Féner él

avagy egy kudarcba fulladt haldoklás 27 stációja

Fegyelmezett tárlattá kerekedett Féner Tamás citátumokkal egyensúlyozó, költőien morbid tárlata, amelyről a békásmegyeri evangélikus templomban történt felvonultatás alkalmából már írtunk ezt-azt.

Akkor Confessio fehéren-feketén volt a cím, most bővebb képi tálalásban: Latiatuc feleym zumtuchel.

Célszerű áthangszerelés, mert a helyszín ezúttal a Széchenyi Könyvtár a maga fosszilis titkokat sejtető, tekintélyes falaival. A könyvtár miliő kifejezetten jól cseng össze a féneri olvasmányos megmutatkozással.
(Mindkét részről a megtiszteltetés :-)

Rituális benyomást kölcsönöznek a hajlított plexi konzolok, melyeken az irodalmi idézetek és egyéb halálba pistult okkultikumok "lebegnek."

Féner az elmúlás és pusztulás igen következetes világát jeleníti meg ösztövér fekete-fehér képein, mint ki a halálközelség miatt letargiában él. Reméljük, nem teng túl lelkében az önsajnálat motívuma, mert mások is meghalnak előbb-utóbb, nem csak ő egyedül.

Nemcsak a fekete-fehérségben lakozó ösztövér komolyság és a dominánsan 80x80 centiméterre saccolt (colostokot nem hordunk magunkkal :-) impozáns képméret ragad bennünket a szerző haldoklásának érzéki közelségébe, hanem a túlnyomóan négyzetes képformátum is, mely a maga tökéletesen kiegyensúlyozott alakzatával ideális kihívás egy kellően feszült képi szerkezet meglelésére. Kár, hogy néhányszor kibicsaklott Féner ezirányú fegyelme.

Amiket a képek ábrázolnak, igen érett, lényeglátón komponált szimbólumai a természeti elmúlásnak, és az ember vesztésbe torkolló élnivágyásának.

Az installálás javára változott, eltűnt a kapcarongyos, loboncos lógatás, most puritán, vékony dobozkartonra kasírozva, üveg alatt feszülnek a kézmíves laborálással készült kópiák.

A képek fölött életkedvünket próbára tevő bibliai idézetek vonulata kíséri a látványt, amire alant, a plexi konzolokon leginkább a költők mélységes bölcselete és pesszimizmusa kontráz.

Ami a citátumokat illeti, a biblia az a biblia, ugye, az önkényesen kiragadott irodalmi és más idézeteket pedig hajlik a nem annyira nagyon művelt ember holmi túlművelődöttségről árulkodó lexikális zagyvátumoknak venni, melyeket, aki műveltséggel győzi, szabadon csereberélhet, kombinálhat a végtelenségig, mert poétikusan emelkedett dekadenciából van éppen elég (lásd: hogy eltűntek mostanra Babits Esti kérdésének Békásmegyeren idézett sorai az elszáradt fű alól!)
Az idézetektől a pór nép sejtő tiszteletbe merevedik.

Huszonhét képen át megy ez a játék, ám a haldoklás nem fejlődik sehová. Érdekes, hogy az utolsó képnél még mindig nincs megoldás. A végén Féner enerváltságba fordult bölcsként távozik - élve, miként a legtöbb látogató is!

Sőt! Lelkes, életkedvet kölcsönző beírásokat olvashatunk a vendégkönyvben.

 

Az egyetlen, akinek híres életkedvét mégis csak megviselhette a tárlat, Tóth József, aki az alábbi, rá nem jellemző sótlan bejegyzést tette a vendégkönyvben:

Barátaim! Csak nem dőltünk be?! Hát nem akart itt senki sem meghalni!