Voltam a Várban

Szólhatnék hosszan. Ha kritizálok, illene is: észérvből meríti létjogát a vélemény. Ám, mint a nagy költő mondja: „Silány a jóság s bölcsesség silánynak.” Ráadásul, mi máskor virtuskaland, lankasztó nyűg az ebben a nagy nyárban: a hálátlanok jobbításáért való erőlködés.)

Baki Péter nem ért a fotóművészethez. A technika felől ólálkodott a pálya közelébe. Sajnos, felkarolta valaki, s ő, talán a paradigmaválságtól bújtva korszerűnek vélte, hogy átlépje múzeumigazgatói szerepköre határait. Most osztja az észt, a kegyeket és címeket. Néha mintha csajozna is. Talán tévedek, de tény, sokat megenged magának patrónusai védelmében.

Óhatatlanul belepancsol a fotografálás technikai partjait nyaldosó szellemi hullámokba. Patrónusai hagyják, talán maguk is össze-összekeverik a szezont a fazonnal.

Nagy baki, hogy épp azzal a 21 fotográfussal kísérelte meg hitelesíteni új fotóezredév képzelődéseit, akikkel. A plebsz talán megeszi. Annál is inkább, mert kisajátított értelmű szavak biluxolnak kezdettől a felvezető szövegekben és az alapfilozófiában: kortárs fotó, oké (hajdan ilyen nem volt, érthet hát rajta, amit akar, aki kiagyalta), ám ez a kifejezés hirtelen átvált fotóművészet kifejezésbe, ami elég szemtelen csúsztatás, mert azt már volt módunk megtudni, hogy mi fán terem. Kicsivel odébb meg azt írja a sóder: „gyökeresen megváltozott a fotográfia mind elméleti, mind technikai szempontból.” Na igen, viszont érdemi szempontból meg is változott meg nem is, csak hogy erről a hangadásra gyúró kirekesztők nem igen akarnak hallani.

Persze - kevés kivétellel - vannak az itt kiválasztottaknak érdemeik, ez - felőlem :-) - akár még művészeti érdem is lehet (nem a plecsnikre gondolok). Csak hát ők-e azok, így huszonegyen, akik kicövekelhetik a fotográfia kezdetektől szélesre nyílt és a technikailag még csak ezután kitalálandó fejlemények nyomán majd tovább szélesedő látószögét. Hitelesítheti-e pont ez a huszonegy a jövőbe tekintés bakii handabandáját.

A fotógráfiai szakma, a tartalom és forma, szellem és matéria esztétikai viszonyának ismeretében hevenyészett, divatnak behódoló és kusza, a terek kiosztását tekintve már-már kegyúri ez a felvonultatás. Mintha bérelt páholyok lennének ama kortársi szférában. Helyenként arról árulkodik a tárlat, mintha a hétmérföldes csizmás jövendölő félt volna bizonyos márkás nevek mellett elmenni. Úgy tűnik nekem, Korniss Péter életművének érdemi része az előző évezredben lezárult. Nem ő mutat nekünk új irányt, nem is Tóth György vagy Kerekes Gábor. Becsülöm eredményeiket, és mondom szívesen, éljen, csak így tovább!, de úgy látom, múlt századra érvényes ismérveiken már aligha lépnek túl. Sajátos mód ilyennek tűnik Barta Zsolt Péter is, aki precízen és esztétikailag, gondolatilag is értékre törően fogalmaz, ám egy ma már konzervatívnak számító, dekadens tonális felfogásban.

Átnyomult az évezredek fiktív borderén a fotóban eredetileg ott lappangó dekadencia Gábor Enikő attraktív labor-mesterkedésein is, ám ő megtoldja ezt felfedezés értékű kísérleteivel (a Camera Reluxa a fotográfiai kép sajátosságaira gondolatébresztőn rákérdező lelemény, gurigázások a szkenneren, és egyéb nehezen követhető digitális bonyodalmak)

Az ő verbális szószólója aszongya ugyan: „a Camera Reluxa nem más, mint vizuális ismeretelmélet-kritika, amely szerint nem létezik egyetlen valóság” de az efféle elidegenítési kísérleteket, teória-szamárságokat, melyek a látványértéktől merészen elszakadnak, miért is kellene cáfolnunk? Sápadna azonban ettől talán a jövő és a teóriák iránt bizalmatlan polgár, ha egyáltalán a sóder magasáig emelné tekintetét. Talán nem emeli, hiszen Gábor Enikő kiállított képei érdekesek a szemnek.

