EMBERTELEN és EMBERES

Van valami embertelen ebben az utolsó Féner kiállításban, Újbudán. Bár az előzőben is volt. Csak az (nyersfordításban: a Látjátok feleim szümtükkel című) belül nagyon is emberi volt. Az emberi jelző végletes értelmében, persze, hiszen az ottani tematika természetéből következően az utolsó kép felakasztása után a szerzőnek magát is... szóval meg kellett volna halnia, ő azonban, kivetve ránk az intellektuális letargia hálóját, kajánul távozott.
Ez a mostani Budapest feketén-fehéren kívül-belül embertelen valahogy. Van persze néhány ember itt-ott, a vizslató szem megtalálja. Ma csak az irreleváns igazságok, az éppenúgyvoltok megszállottja nem vakarná ki egyetlen mozdulattal - sitty-sutty - azt a kis figurát, mindenki más igen, ha ember nélküli utcát akarna. Ismert olyan embertelenítő szoftver, ami - bizonyos sorozatfelvétel birtokában - a legforgalmasabb idegenforgalmi objektumokról is szempillantás alatt összemördzsöli az embermentes felszínt, egyedül az éggel nem tud mit kezdeni, már a felhők miatt.
Az idő tájt még nem volt ilyen. Mert hogy egy régi Budapest vonul fel itt most. Egyféle féneri önretrózás lenne ez, mint ahogy vendégkönyvi bejegyzésében az egyik látogató céloz is rá: "gratulálok a volt CAMERA stílushoz."
Ez a stílus esztétikailag ma már kicsit meztelennek hat. Sokkal gazdagabban árnyalt féneri emulziókhoz vagyunk már szokva (lásd a börtön sorozatot!), sok a vak (süket?) fekete felület, nem imponál a függőlegesek enyhe dülöngélése sem.
Hogy embertelen, vagyis ember nélküli, az nem lenne baj. Semmi, maga az ember, aki folyton hazudik, sem mond olyan sokat önmagáról, mint amit róla mondanak hátrahagyott, elmésnek, célszerűnek, őt szolgálónak, dizájnosnak, jövőbe tekintőnek szánt monstrumai és tákolmányai, a lepusztult grandiózus volt, amire Féner jó érzékkel tekintett.
Emberit azonban Dékán István vitt bele nem rég, midőn honlapja számára a terjedelmes Féner videointerjút forgatta, s eme értelmetlenségig kihalt városi tájakhoz Pink Floyd csodálatos és mélységesen emberi zenéjét társította a Wish you were here-ből.
Mindez persze szubjektív rátekintés. Lám a vendégkönyvben ilyesmi is olvasható: "Embertelenséged megható."

A pávás kaput találtam egyetlen olyannak, ami átlóg a mába. Aki nem hiszi, menjen, nézze meg.













