkozó következetessége - Bresson, Benkő és más bé betűsök életműve).

Mi van ma? A fényképezés, mint az elmetartalmakat - technikai alaplényegből adódóan! - a maguk szubjektív egyneműségében és automatizmusoktól el nem piszkolt tisztaságában közvetíteni soha képessé nem váló gyakorlat, mind inkább otthonra lel ama funkcióban, hogy a kultúra és benne a képi alkotás éppen érvényben lévő elveinek és divatjának illusztrálására szolgál, vagyis sokkal inkább lesz a vizuális kommunikáció, mint az esszenciális és eredendő művészi, esetünkben képalkotói tehetség megnyilvánításának eszköze.

Sajnos, a modern kommunikáció eszközöktől és alkalmazási módoktól zsúfolt terepén a képalkotói szerepvállalást motiváló művészi intenció könnyen összevegyül vagy legalább is összeférni kényszerül az érvényesülési képmutatás egyéb intencióival. Ámde ez, állítólag, mindig is így volt. Nem voltam ott mindig is, tehát el kell hinnem.

Barátunkhoz visszatérve: Elkéstünk az általa zászlón tartott tézissel. A fotózás egyre hangsúlyosabban sok egyéb - ugyancsak nagyon emberi és fontos - dolog is (!), mint művészet. És itt vagyunk mi magunk is, fényképező eszközt művész-becsvággyal szorongató mind több milliók! Biztos, hogy még mindig pont művészek szeretnénk lenni?

Persze művészet, művész! Váltig az egyik legmézesebb madzag :-)

Budapest parádé. Különösség az objektíve adottban - bárki elkaphatta