Apropó Érdekes: arról senki nem sóderol e nagyformátumú jövőbe célzás közepette, hogy mitől érdekes vagy unalmas valami, vagy hogy mitől fotó vagy éppen nem fotó a kép.

Bár ilyesmit talán a 21. században már mindenki képes maga megállapítni.

Vagy mégsem?  Eperjesi Ágnesnek egyetlen itt kiállított képe sem fotográfiai mű, sem technikai valóságában, sem művészetelméleti értelemben. Akadtak volna magasabb vizuális értékű fotói is, tudom, de a vaksi valaki, a bot csinálta jövendölő most mást kavart elénk.

Pecsics, az igen, az fotó! Rendes, attraktívan tagolt, szépen strukturált felületek, még ha Kultúra sorozata a semmit kissé túl hosszan provokálja is, van látványértéke, érdemleges vizuális strukturáltsága a nem bennfentes szem számára.

Itt van azután Szabó Dezső látszatosdija. Jó játék, még ha nem is igazán referál Szabó képzőművészeti felkészültségről. Roppant méretre pumpált fotóelméleti segédtanulmányoknak tűnnek ezek a képek nekem, s mintha itt, most arra a megtévesztésre játszanának rá még egy lapáttal, hogy a valóság látszatát keltőn preparált makett mennyire kicsi volt. Álvalóságok méretes felületeken. Kezdetben volt ennek lelemény-értéke, de már nem lelkesít, könnyű túl lenni rajta. Azt hiszem, a valóságban épp az a mindenki valósága az igazán érdekes, ami létfeltételünkként adva van, mégis sokunk előtt rejtve volt, s ím, valaki rávezeti a szemünket.

Péter Ildikó neve alatt ezt olvasom: „… az új városkép kialakítását vonja kérdőre” Nocsak, milyen bátor valaki! Kérdőre vonja… Hm, csak nem attól lesz kortárs és jövőbe mutató valaki, hogy megakad a szeme az építési anyagok és egymásba keveredő stádiumok öröktől káotikus átmenetiségén? Vagy hogy hajánál fogva színre rángatja az élességsík, mint olyan jelenségét? Mi ebben az érdemi? Önmagában az, hogy valaki lefényképezi azt, amit én nem tartok fényképezésre érdekesnek, nem igazán hoz lázba. Még akkor sem, ha ezt más valaki fontoskodó teóriák ágyába fekteti. Mikor, miért képezne a munkagödör organikus egységet a várossal? – kérdem én cseppet sem könyörögve, s megtoldom: más a célszerűen múlékony munkagödör jövője és más a fotóé – remélhetőleg :-)

Nagy és briliáns felbontások sorjáznak itt persze (megalomániákusokká lettünk valahogy), amiről egy lukkal arrébb már megírtuk az észrevételeinket. A fotó hajdan becsben tartott, érdekesen gyarló hordozószövetét, ami a látvány érzékiségét gazdagította, életlenség, szemcsézet, gammagörbe stb., lassan háttérbe tolja, sőt, kiiktatja a gondolatiság fiktív matériája, egyre több színteret foglal el a koncepciók narratívájára apelláló fotószínház, aminek esztétikailag másodlagos volta zavaros, dezorganikus felületeket tol szemünk elé. Ha rondát nem mondanék is, esztétikai látványértéke legtöbbször unalmasan nulla.
 Tendenciának látszik kortársisággal markírozott körökben, hogy a kép nem arról szól, ami van, hanem egyre inkább arról, hogy miről agyalunk. (Aki nem agyal, az ne mutogasson! Legyen jelen, de kussoljon messze a kor farvizei mögött!) A vizuális kommunikáció felől tekintve logikus, hogy a gondolat tiszta terepet követel magának, vizuális fogalmiságot, afféle demo objektumokat, amelyekre rá lehet aggatni a meglátásokat.

