Első blikk

a 20. Esztergomi Fotográfiai Biennálera Budapesten.

Kérdésekkel kéne kezdeni. Még ott kellett volna, a Bartók Béla úti B32 Galériában.

Ám mire az ember felturbózza elméjét, a megnyitásban illetékesek már elszelelnek. Se Feledey Balázs, se Kovács Melinda - Balla meg eleve beteg.

Az első kérdés az volna, hogy a befogadó tér kettőssége megosztólag hat-e minőség szempontjából az Esztergomból ideköltöztetett képanyag ketté választására. Találgatásra kényszerülünk: valószínűleg igen. A felső, elegánsabb terem rangosít, nyilván a kiállítás rendezője is tudja ezt.

A rangosításhoz persze vannak kultúránkat keresztül-kasul járó szempontok, egyéniek akár, melyeket mi mint általában, nyilván ezúttal sem mindenben osztunk. Eleve nem hódolunk divatoknak, a belterjesedett fotográfusi kiválasztódásnak sem. (tehát, hogy kit illik, kit nem a megnyitó események színterének előterében falra tenni.

A pincében több olyan képet is találtunk, ami inkább fentre kívánkozott volna, és fordítva. Az alagsori kollekció azonban nagyjából meggyőz bennünket arról, hogy a szigorú válogatás után Esztergomban falra került egyharmad további egyharmada nem üti meg az érett esztétikai látással bírók mércéjét. Persze mi vizuálkommunikációs aspektusokat eleve nem szívesen díjazunk. Nagy volt talán a kiállító tér odaát, a Duna kanyarulatán túl?

Sok olyan képbe botlottunk, ami színes, bár semmit sem kezd a színekkel. A beválogatott anyag dominánsan fekete-fehér - szerencsére. Efféle képeken mutatkozik zömében a mesterségbeli tudás eleganciája, ami persze ma már nem feltétlenül a fényképezőgép kezelésre vagy a megpillantás érdemeire céloz.

Sajnálattal látjuk azonban, hogy még működik a fényképezés mint szerencsés és szemfényvesztő, na és valamelyest egyre inkább redundáns tett. A válogatás lába is belóg kissé e problémába.

A kiírásbeli szűkítés jó irányban terelt, távol a sima lefényképezésektől, azonban az elvont MEGFOGHATATLAN és a lazító legyen köze a fotográfiához együtt ránk szabadítja azokast is, akik a fotót a fényképpel összekeverik. Felvonul itt, sőt, még díjjal is dicsekedhet a laza lelkek befelé madzagolós képi handabandája.

Érdemes lett volna felhívni a figyelmet a kiírásban arra is, hogy mennyire más dolog, ha a valami megfoghatatlan és mennyire más, amikor a semmi megfoghatatlan.

Mi kedves különítményként egybe tereltük volna a ráfogóművészeket, akiknek mindegy, mire irányul a tematika, ráfogják, hogy az ő képük pont oda tartozik ( itt van egy példának az egyébként jó szemű Somogyvári Kata.)

Érdemes lenne tanítani valahol - mindenkinek, mert mindenki fényképez, és mindenki szerepelni akar, hogy miféle micsoda a fotó(kópia) mint műtárgy. Nem túl szerencsés elegáns szakmai tudással bírók közé bekeverni olyanokat, akik - mint pl. Hagymás István - a felbontás provokátoraként kívánnak mutatkozni, ha egyáltalán gondolkodtak valaha is arról, hogy mekkora kíván lenni egy kép és miért. Örök probléma marad talán a fotó műtárgy voltának értelmezése, pontosabban az ábrázoló műtárgyaknak kijáró, korlátlan megközelítésnek való megfelelés.

A témára való rendes és klasszikusnak mondható - gondolati asszociáció síkján indított - rámozdulások lassan visszaszorulnak. Ez jót tesz a művészeti lehetőségek elkülönülésének ( már a tetszetősen fényképezhető, primer esztétikumot hordozó dolgok megtalálásától) Király László György Életút sorozata például ennek a klasszikus téma értelmezésnek egyik tisztességes példája.

A képeket installálva adják be a szerzők, a kurátor így nem képviselheti kellő mértékben az egészhez való viszonyítás, a kiemelés és hátra terelés szempontjait.

Mi a (drága kivitelezési költségek mellett) "nagyot megengedhetett magának" féléknek nevezzük azokat, kik szemre túl nagy képekkel hozakodnak elő, nyomakodtak be ezúttal is, mint pl. Bölcskey Miklós az ő camera oscura performance sorozatával.

A rangos teremből bizony hátrébb tereltük volna a képkivágás rabságába fúlt Síró Lajos fotókat. A kollázsolás már archaikusnak mondható, eszközbéli lehetőségek által meghaladott, pusztán formális mutatványa is ott díszeleg a jelesebbek között (Kéri Gáspár Teniszpályája,) vajon miért? Akad olyan grafika is, ami kilép a fotózás autentikus hatóteréből úgy, hogy nem foglal el más érdemleges szegmenst a képalkotásban (Balogh Gábor Fénytáncai.) A többre termett Szél Ágnes meg már egy ideje csak a fény és az optika összefogásából termett (félig-meddig idegen) babérral ékeskedik.

Megakad persze a magunkfajta hasadt ember szeme a jó dolgokon is. D-Vektor számára ilyesmi volna  Herendi Péternél a képzelet összerakó ereje. Barta Zsolt Péter kiérlelt, vizuálisan hangolt műgondja. Számos igen színvonalas, fotó alapú képgrafikai mutatvánnyal találkozhattunk főleg a felső teremben. (Molnár Zoltán, Hupján Attila, Seres Géza és mások is, ahol az ember szívesen emel kalapot a vizuális invenció, a mesterségbeli tudás és megmutatkozás alapossága előtt) A legnagyobb örömmel üdvözöltük kerekesszékes fótókalandozó barátunkat, Dobos Sándort, kinek sorozata állítólag kárt szenvedett a beválogatás során, de így is mélyen érint magasan kolorizált életszeretetével, transzcendentális pillantásával önmagára

Pesövé Ofszi egyetlen pontra céloz, amiben nagy örömét lelte: Hegedűs2 László őrületesen boldogító, agyafúrtan címzett kutya portréjára. Kár (vagy szerencse?) hogy ebből aztán tényleg csak egyetlen egy van.

Végül is, első blikkre: jó volt a kiírás, a megfoghatatlanság, sok volt az ambiciózus, de kevesebb az igazán bele/oda való fotós. Na persze, azokat lehetett kiállítani, akik beadtak, azokat semmiképp, akik nem adtak be seemit. Különösen érvényes ez ránk :-))))