és ilyenkor, a jobb szememen honoló elkésett szürkületben még a Hold is giccsesebben süt.
Alkonyi fényben, tűnődve sétáltam át a hévízvölgyi Viadukton, amikor felbukkant velem szemben egy nádkacsú alak, hosszan leomló, szelíden ringatózó szőke loknikkal, ábrándosan lengedező mohazöld blézerben. Jött, jött, és ahogy elhaladt mellettem, léptei mintha hárfahúrokat pendítettek volna, olyan glisszandós borzongatóan.
- Hű, de gyönyörű ember volt ez! - torpantam meg csaknem gyökeret verően, és nem tudtam megállni, hogy ne pillantsak vissza.
Ekkor ő is lassított, visszafordult, majd odajött.
- Köszönöm, hogy embernek neveztél - suhogta halkan, és még mielőtt észbe kaphattam volna, homlokon csókolt, amitől kortól hajlottból nyomban délceg békává változtam.
Eleddig öregesen károgó hangom azóta acélosan brekeg.
Ezt az egészet nem mesélném el, ha más valaki találta volna ki. Már, csak ami a fogalmazás mesés szófűzéseit illeti, mert az eset tényleg megesett.
Jól esett az olvasás, de tényleg! <3
VálaszTörlés