Ősz Gábor képzőművész egyike a nagy agyalóknak. Máshol szerteágazón érdekes kísérletei helyett itt most egy pixelpiszkálós játékot vezet elénk. Részletben szegény, vizuálisan érdektelen kis képeit igen nagyra nagyítja, s megelőzendő, hogy az óriási pixelek elárvultan vacogjanak szemünk előtt, pixeltársakat klónoztat velük magukból egymásnak. Na és nekünk! :-) Kis semmik igen nagy felületen. Három kép együtt tíz négyzetmétert közelít. Elismerem, Ősz Gábor egyéb, tartósabb érvényű kíváncsiskodásai jogán beletartozhat a huszonegybe, jár neki a páholy, ám ezt itt és most csakis azok gondolhatják, akik bennfentesek.

A képzőművészet felől érkező Koronczi Endrének is máshol sűrűsödnek az érdemei. Bennünket itt pár lélegzettel traktál, kultúrtörténetileg meglehet nagy körültekintéssel, ám mert ezek az érdemek nem konvertálhatók látványértékké, fotográfiailag kissé unalmasan szól és mellékes módon. Koronczi Endre annyi mindent tanult, hogy itt most erdőben odaveszett (elveszejtett?) fiúnak becézném.

Jövőképes irányadást kéne tekintenem Kovalovszky Dániel elegáns erdei magánakvalóságában? Szép, szép, ám a természetfotósok java - jórészt a technikai lehetőségeknek köszönhetően - ennél sokkal érdekesebb valóságszférákat közelít (ha tetszik, vizsgál és kutat) az erdőkben. Ja, csak az nem kortársfotó, ami ugye – mint olvashattuk -  érdekes módon egyenlő a fotóművészettel is, sőt az egész érdemében értett fotográfiával! A természetfotón nem lehet filózva spekulálni, igen. Következésképp köldöknézhetetlen.

Itt van, jelen van viszont  a spekulációszínház egyik makacs mestere, Gerhes Gábor. Szikár paródiákat tákol össze az emberről, életre szóló kitartással. Lombfűrésszel épített helyzetsavanyúságokat is említhetnék, amiket a színre állító, sajnos, csak úgy tud dokumentálni, ha lefényképezi. Ezért számítana Gerhes fotográfusnak?  Részlettelen és árnyalattalan fogalom-kellékei bánatosan terpeszkednek a nagyfelbontású síkokon. Szikárak, mint ő maga. Szomorú jövő elé nézünk. Gerhes fénykezelése is kifejezetten antifotografikus. Még soha nem ajándékozott meg mélyebb valóságok felfedezésének örömével.    

A gerhesi humor-nyomor illusztrációjául ide citálható a T megtalálása.

- Ön szerint ez egy humoros kép?  - kérdem a sarkamban ólálkodó teremőrt.

- Nem tudom! Nem értek hozzá! – oda se nézve mondja, elutasítón horkan az öreg nő, mintha privátszférába gázoltam volna. Lehet, hogy unalmas teremőr perceiben már beletört ezekbe a szeme bicskája?

Dezső Tamás, igen, ő fotográfus. Drámai hangsúlyt ad lepusztult felszínekbe foglalt dekadens témáinak. A felbontás egyre magasabb értéke azt sejteti, hogy Dezső Tamás elsődlegesen nem képet komponál, hanem letisztítja nézését, mindamellett, hogy számára a formai rend is elengedhetetlen követelmény.

Ugyanez abszolút nem mondható el Fabricius Annáról, aki láthatóan úgy hagyta el a MOME „padjait”, hogy nem tanult meg sem fényképezni, sem világítani. Nagyot markoló és szociográfiailag erőltetett piszkálódásaival próbál relevanciára szert tenni, lám, sajnos, nem is sikertelenül, holott fotói esztétikai igénnyel úgyszólván nézhetetlenek.