Az emberes ember Korniss Péter lenne, akinek Budán, a Várfok utcában nyílt visszatekintő tárlata - csakis emberekről. Itt látható számos emlékezetes, mondhatnám, felejthetetlen fotója Erdélyből. A sártengeren bátor falkában keresztül szökellő iskolás gyerekek, a fáradt pásztor csizmával megvarázsolt különös póza, a hadirokkant öreg ember téli kukorica csutkákra rímelő lépése - ezek ma is dermesztően hatnak lelkemre, épp, mint mikor először láttam őket.
Az idő közben hajtott mindent előre, kikezdte, ami kerek egész volt valaha, nagyot változott a világ ott is, itt is. Korniss Péter, voksát váltig az ember mellett letéve próbálta visszakerekíteni, újra konfigurálni az erdélyi-ember modernségtől kikezdett imázsát. Valami azonban többé nem lehetséges.
Valami csikordul a kései erdélyi képeken. Valami nem stimmel abban, ahogyan hagyják, hogy a fotográfus fényképezzen.
Korniss Péter szavai ezt a kérdéskört a kiállítótér falán másként közelítik:
"Beállított, megrendezett képek esetében, az állványra helyezett gép előtt különös dolog történt: visszatért a régimódi fényképezés hangulata. Ezek az alkalmak sok mindent előhívtak. Elfelejtett pózokat, megilletődött tekintetet, nagyszülőktől örökölt tartást - a fotográfia varázsát."
Így lenne ez váltig, csakugyan?
A Korniss gépe elé állított korai erdélyi embereket az a sajátosság fogja egybe, hogy mindegyikőjüket áthatni remélheti a hajdan szerény-félszeg fényképezkedés érzete. Másrészt az a megmutatkozásban szerény ember és akkori szerény környezete kerek egészet alkotott.
Ennek vége. Mint ahogy a környezet nem a régi már, nyilván az ember is megváltozott. A modern, gyökértelen hivalkodásra csábító élet-díszleteik elé helyezett családok, már egy meghasonlott világról beszélnek. Talán igazat mondana, de valahogy nem illik már rájuk ama fotográfiailag átmentett lélekbeli nemesség, megmutatkozásbeli szűziesség póza. Kicsit mache ez a fotográfiailag megelőlegezett odysszeia.
Fokozódik az említett ambivalencia a mesterségileg nagyon körültekintően képpé formált betlehemes képeken. Miután a semleges háttérbe inplantálás nem volt igazi siker, néhány év szünet után újra fogást keres Korniss a témán. Nagy figyelmet igénylő tervekkel, becsületes dokumentaristaként nagyvárosi sémák közé-elé tereli betlehemeseit. Mond valami újabbat, ami azonban semmivel sem hangzik többnek.
Anakronizmus. Korniss mintha átmenteni remélné ebbe az összezavarodott világba azt, amiről pedig - szavai szerint - már rég le kellett mondania:
"Mint dokumentarista fotográfus mindig tárgyilagos akartam lenni, de magamban tudtam, hogy ez lehetetlen. Ragaszkodni kívántam a valósághoz, de annak túl sokféle arcát ismertem meg. Szerettem volna felülemelkedni elfogultságaimon, de azok mélyen gyökereztek. A képek üzenete eldőlt, mielőtt megnyomtam volna az exponáló gombot."
A dokumentaritás igazi íze, amit a lencse elé kerülő ember őszinte maga vállalása sugall, számomra nincs jelen. Ezek az új látványok már feldolgozások, igazság-persziflázsok. Korniss Folytatás címet viselő kiállítása, épp a folytatás lehetőségét tekintve, felettébb elgondolkodtatóan hatott rám. A műkereskedelmi felvonultatást (kommerciális kitörés?) érzékelve is berzenkedtem kicsit.
Nem ragadom magamhoz a végső értelmezés jogát. Azt sem szeretném, ha valaki érzéketlen vagy irigy támadásnak vélné, amit itt összehordok.
Jó pár éve készítettem egy diaporáma műsort Magyarországról. Sok neves fotós képeit felhasználtam, Kornisstól is sokat. Amidőn az ő már ugyancsak foghíjas, zsebes dia rendező lapjait forgattam otthonában, hogy kiválasszam a koncepciómhoz illő képeket, figyelmes lettem arra, hogy Korniss pontosan úgy komponál, ahogy az audiovizuális célú fotográfiákhoz is komponálni kell. Nyilvánvaló volt, nem azért, mert ilyesmire gondol fényképezés közben. Dehogy is!
Korniss a képsíkot mindig lezárja, képi háttér-elemei betöltik a képkivágást. Képi szerkezetei sosem szakadnak ki ebből a síkból. Rendet teremt a mélységben, mindent a képsíkra transzponál. Így tör formailag a gondolat tömör tálalására. Szeret frontálisan rátekinteni arra, ami lényeges a képen. A néző számára ezzel egyszerűsíti és lényegíti is a befogadást. Rendező munkám közben sosem éreztem úgy, hogy Korniss bármelyik képéből le kellene vágnom ahhoz, hogy az előtte vetített vagy az utána következő képpel esztétikailag harmonizáljon.
Amikor ezekre felfigyeltem, igazolva éreztem magam, hogy valamit talán én is jól csinálok, hiszen az én audiovizuális kifejezésemben is a képsík rendje a legfőbb rendező elv. Na és, új oldalról láttam igazolva azt is, hogy ez a Korniss csakugyan a legjobbak közül való (:-)
Én jóval lényegtelenebbül, jóval kevésbé következetesen, magamtól is jóval kevesebbet követelve tettem, amit az alkotás terén tehettem. Hát istenem, hisz Korniss nem vagyok!
Amit viszont Kornissnál mindig sajnálok, hogy sosem lesz annyi humorérzéke, mint nekem meg Fülesnek együtt :-))

Ma szerencsém volt a bejutással. Csak így már az egész dolog más színben fest.