Új felfedezettnek számít Czigány Ákos, s nem is irigylem tőle, ha felkínáltatik számára a jövő ama gyorsan ismertté lett sorozata okán, amelyben egyszerre megdicsőül és tárgyiasul az ég. A Darwin munkásságát érintőn citált üres oldalai által elmeképesség terén tovább érdemesült ugyan, de az ennek szentelt három hosszú falat tekintve, azért mintha a kurátort ügyesen megvezette volna.

Tóth Györgyöt fentebb múlt évezredivé lényegítettem. Ezt hallván (véletlen találkozásunk alkalmával) ő maga kicsit berzenkedett, Fotográfiai világát kedvelem, csak mintha elakadt volna nála a tű. Esténként azért fohászkodom, hogy fogyjon már el az egy méter széles fotópapír tekercse. Nem bántam meg, hogy elfutottam az adott teremvilágítás mellett kissé laposnak ható 9 duplázása mellett, s lefékeztem, el is időztem a Belső hangoknál. Fényemlékek szép szövedékei ezek (persze - váltig mondom - a második évezred végéről.)

Lelkületét tekintve is szívesen gondolom, hogy Magyar Ádám az itt felvonultatottak közül elsőként kap tartós belépőt a jövőbe. Látása egészségesen derűs, és módszere - sűrítmény jellegét tekintve - esztétikailag is felfedezésértékű. A néző megérez itt valamit egy inverz mód létező világból, s éppen annak tűnő volta viszonylatában! Hogy aztán eme felfedezés háttere mikorra apad el, nem tudható, de megérdemli a bizakodást.

Kerekes Gáborról is múltba tekintőn írnék jókat, ám inkább mérgelődöm egy sort a nevében. Az ő itteni viszonylatok közt mindenképp miniatürizáltnak mondható művészete áldozatul esett valaminek, ami miatt a képei megnézhetetlenek. A kiállítás tartamának kellős közepén elvitték a világítást. Nem csak a neki odaáldozott teremből, Korniss Péter kollekciója is árnyékba borult itt-ott. Kellett a fényarzenál valami fontosabbnak ítélt kiállításhoz. Lehet találgatni. Szegény országban beüthet a szűkölködés, de akkor is a fotónak adresszálható arcátlanság ez, hiszen a múzeumnak kell tudni éves távlatban tervezni.

A képzőművészet felől érkezett Gyenis Tibornak - bizonyára sok szubjektív okból - váltig kéretlen prókátora vagyok. A pszeudovalóság ábrázolók erőlködő táborában őt látom annak a vezérfigurának, spiritus rectornak, akit utánozhatatlanul eredeti ötletek vezetnek, és aki formailag is kalandképes, a fotó látványértékét tekinve is maximalista, aki, bár filózik ő is, nem áldozza be a látást a gondolkodásért, és nem szoftveresen szolgálja a virtualitást, amikor jövőképes formák és ötletek után kutat. Úgy tűnt nekem, eléggé rossz hatással van rá Koronczi Endre, de el a nagy pofámmal, a szakmai barátság bugyrai több tiszteletet érdemelnek!

Nem szóltam néhányakról, a semmi ágán üldögélőkről. Misetics sóderágyas modorosságáról, Kudász Gábor Arion idegen tollairól. Talán az eddigiek alapján örülhetnek is az elhallgatottak.

Gondoltam, sok kritikus szót érdemelne a sóderolás is, a kelet-európa-blokkos szitokszavaktól árnyalt okoskodás, de az messzire vezetne ebben a melegben.

Baki Péter kétes felvetését válaszolja majd meg a legfiatalabb generáció. Talán az lesz a leghitelesebb.

Koronczi féle lélegzet lélegzetállító dobozolásban

u.i.
időközben tudomásunkra jutott, hogy az ÉS-ben Szilágyis Sándor is megdöngette a csukott kaput egy másik, igen fontos oldalról:
 http://www.es.hu/szilagyi_sandor;kurator_vagy_producer;2013-07-10.html